Állami kudarc – Közösségi sikerek

Az utóbbi évek és hónapok tapasztalatai jól mutatják: megéri eseti, konkrét ügyekben kiállni az érdekeinkért, szerveződni, és ha szükséges, tiltakozni. Nem garantált, hogy sikerül elérni, hogy a kormány visszavonjon egy-egy készülő törvényt, vagy megváltoztassa a jelenlegi szabályozást, bár még ez is megtörtént bizonyos esetekben. Nem is beszélve a tiltakozások szimbolikus és politikai jelentőségéről az internetadó vagy a felsőoktatási átalakítások kapcsán tartott sorozatos tüntetések esetében.

Egészen más a helyzet viszont, ha rendszerszintű problémákról van szó. Több olyan terület van ma Magyarországon, amelyen az állam képtelen ellátni a feladatát, és a strukturális reformoktól (és a várhatóan azokra adott, rövid távú, negatív társadalmi reakcióktól) való félelmében inkább kivonul ezekről a területekről. Az egészségügyi dolgozók két napja tartott tiltakozása sokak számára jól láthatóvá tette, hogy mi történik, ha az állam képtelen jól, vagy akár alapszinten ellátni a feladatát. Az ápolók, nővérek és mentősök mellé egyre többen állnak mindazok, akik azonnal és közvetlenül a bőrükön érzik, hogy a rendszer mennyire rosszul működik. A kórházakban uralkodó állapotok és a fizetések ismeretében tulajdonképpen csoda, hogy mostanáig nem volt komolyabb tiltakozás. A kezdeti egyéni ügyből országos méretű mozgalom lett, amely elsősorban figyelmet, majd megoldást követel az államtól. A dolgozók és a szimpatizánsok ugyanis tudják, másként nem fog változni a helyzetük. Amit egyénileg vagy közösségi szinten, humanizmusból, munkahelyi szolidaritásból eddig megtettek, már nem elég, és a rendszer nem látszik sokáig fenntarthatónak.

Ugyanilyen diszfunkcionálisan működik az állam két másik területen is, azonban ezekben az esetekben léteznek egyéni vagy közösségi megoldások, amelyek valamilyen módon biztosítják a fenntarthatóságot. Az egyre romló, és a magyarok által európai uniós szinten is kiemelkedően rossznak ítélt közbiztonság és az oktatás (mint a szegénység és szegregáció elleni küzdelem legfontosabb eszköze) is ilyenek, és mindkét esetben léteznek egyéni és közösségi megoldások az állam által magára hagyott területeken. Ezúttal az ezt bizonyító oktatási példákat járom körül.

Azok a pedagógusok, akik régóta tapasztalják, hogy az állami oktatás lassan már célként sem fogalmazza meg a hátrányos helyzetű, a többségi normákhoz igazított iskolai rendszerben eleve kudarcra ítélt diákok segítését és felzárkóztatását, jelenleg két lehetőség közül választhatnak. Vagy igyekeznek minden szabályt betartva megfelelni az egyre inkább központosított és fegyelemre építő intézményrendszer elvárásainak, és közben saját idejüket és energiájukat áldozva foglalkoznak azokkal, akiknek a legnagyobb szükségük lenne megfelelő állami segítségre, vagy teljesen új utat választanak. Ezzel gyakorlatilag megvalósítják a liberális demokrácia egyik fontos alapelvét: az egyéni és közösségi megoldások és kezdeményezések képesek korrigálni az állam hibáit és hiányosságait, sőt a leginkább rászoruló csoportok esetében gyakran sokkal hatékonyabban működnek.

Ez nem jelenti azt, hogy az államnak ne lenne mit tanulnia ezekből a tapasztalatokból. Azonban fontos tudatosítani, hogy a sok társadalmi szintű kudarc és feszültség ellenére Magyarországon is sokan a saját példájukkal bizonyítják, hogy vannak megoldások. Hogy lehetséges a társadalomba, az emberhez méltó életbe való visszakapaszkodás – és ehhez az oktatáson és a közösségen keresztül vezet az út. Mára szerencsére már sok szervezet felismerte és sikeresen alkalmazza és bizonyítja ezt az elvet. Csak hogy néhány példát említsek: az Igazgyöngy Alapítvány, amely az alapfokú művészeti oktatás segítségével fejleszti a hátrányos helyzetű és roma gyerekeket és a helyi közösségeket; az együttműködésre, kommunikációra épülő, komplex instrukciós programot használó Hejőkeresztúri IV. Béla Körzeti Általános Iskola; vagy az Amnesty International módszertani iskolájaként is működő, buddhista Dr. Ámbédkar Iskola Sajókazán.

Ők és a hozzájuk hasonló szervezetek hatékonyan alkalmazzák a nemzetközi szinten is ismert és elismert módszereket, amelyek segítségével - az oktatáson keresztül - sikerülhet a közösségek kiépítése és megerősítése olyan helyeken, ahol erre már nem volt remény. Kreatív módon, a helyi kulturális közeg és közösségi viszonyok ismeretében alakítják ki oktatási módszereiket és szabályaikat, amelyekhez szigorúan ragaszkodnak. Segítségül hívják a közösségteremtő és összetartó tevékenységeket, amelyek anyagi helyzettől vagy társadalmi csoporthoz való tartozástól függetlenül a világon mindenhol ugyanolyan jól működnek.

Az eredményeik, amelyeket ezzel a mentalitással, az átfogó, gyerek- és emberközpontú szemlélettel, a személyre szabott figyelemmel és felelősségteljes számonkéréssel elérnek, magukért beszélnek. Az általuk is elismert nehézségek és kudarcok ellenére is, sőt pont azokkal együtt. Az iskolába járás és a tanulás előnyeit, munkaerő-piaci helyzetre gyakorolt pozitív hatásait már hírből sem ismerő gyerekeket és szülőket győznek meg ezek fontosságáról. Olyan diákoknak adják meg a siker és elismerés élményét, akik a hagyományos iskolai rendszerben ezeket szinte sosem tapasztalhatják. Egy jól működő, sikeres közösség részeivé segítenek válni olyanoknak, akik már a többségi társadalom által elvárt legalapvetőbb szabályokkal sem találkoztak iskolás éveik előtt, készségeik pedig messze elmaradnak szerencsésebb anyagi és családi körülmények közé születő társaiktól. Egész közösségeknek adják vissza az önbecsülést, a saját erőből megszerzett szellemi és anyagi javak feletti öröm képességét, és a hitet, hogy a kitartó munka meghozza gyümölcsét.

Mindezt addig tudják megtenni, amíg az állam nem lehetetleníti el a működésüket (ami az alapítványi iskolák esetében rendszeresen napirendre kerül), és amíg a többségi társadalom látja, hogy nélkülözhetetlen munkát végeznek, és képes anyagilag is támogatni őket ebben. Ez szerencsére nem látszik megszűnni, sőt egyre nagyobb figyelem övezi a munkájukat. Talán később még átfogó társadalmi változások elindítója is lehet ez az elismerés azok iránt, akik határozottan vallják, hogy évtizedes gyökerű gazdasági és társadalmi problémákra valójában nincsenek egyszerű, hangzatos válaszok és pár nap alatti megoldások. A tanulás, a megismerés, az elfogadás, az együttműködés, a hosszú távú gondolkodás és a fáradhatatlan munka viszont képes megállítani és visszafordítani az elszigetelődést, leszakadást és elszegényedést – egyéni és társadalmi szinten egyaránt.