Vlagyimir Putyinnak igaza van…

  • Ara-Kovács Attila
  • 2015. október 4.

Publicisztika

…már ha a mára gondolunk, Barack Obamának pedig akkor van igaza, ha a holnapra és a holnaputánra.

Az orosz és az amerikai államfő aktuális New York-i találkozójára az ENSZ 70. közgyűlése adott alkalmat. Mindez persze nem jelenti azt, hogy nézeteik és érdekeik közelebb kerültek volna egymáshoz.

Putyinnal nagyon sokan egyetértenek, akik a szíriai, s általában a közel-keleti válság gyors megoldását sürgetik. Az orosz beavatkozást mindenképpen igazolja a több százezer áldozat és a több millió menekült. Ugyanakkor feltehető a kérdés:

miért nem lépett Moszkva már korábban?

A válasz nagyon egyszerű: tartott az Egyesült Államok, illetve az Európai Unió rosszallásától, s tekintettel azokra a szankciókra, melyeket a Nyugat Oroszországgal szemben az ukrajnai „hibrid háború” miatt bevezetett, ennek a rosszallásnak igencsak megvolt a maga súlya.

false

 

Fotó: MTI

Mi változott a korábbi helyzethez képest, ami most felbátoríthatta Putyint? Az, hogy a közel-keleti, s főként a szír válság immár európai válsággá terebélyesedett. A menekültügy jobbkor nem is jöhetett volna Putyinnak. Moszkvai diplomáciai körökkel érintkező szakértő mondta nekem a napokban, az oroszok is megdöbbenve figyelték az épülő magyar drótkerítésről, a röszkei eseményekről és a menekülő gyerekeket rugdosó magyar operatőrnőről szétsugárzott képeket, ugyanakkor megjegyezték: Orbán viselkedésével szemben egy határozott, átgondolt és konstruktív orosz fellépést a nyugati polgárok csak szimpátiával szemlélhetnek. Sok igazság van ebben a véleményben.

Így a menekültválság Putyint:

1. kisegítette a két esztendeje csak egyre fokozódó izoláltságból. Nem csak visszakerült a tárgyalóasztalokhoz, de az elmúlt hetekben maga kezdeményezte a találkozókat. Moszkvában egymásnak adták a kilincset azok az iráni, szaúdi, jordán, egyiptomi és izraeli politikusok, akik eddig hallani sem akartak egymásról, nem hogy egy egyeztetett fellépésről.

2. Moszkva nagyhatalmi jelenléte ismét meghatározóvá vált a Közel-Keleten. A fekete-tengeri orosz flotta egy része már a szír partoknál állomásozik, a Dmitrij Donszkoj atommeghajtású mega-tengeralattjáróval egyetemben. Orosz szárazföldi csapatok harcolnak Aleppótól keletre, hogy visszaszerezzék a csecsen terroristavezér, Abu Omár al-Sisani harcosaitól a kveiriszi repülőteret.

Az orosz beavatkozás

két dologban mindenképp újragondolásra készteti az érintetteket, még akkor is, ha Orbama épp e két dologban egyelőre nem hajlandó megváltoztatni véleményét – s a jelek szerint az amerikaiak többsége sem.

1. Szárazföldi haderő nélkül sem Szíriában, sem Irakban, sem pedig Líbiában nem fékezhető meg a káosz és a katonai-politikai krízis. A jelek szerint az oroszok sem biztosak abban, hogy egymagukban hatékonyak lehetnek, így nem véletlen, hogy diplomáciájuk intenzív szövetségeskeresést folytat, és nem is eredménytelenül. Nem csak az Iráni Forradalmi Gárda egységei harcolnak velük, de már egy kínai anyahajó is feltűnt a szír partoknál.

2. Az a filozófia, mely a 70-es évek óta meghatározta az Egyesült Államok közel-keleti és afrikai politikáját, vagyis, hogy diktátorokkal nem tárgyalnak, s mindenütt a demokráciapromóció az elsődleges cél, nem feltétlenül hoz tartós és emberséges megoldást.

1979-ben Jimmy Carter elengedte

az iráni sah kezét, s ezzel egy olyan folyamatot indított el, amely a rákövetkező három és fél évtizedben a katasztrófák egész sorát idézte elő. A sah titkosrendőrsége által megkínzott vagy megölt perzsák száma meg sem közelíti azokét, akiket az ajatollahok rendszere ölt vagy nyomorított meg. A sah minden erejével modernizálta országát, az ajatollahok visszavezették Perzsiát a középkorba.

Az a megkönnyebbülés viszont, mellyel Barack Obama a korábbi, demokratikus úton megválasztott egyiptomi elnök bukását és al-Sziszi tábornok sikeres katonai államcsínyét fogata, arra engedett következtetni, hogy az „arab tavasz” következményeiből okulva már Washingtonban sem ragaszkodnak mindenütt ahhoz, hogy a nyugati megoldásokat erőltessék. Ha pedig ez így van, akkor al-Aszad elnök sorsa sem feltétlenül a bukás, legalábbis ami a közeljövőt illeti, nem az.

Aszad esetében

a helyzet odáig fajult, hogy Putyint újabban senki sem vádolja azzal, hogy a szír elnök mellett csak azért kardoskodik, mert már az apja is az oroszok hű szövetségese volt. A legtöbb elemző úgy fogalmaz: Aszad az egyetlen, akivel a külső erők megvívhatják az ISIS elleni háborút, összetarthatják Szíriát, és pacifikálhatják azt a térséget, mely továbbra is a Közel-Kelet teljes káoszával fenyeget. Sőt hozzáteszik, az oroszok nem véletlenül kívánják azt a pár ezer csecsen terroristát, akik az ISIS-ben harcolnak, szír területen likvidálni; a Nyugat pedig jól tenné, ha saját, terroristává vált polgáraival is ugyanezt tenné, mielőtt azok még visszamennek Londonba, Párizsba stb.

Ugyanakkor az is igaz – s ennyiben a washingtoni elképzelések és félelmek komoly valóságérzetről tanúskodnak –, akármilyen szilárd és sikeres is volt az aszadi rendszer, a kialakult polgárháborúért mégiscsak az egyik felelős tényező maradt mind a mai napig. A síita alavitákon és a keresztényeken kívül a szunnita többségnek Aszad személye nem elfogadható. A 2011 óta tartó polgárháború után meg végképp nem. És ez az, ami Amerikát visszatartja, hogy csapatokat küldjön be a harcokba, s hogy komoly megoldásként számoljon a szír elnök személyével.

Az orosz víziókban

a diktatúra restaurációja révén egy gyorsan – akár hónapok alatt – konszolidálható Szíria tűnik fel; amerikai perspektívából szemlélve mindez csak részmegoldás, mert nem Szíriáról, hanem az egész Közel-Keletről van szó, ami jelen állapotában egyszerűen kezelhetetlen, s nagy valószínűséggel az is marad akár évtizedekig…

(A szerző a DK elnökségi tagja.)

Figyelmébe ajánljuk