A posztliberalizmus

  • Mikecz Dániel
  • 2015. október 23.

Liberális szemmel – Republikon

„A Nyugat alkonyáról” szóló fejtegetések nem új keletűek. De van pár jó új válasz rájuk.

Az utóbbi időben, elsősorban a menekültválság nyomán újra erőre kaptak azok a vélemények, amelyek a liberális demokráciák válságáról szólnak. A magyar kormányfő persze már korábban is kárhoztatta a liberális demokráciát mint amely képtelen a versenyre a sokkal hatékonyabban működő illiberális rendszerekkel szemben. Némileg árnyalja ezt a szembeállítást, hogy a menekültek éppen a rosszul működő és versenyképtelen liberális demokráciákba sietnek a magyar kormányfő által illiberális mintaországnak tekintett Törökországból. A probléma része az is, ahogyan Orbán Viktor kifejtette még szeptember közepén a Die Welt német napilapnak, hogy Európában elsősorban intézmények által kívánunk politizálni, azonban szerinte az lenne a kívánatos, ha erős vezetők hoznák meg a döntéseket, akik aztán vállalnák is a felelősséget döntéseikért.

„A Nyugat alkonyáról” szóló fejtegetések nem új keletűek, már a modernitással együtt megjelent a felvilágosodással szemben az érzelmi azonosulás és a romantikus kivonulás igénye, vagy a polgári társadalmat meghaladó egalitárius kollektivizmus ideája. A kortárs liberális demokráciák kritikája azonban elsősorban a posztindusztriális társadalmak kialakulása nyomán megjelenő válságdiskurzusokhoz kötődik. Ennek része az elmagányosodás erősödése, a magánélet és a köz szféráinak kényelmetlen összemosódása, az egyéni életutakat és a foglalkoztatási esélyeket érintő bizonytalanság fokozódása, valamint a tradicionális mellett a választott közösségek ellehetetlenülése. A liberális demokráciákat érintő kritika a társadalmi jelenségek mellett a politikában az alacsony részvételre és az elitcsoportok és a választók közötti távolság növekedésére, a különböző szintű szakértő bürokráciák ellenőrizhetetlen befolyásának növekedésére vonatkozik.

 Csúcs ez az érzés

Csúcs ez az érzés

Fotó: MTI

Léteznek mind jobb-, mind baloldali javaslatok a fenti problémák kezelésére. Európában ilyen válasznak tekinthető az elterjedtebb jobboldali populizmus, valamint a baloldali kísérletek a társadalmi, politikai részvétel növelésére. A populizmus tulajdonképpen nem tekinthető koherens ideológiának, inkább a politikacsinálás egy módját jelöli. A populista politikusok úgy vélik, hogy ők egyedül képesek az átlagember, a nép hangjának (vox populi) megértésére, ellentétben a korrupt elitcsoportokkal, miközben természetesen a populista politikus is az elit része.

Nem szabad ugyanakkor összetéveszteni a populizmust a polgárok széles körű felhatalmazásával, bevonásával a politikai döntésekbe. A populista ugyanis csak hivatkozási alapként tekint a népre (vö. nemzeti konzultáció), és tagadja az érdekek, értékek pluralizmusát a társadalomban. Ez utóbbi összekapcsolódik a többségi elv túlhangsúlyozásával, azaz nem védi, tartja tiszteletben az éppen aktuális kisebbségi véleményt. A populista szólamok népszerűségét az adja, hogy csökkenti a bizonytalanság érzését a társadalomban, miközben annak okait legtöbbször érintetlenül hagyja, ahogy hazánkban sem túl elkötelezett a kormány a munkavállalók jogainak védelmében. A fenyegetettség érzését ugyanakkor gyakran a populista politikus kelti azzal, hogy tudatosan ellenséget képez a társadalom védtelen tagjaiból. Hitelességet a populista azzal teremt magának, hogy felborítja a korábbi konszenzust, tabukat döntöget, ezzel úgy tűnik, hogy „ki meri mondani az igazságot”. Hazánkban is gyakran hallható az az érvelés, hogy szakítani kell a politikai korrektség „szájkosarával”. Az önellentmondás azonban itt éppen az, hogy a politikai korrektség lényege az előzetes ítéletek helyett a tényleges tapasztalatokra, tényekre támaszkodás.

