Petőfi sikere még Hoffmann Rózsát is megnyugtathatta volna, aki azt az iránymutatást adta: a János vitéz kell a gyerekeknek, nem a Harry Potter. De mutasson az államtitkár asszony egyetlen magyar iskolát, ahol ez a kérdés egyáltalán felmerülhet! Petőfi tekintélye megingathatatlan, a neve pedig brand. Most is terjed a Facebookon egy mobilos Petőfi, aki a telefonjával fényképezi magát a tizenévesek stílusában. Az iskolai kötelezők után azonban a verseket nem olvassuk, még az a képviselő is rosszul emlékezett a János vitéz hősnőjének nevére, aki tavaly éppen a mű érinthetetlensége védelmében szólalt fel a parlamentben.
*
Nem csak március 15. tájékán látható, hogy egyre többen leszünk Petőfik: feltűnően elszaporodtak közös tereinkben az új Petőfi-ikonok. Ideje tehát a másfél évszázada folyamatos kultusz legújabb példáit számba venni, már csak azért is, mert a legújabb Petőfi-burjánzás különbségeket mutat ahhoz a két szélsőséghez képest, amit a költő százötvenedik születésnapja alkalmából elindított körkérdésre például Weöres és Csoóri válaszai képviseltek. Előbbi számára irodalmi értelemben "Petőfi semmit sem jelent, mert saját szobra takarja el", míg utóbbi azt állította, "nem Petőfi lett időszerűtlen, hanem mi, az utódok vagyunk azok". Ekkor még a tökéletes közöny és a magasztos, megmerevedett ikon felmutatása volt az alternatíva (Csoóri inkább leszámolt a jelennel, semmint hogy elavultnak tekintse a múltat). Ezzel szemben ma több olyan izgalmas interpretációt találunk, amely - Weöres kijelentésének szellemében - tisztában van ugyan a sérthetetlen Petőfi-kép unalomképző erejével, de az aranyszobrot éppen meghitten ismerős jellegére építve, egyúttal kortárs kontextusba emelve próbálja életre kelteni. A módszer kétségtelenül warholos: ha Andy magyar lett volna, Monroe mellé talán készít egy Petőfi-sorozatot is. Ennek slide-show formájában része lehetett volna Keresztes Tamás pár évvel ezelőtti fergeteges Petőfi-alakítása a Katona Notóriusok-sorozatában, ahol - túl színész és költő feltűnő hasonlóságán - a játékstílus nem is annyira a költőt, mint általában a magyarosch, ostoros-bajuszos jelenséget ábrázolta.
Belesülni az Anyám tyúkjába
A Kaisers TV, Ungarn című idei Pintér Béla-bemutató észleli az ellentmondást, hogy a nemzeti jelképnek számító sorokat jóformán senki, a magukat demonstratíve nemzetinek vallók sem képesek pontosan idézni. Hasonló jelenségre utal a Mohácsi testvérek és Kovács Márton bemutatója, az Egyszer élünk..., ahol az egész nemzet felejti el a János vitézt, és emlékszik kizárólag a belőle készült daljátékra. Közben a szubjektív emlékezet mechanizmusa szerint elmosódnak az időszakok közti határok, Petőfi "Sándor bácsivá" változik; halott történelmi hős helyett közeli rokonként üdvözöljük. Pintérék előadása szintén különösen kezeli az időt. Kortársiasítja Petőfit: konkrétan egy időutazáson keresztül képzeli el, mi lett volna, ha megnyerjük a '48-as szabharcot. Az előadásban a magyar történelem ironikusan vágybeteljesítő fordulatot vesz, a schwechati győzelem folytán dicsőségessé lesz a magyar jelen. A darabban Petőfi és Kossuth a közügyek és kisdolguk intézése közben egyaránt láthatók, de itt Petőfi úgy válik újra bírálhatóvá, hogy alkotói nagyságát nem vonják kétségbe. Egy hiú és sértődékeny, ennyiben egészen átlagos művészt látunk, aki ráadásul kissé korlátolt módon igyekszik levezényelni a politikai őrségváltást, amikor nyomda helyett a királyi magyar tévét foglalja le 1848-ban, és válogatás nélkül rúgja ki az előző garnitúrát. A közel sem kritikátlan ábrázolás olyan ikonokra épít, amelyek csak magyar közönség számára adottak - ebben az értelemben mindkét előadás képes újrafogalmazni a nemzeti színdarab jelentését.
