Publicisztika

Elöljáróban némi füstölgés, beszámoló az intellektuális csalódásról az amerikai tömeggyilkosságok után. A csalódás kiváltója a magyar véleménycsinálók közössége. (Tisztelet a kivételnek, amelynek zöme egyelőre, sajnos, nem szólalt meg.) Bebizonyosodott, hogy a posztkommunista magyar írástudók közül számosan konzumidiótái vagy éppenséggel őstermelői a világ bal- és jobboldali összeesküvés-elméleteinek. Holott ezt éppen minekünk nem volna szabad, ahhoz képest, amit mi és csak mi tudunk a világról.

Szutykos, őszi este Budapesten. Az utcasarkon magányos alak ácsorog. Ballonkabát, napszemüveg, körülötte csikkek. Percenként megnézi világító kvarcóráját, idegesen tekinget jobbra-balra, vár valakit. Mi lesz már?

Egy hónapja tanulságos összeállítást adott közre a Népszabadság. Az írás (Fekete Gy. Attila cikke) képviselői levelekből idéz, amelyek a kisgazda vezetésű agrártárcához futottak be. A fejléces papírokra rótt mondatok egyetlen gondolati kört fognak át: Elnök úr, Jóska bátyám, Államtitkár úr vagy Kedves Igazgató Barátom, adjál pénzt nekem valamire, de gyorsan és jó sokat. A nemes törekvés természetesen nem ronda, individualista célokat szolgál. Nem, a gyereknek mindig van tisztességes neve: a folyamodványban a maszekban emelendő új épület "ökorehabilitációs kecskeól", a felújítandó sínbusz, kilátó pedig fontos, "nemzetgazdaságilag is kiemelt jelentőségű agrárturisztikai elemként" említtetik. Bár a cikk sugallja, hogy az idézett dokumentumok esetleg kimeríthetik a befolyással való üzérkedés jogtartalmát, igazából mégsem mondhatjuk, hogy szabálytalanságot művelnek a levelek szerzői. Lobbiznak, ami nálunk azt jelenti, beilleszkednek abba a sajátos hangulatú magyar közéletbe, amelyet Mikszáth - már ha feltámadna - sem találna idegennek. A rokonok, a jó ismerősök, a kebelbeli párt- vagy koalíciós társak világába, a közhatalom aprópénzre váltásának táncrendjébe.

Miként a Jugoszláviát sújtó bombatámadás esetében, úgy az Afganisztán elleni háború civil áldozatainak számáról is csak sokára, a háború végén fogunk értesülni: ha egyáltalán. Egyelőre azokból a képekből és híradásokból dolgozunk, amelyek a tálib rezsim cenzúráján megszűrve vagy épp a háborús propaganda által fabrikáltan érkeznek hozzánk. A több száz civil haláláról szóló hírekről jó okkal feltételezhetjük, hogy nem igazak, ám azt aligha gondolhatjuk, hogy a lassan két hete tartó bombázás csak a tálib kormányzat vagy hadsereg tagjai közül szedné áldozatait. Arról nem is beszélve, hogy az immár többmilliós menekülthullám közvetlen kiváltó oka ugyancsak az amerikai és a brit beavatkozás. Azok között, akik a World Trade Center elleni merényleteket követő hadjárat áldozatául esnek, vagy amiatt menekülni kényszerültek otthonukból, ártatlan emberek vannak, akiket a tálibok üzelmeiért még annyi felelősség vagy bűnrészesség sem terhel, hogy rájuk szavaztak volna. Most miattuk halnak meg, de nem általuk.

Pozsonyban, ha nem is fogadta olyan felháborodással az aktuális hatalom a szerencsétlen státustörvényt, mint Bukarestben, de az européernek tartott kormánykoalíció szlovák pártjai is izomból utasították el a határon túli magyarok helyzetén javítani hivatott jogi normát. Gőzük sem volt arról, mit tartalmaz - vagyis nem tudták, hogy igazán semmit -, máris diplomáciai csapáson kértek magyarázatot. Mikulás Dzurinda kormányfő megígérte a nemzetnek, megvédi az újabb magyar támadástól, talán nem is sejtve, hogy Vladimír Meciar, Ján Slota és Anna Malíková retorikáját használja. Ami nem valami dicső tett, pontosabban Szlovákia határain kívül nem az. Főleg akkor nem, ha Dzurindáék nem egyszer, de nem is kétszer deklarálták, hogy partnereiket a Balkántól távolabb eső tájakon keresik.