Miközben a populizmus kihasználja a létező közösségek iránti igényt, valamint csökkentheti a társadalmi bizonytalanság érzését, ez utóbbi okainak végleges feltárásában és megoldásában nem érdekelt. A baloldali megoldások a liberális demokrácia válságára a társadalmi, politikai részvétel bővítésével kívánnak válaszolni. A baloldali kritika szerint a demokrácia kiürült, és valóban gazdasági érdekek szerint irányítják médiaguruk és spin doktorok a spektákulum segítségével (posztdemokrácia). Egy másik megközelítésben a politikai kiüresedését az okozta, hogy eltűnt a konfliktus a politikából: szakértők érthetetlen diskurzusára redukálódott. A politikai döntések helyett mindent a kényszeres konszenzusra törekvés ural, a konfliktusok pedig moralizálódtak, a jó és a rossz cselekvés kategóriáiban gondolkodás miatt így nem lehetséges a normális vita (posztpolitika). A cél tehát a politika visszaszerzése, valódi viták és konfliktusok felvállalása. El kell tehát utasítani a konszenzust, az ugyanis valamilyen módon elnyom bizonyos csoportokat. A különbségekre érdemes koncentrálni, és fel kell tárni a rejtett hatalmi struktúrákat (radikális demokrácia). Ez a baloldali kritika a részvétel bővítését a politika kiterjesztésével éri el.

Léteznek olyan – inkább liberálisnak tekinthető – megoldások, amelyek nem vetik el a konszenzust, hanem a polgárok minőségi részvételének erősítését célozzák meg. A deliberatív demokrácia a személyes részvételen, meggyőzésen és konszenzusos döntéshozatalon alapszik, míg az asszociatív demokrácia lényege, hogy erősítsék a polgárok szabad társulásainak szerepét a döntéshozatalban. A részvétel bővítésére építő megoldások ugyanakkor nem adnak választ arra a problémára, hogy a polgárok szabad akaratukból nem élnek a számukra felkínált részvételi lehetőségekkel. Az sem tisztázott, hogy a közvetlen részvételi lehetőségek bővítésével ki védené meg a passzív többséget a stréber aktívaktól. Sokak számára ugyanis a politika csak egy és nem is a legfontosabb dimenziója a társadalmi cselekvésnek.

false

Mind a deliberatív, mind az asszociatív demokrácia egy módszernek tekinthető, amelyik kompatibilis a részvételi demokráciával. A címben is szereplő posztliberalizmus azonban újra kívánja gondolni a liberalizmus gondolatát, tehát több, mint pusztán intézményi megoldás. A posztliberalizmus elméletét David Goodhart, a brit Demos agytröszt igazgatója dolgozta ki. A posztliberalizmus a bal- és jobboldalról, valamint a 60-as és a 80-as évek liberalizmusából is át kívánja venni a legjobb elemeket. Baloldali elem a munkavállalók érdekeinek védelme, jobboldali a tradíció tisztelete, valamint a felülről érkező állami beavatkozás és az érzelmek becsmérlésétől való ódzkodás. Tekintettel van a növekvő társadalmi különbségekre, de látja a közösségek jelentőségét is. A foglalkoztatás átalakulása, a szolgáltató szektor megnövekedése ellenére sem lesz mindenkinek esélye a magas státusz elérésére, mert bár mobilabb lett a társadalom, nem mindenki képes vagy akar élni ezekkel a lehetőségekkel. Éppen ezért a posztliberalizmus elismeri és becsüli a hivatás értékét, azaz azok sem kaphatnak szemrehányást, akik nem bizonyultak alkalmazkodónak a mobilitást és az életen át tartó tanulást elváró korszellemhez.

A posztliberalizmus is tehát csökkenteni kívánja a bizonytalanságot egyrészt a globalizáció negatív hatásainak mérséklésével, másrészt a társadalmat egyben tartó közösségek, hagyományok, szokások védelmével. A posztliberalizmus szerint ultizni nem megvetendő tevékenység, a maradiság jelképe, hanem egy hagyomány, ami az egészséges társadalmak működéséhez, az egyének kapcsolatai fenntartásához szükséges társas érintkezések egyik alapja. A klasszikus liberalizmushoz hasonlóan a posztliberalizmus is feltételezi, hogy létezik egyfajta képletes értelemben vett szerződés a polgárok között. Ez a szerződés konstruálja a társadalmat, a polgárok összességét, ennek tudatában ismerik el a választások győztesét és tisztelik a vesztest. A posztliberalizmus közössége tehát nem kizárólag etnikai értelemben fogható fel, ugyanakkor elismeri a mi-ők megkülönböztetést. Univerzális abban a tekintetben, hogy minden ember egyenlőségére hív fel, annyiban azonban partikuláris, hogy nem gondol mindenkit azonosnak.

A demokrácia természetéhez tartozik a válságdiskurzus, ami önkorrekciós képességének természetes velejárója, ezért érdemes fenntartással kezelni az apokaliptikus víziókat. Igazuk lehet azoknak, akik úgy vélik, hogy nem érdemes 19. századi politikai kategóriákban gondolkodni. A minőségi részvételen alapuló képviseleti demokrácia azonban megengedi azt, hogy tanulhassanak egymástól a különböző politikai áramlatok képviselői közvetlen kényszer nélkül is.

Neked ajánljuk