Ami az irodalom csatornáit illeti, a Petőfi Irodalmi Múzeum okostelefonra letölthető alkalmazással igyekszik eladni legismertebb termékét. A formával összhangban áll a tartalom: a szokásos ereklyék mellett a kiállítás számos művész Petőfihez való viszonyát bemutatja, ezzel is hangsúlyozva az életmű lezáratlanságát, és bemutatva a sztár "felépülésének" folyamatát. A sztárkultuszban mindig van aránytalanság; esztétikai és olvasásszociológiai szempontból például nehezen indokolható, hogy az új alaptanterv kötelező versei között messze Petőfi vezet. Az új NAT gyakorlatilag központilag előírja a szerzők kanonikus súlyát, az pedig csak a sajnálatos folyamat egyik abszurd adaléka, hogy Petőfi véletlenül éppen dupla olyan jónak találtatott, mint mondjuk Arany. Eddig is Petőfin szocializálódott a Petőfire sem - de az övétől eltérő verseszményekre pláne nem - fogékony nagyközönség, az eredmény pedig: feszengés és unalom. A bálványimádók között nemcsak a pórul járt parlamenti képviselő, de minden diák kínosan érezhetné magát, ha belesülne az Anyám tyúkjába.
Petőfidesz
De nem csak a színházakról van szó. Felfoghatjuk persze kisajátításnak, hogy bevett szokás Petőfihez fordulni politikai legitimációért (verseit idézték a MIÉP, a Jobbik és az SZDSZ rendezvényein egyaránt); ugyanakkor a kérdésfelvetés - Miért harcolna a nagy költő, ha élne? - politikai költészete felől nézve mégsem tűnik istenkísértésnek. Februárban például a Trafóban rendeztek konferenciát a politikai gondolatok vizuális kommunikációjának lehetőségeiről és arról, hogy a dizájn hogyan tudott hozzájárulni a civil megmozdulások sikeréhez. A magyar politikai dizájn legsikeresebb ilyen példája az Egymillióan a magyar sajtószabadságért! (Milla) mozgalom tavaly márciusi emblémája, a leragasztott szájú Petőfivel. A kép a "ha Petőfi ma élne, akkor..." kezdetű szlogenek legalizációs stratégiáját képes sűríteni: az újradizájnolt Petőfi vizualizálja a paradoxont, hogy a sajtószabadság nemzeti jelszavakkal kísért csökkentése éppen egy nemzeti ikon eszméivel képtelen szinkronba kerülni. Az idei, maszkos Petőfi pedig a tavalyinál is keményebb forradalmárképet sugall.
Persze a kisajátított Petőfi visszakövetelése nem most kezdődött. Margócsy István újra kiadott Petőfi-könyvében olvashatjuk, hogy már a rendszerváltás körül is két egészen eltérő politikai erővel kapcsolatban merült fel a Petőfi-analógia. A parasztpárti gyökerű Magyar Néppárt választási plakátjain egy ismert portré volt látható, miközben elterjedt a "Petőfidesz" szlogen. Utóbbi szóvicc abból indult ki, hogy a maga idejében épp ilyen szókimondó és pimasz lehetett az örök fiatal költő. Ez a gondolkodás láthatóan szakítani igyekszik a Petőfi-képre rakódott, jól nevelt tekintélytisztelettel, és azt mondja: a maga idejében Petőfi olyan volt ám, mint mi. Nyilván nem a "Petőfi mint irodalom" értelmezési tartományban mozog, de hát erről a költészetről amúgy sem hánthatóak le az életből beszüremlő momentumok, s így elkerülhetetlen költészet és élet együttes értelmezése. A Milla és a Petőfidesz azt az erős és sokkoló jelenséget idézi, amilyennek a lánglelkű Petőfit képzeljük. Kétségtelenül van ebben valami az avantgárdból: nem véletlenül állította az egyik régebbi performanszában a Nemzeti dalt visszafelé elkiabáló, tehát a szöveg szerinti hűség helyett az ennél jóval fontosabb hatás megőrzését ambicionáló Szkárosi Endre e lap hasábjain, hogy kéne egy olyan avantgárd hagyomány, aminek Petőfi és Ady is része.
Petőfi tehát mindenhol ott van. Megjelent például egy új, független hírportál, a Petőfi utca, a legfigyelmesebbek pedig hallhatták már a kínos rádióhirdetést: "ha Petőfi élne, Nestont hallgatna". De a '48-as események koreográfiája is visszaköszönt nemrég, amikor a karácsonyi LMP-s tüntetésen a tömeg úgy indult a képviselők után a Gyorskocsi utcába, mintha Táncsicsot akarná kiszabadítani - de be kellett érniük a Táncsics Alapítvány volt elnökével.
A szerző színikritikus, újságíró.