Alegendás Universitas együttes egyik meghatározó egyénisége volt Ruszt József, aki a csoportból továbblépve, híveinek egyre bővülő táborával szinte végigvándorolta az egész országot a hetvenes-nyolcvanas években. Példamutató függetlenséggel és következetességgel kereste, alakította ki és fejlesztette tovább új- és korszerű színházeszményét, amely azokban az évtizedekben egyenlő volt a fennálló ideológiai és politikai rendszertől való deklarált művészi függetlenséggel. Kecskeméti korszakában csatlakozott hozzá a hivatalos, budapesti színházi életből kiábrándult Gábor Miklós, s mikor a nyolcvanas években, a puha diktatúra korszakában lehetővé vált, hogy Ruszt vezetője legyen egy új, nulláról induló színháznak, kettejük közös szellemi alkotásaként megszületett a színháztörténeti jelentőségű Az ember tragédiája Zalaegerszegen, 1983-ban.

Egy hibbant köztisztviselő, legyen bár mégoly magas beosztású is, nem feltétlenül kellene hogy tartós zavart okozzon az államgépezet olajozott működésében. Sőt. A hibbantak korlátozott számban, kvóták szerint történő államigazgatási alkalmazása része lehetne egyfajta pozitív diszkriminációs stratégiának is: egészséges igazságérzetű ember joggal véli méltánytalannak azt, ha valaki elől csak azért van elzárva a felemelkedés lehetősége, mert értelmileg kihívott - miközben képességei (attól eltekintve, hogy komplett hülye az illető) a legfényesebb karrierre predesztinálnák. Ráadásul azt senki nem állíthatja, hogy a magyar állam történetében nem fordultak elő szép számban olyan miniszterek, államtitkárok, akik klinikai jellegű butasága orvosi leletekkel lett volna igazolható. És mivel a problémát ezekben az esetekben épp a latencia okozza (az ország népe esetleg későn értesül arról, hogy futóbolondok kezében van a sorsa), a kvótarendszer nagy lépést jelentene közéletünk átláthatósága és a megfontolt, szabad politikai választás általános irányába is.

A kalocsai önkormányzat élénken tiltakozik a Nemzetbiztonsági Hivatal döntése ellen, mely szerint menekülteket - zömmel afgánokat - helyeznének el az üres városi laktanyában. A városvezetés ugyan nem volt otthon a döntés megszületésekor, ám helyettesük is élethűen esett pánikba, és rutinosan a laktanya előtti demonstrációkra (megjelenés plusz aláírásgyűjtés) szólította fel a város lakóit. Az ok, ha tetszik, aritmetikai, ha tetszik, túl van a merő számtanon: Kalocsának 18 ezer lakosa van, a kétezer afgán már nyomasztó túlerő - tekintetbe véve azt is, hogy Kalocsa népe már a török idők óta elszokott a harctól. A megbízott polgármester ennél messzebbre tekintett: találó megfogalmazása szerint az afgánok vallása, kultúrája a miénktől eltérő, és ez feszültségekhez vezethet, sőt az afgánok érkeztével még a laktanyában és a városban korábban dúló meningitisjárvány is feléledhet.

Ebben az évben a Fidesz által vezetett kormány parlamenti többsége és a BUX párhuzamos tendenciákat mutatott: mindkettő látványos zuhanásokat élt át. Az 1998 tavaszán még 213 fős kormánykoalíció 2001 szeptemberére 192 főre olvadt, hogy aztán két, régóta eladólistán lévő kisgazda jellembajnok csatlakozásával 194 főre emelkedjék, elérve ezzel a minimális parlamenti többséget.

A Gallup és a Medián legutóbbi felmérései szerint fordulat történt a pártok népszerűségi rangsorában, ami valamiképpen a New York-i terrorakció hatásához köthető. A Gallup, melynek felmérését időben valósággal kettévágta a merénylet, még csak hatszázalékos előnyt jelzett a Fidesz-MDF közös lista számára (megjegyezvén, hogy a szeptember 11. utáni adatok már tetemes Fidesz-előnyt mutattak), ám a Medián, melynek adatfelvétele a merénylet utánra esett, már 12 százalékos előnyt hozott ki. Az adatok meghökkentők: a választások utáni rövid időszakot leszámítva végig az MSZP vezetett, és csak év elején sikerült a Fidesznek feljönnie mellé - ám ha vezetett is a legnagyobb kormánypárt, előnye a statisztikai hibahatáron belülre esett. Lehetne hibát keresni a felmérésekben is, ám két egyidejűleg, azonos irányban elmért adatsor ritka, mint buszbérlet a Parlamentben. Kereshetjük a bibit a felméréseket készítő cégek vélelmezett politikai vonzódásaiban (erre azért már volt példa), ám az is valószínűtlen, hogy a kormányközelinek tartott Gallup és az efféle rokonszenvekkel soha (másmilyenekkel annál inkább) gyanúsított Medián most hirtelen konspiratív adategyeztetés révén igyekezett volna lelket önteni a Magyar Nemzet csüggedt olvasóiba.

Az RMDSZ marosvásárhelyi tanácskozásán a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) megrovásban részesítette a magyar párt tiszteletbeli elnökét, Tőkés Lászlót. E koki már régóta kinézett a püspöknek, sőt a feddést közvetlenül kiváltó ámokfutás miatt - a tavalyi választási kampányban Tőkés két megyében is az RMDSZ jelöltjei ellen agitált - jobb helyeken a székház közelébe sem engednék többé a neves egyházfit.

Akormány törvényt kíván beterjeszteni, mely kimondaná, hogy a reklámokat és üzletfeliratokat magyar nyelven kell bemondani, ill. kiírni, vagy legalábbis az idegen nyelvű szöveg mellett - ugyanolyan méretben - magyarul is meg kell jeleníteni. Mint azt már megírtam (Modern Talking, V. 17.), magával a kívánalommal általában egyetértek: a jóízlés, az emberi figyelmesség diktálja, hogy ahol nagy számban élnek magyarok (litvánok, vizigótok), ott írjuk ki és mondjuk be a dolgokat magyarul (litvánul, vizigótul) is. Ahol pedig a magyar az állam nyelve, természetes, hogy a hivatalok, intézmények közleményei e nyelven (is) szerepeljenek. A kereskedelemben és reklámiparban - azaz a magánszférában - azonban nem tartom szerencsésnek az ilyen udvariassági, sőt végső soron erkölcsi kívánalmak törvénybe foglalását. Kívánatos, hogy mindenki szeresse a feleségét? Igen. Hozzunk tehát törvényt arról, hogy mindenki köteles szeretni a feleségét (vagy ha van is más nő az életében, a feleségét is legalább ugyanolyan terjedelemben kell szeretnie)? Ne hozzunk. Nem szerencsés a jog korlátozó hatalmát (és az esetleges büntetéseket) az élet újabb és újabb területeire kiterjeszteni, mert a túlszabályozás, a polgárok nyaggatása demoralizáló, és előbb-utóbb apátiát, passzív ellenállást, gúnyos távolságtartást szülhet.

Az Országgyűlés hétfői plenáris ülésén - amelyen hozzájárult ahhoz, hogy az esetleges ellencsapás idején az Egyesült Államok hadserege használhassa a magyar légteret - két fontos belpolitikai esemény történt.

Már akkor gyanút fogtunk, amikor valamelyik nyári este épp A hét című izé kezdte kavarni az egyházak átvilágítása körüli szutykot. Az ötlet újnak korántsem mondható, mégis meglepő volt, hogy épp a MIÉP és a kormány agitpropja dobja be megint a témát: ha a jelenlegi kormányzat oly nagyon szívén viselte volna az egyházak vezetőinek ez irányú feddhetetlenségét, akkor az ügynöktörvény legutóbbi, egy évvel ezelőtti módosításakor simán belevehette volna a jelentős közvélemény-formáló erők közé az egyházi vezetőket (a vezető beosztású újságírók, bírák, ügyészek mellé). Ezt akkoriban épp az SZDSZ szorgalmazta, nulla foganattal: a történelmi egyházak vezetői úgy érveltek, hogy a megtisztulást bízzák rájuk, és jobb lenne, ha a politika nem ugatna bele az egyházak autonómiájába.