Az ellenzéki együttműködés lehetőségeiről – avagy hány oldalú a Fidesz ellenzéke?

  • Madlovics Bálint
  • 2016.06.17 09:01

Liberális szemmel – Republikon

A közelmúltban ismét föllángoltak a viták a 2014-es összefogás pártjai közötti együttműködés értelméről és lehetőségeiről. Az említett pártcsoportra persze a kérdésben megszólalók és különböző cselekvési terveket javaslók jellemzően nem azt a megnevezést használják, amit az előbb én; ők általában azt mondják: „baloldal” vagy „demokrata oldal”, esetleg „demokratikus ellenzék”. A megnevezésben nincs konszenzus. Számos konferencián és interjúban okozott ez már kínos másodperceket elemzőknek és az említett pártok politikusainak egyaránt, de általában gyorsan továbblendültek a problémán: elvégre – gondolhatták – úgyis mindenki tudja, hogy mely pártokról akarnak beszélni.

false

A kérdés azonban ennél fontosabb, már amennyiben politikai programot akarnak rá építeni. A 2014-es összefogás pártjainál már a tény is, hogy közös megnevezést keresnek rájuk, egy helyzetértékelést sugall: azt, hogy ezek a pártok egy oldalon állnak. A gyűjtőfogalomban lévő konszenzus pedig azt jelentené, hogy világosak a nevezett oldalt határoló törésvonalak is, illetve az a differentia specificum, amely megkülönbözteti ezen oldal pártjait a többi (ellenzéki) párttól. A konszenzus hiánya azonban a törésvonalak elmosódottságát jelzi, amely egyúttal az egy oldalhoz tartozás helyzetértékelését is törékennyé teszi. Márpedig a föntebb említett megszólalók terveikben mind a 2014-es összefogás pártjai (és a gondolatilag hozzájuk közel álló civilek) által alkotott közös platformban gondolkodnak.

Az előválasztás kapcsán – melynek lebonyolítására korábban a Republikon Intézet, újabban pedig a PM dolgozott ki részletes javaslatot – sem érdemes megkerülni a kérdést, illetve adottságnak venni a közös oldal létét. Ez a hazai politikában tényleg újító és rengeteg előnnyel járó javaslat akkor és csak akkor lehet hatásos, ha a választók a végén hajlandók elfogadni a közös miniszterelnök-jelölttel, egyéni jelöltekkel és az előválasztás nyomán kialakult egy vagy több listával járó végeredményt. Ha ténylegesen szavazni fognak, és azokra a jelöltekre fognak szavazni azok is, akik az előválasztáson végül kisebbségben maradnak. Ehhez pedig nem más kell, mint hogy hajlandók legyenek elsődleges pártpreferenciáikat és leginkább kívánt értékeiket félretenni egy nagyobb ügy: az oldaluk sikere érdekében. Olaszország, Franciaország vagy az USA ebből a szempontból előnyben van: az előválasztás párton belül zajlik. Így az adott pártok szavazói számára az, hogy a párt sikere előrébb való az egyes jelölt-jelöltek sikerénél, sokkal egyértelműbb, mint hazánkban, ahol különböző szervezetek különböző jelölt-jelöltjei versengenének. A közös oldal tényében és tartalmában kialakított választói konszenzus – mely sok, tudatos munkával létrehozható – teremthet meg egy nagy párthoz mérhető kohéziót a szavazók és – korántsem utolsó szempont – a nekik megfelelni akaró, együttműködő pártok körében.

false

A problémának érdekes csavart ad az esélyesebb kihívóhoz húzás jelensége. Miközben a pártvezetők egyetértenek abban, hogy Orbán-ellenes koalícióval nem lehet választást nyerni, a kormány elutasítottsága a tapasztalatok alapján elégséges ahhoz, hogy a kiábrándult vagy/és bizonytalan szavazók – legalábbis helyi szinten – arra adják le a voksukat, akit a legesélyesebbnek gondolnak a fideszes jelölttel szemben. Ez első látásra föloldani látszik az előbb vázolt problémát: sokan láthatóan hajlandók föladni az egyéni preferenciáikat egy nagyobb ügy érdekében. A táborok közti átjárás fölerősödése és a választást sokszor eldöntő bizonytalanoknak az egyértelmű kihívóhoz való tendálása viszont a Jobbikot hozhatja helyzetbe, ha a 2014-es összefogás pártjai nem képesek az előválasztás révén a többség által elfogadott eredményt produkálni, illetve stabil egységként föllépni.

A centralizált fellépés, az egységes kommunikáció szempontjából a Jobbik kétségkívül előnyben van a 2014-es összefogás pártjaival szemben, három okból is. Egyrészt a Jobbik egy párt, mégpedig egyre centralizáltabb, melynek hála a legtöbb személyi kérdés – mint például a 2014-es összefogás pártjai között oly sokat csócsált miniszterelnök-jelölt kérdése – már előre tisztázott. Másrészt a Jobbik rendelkezik egy világos, a saját oldalán politikai akarattal létrehozott konszenzus övezte helyzetértékeléssel: a XX. és a XXI. század pártjai közötti törésvonallal, amely a pártot nem pusztán a kormánnyal, hanem a társadalomban élő „züllött, elvtelen és korrupt politika” képével is igyekszik szembeállítani. Harmadrészt pedig ez a helyzetértékelés egy oldalra, a XX. századi pártok közé sorolja a 2014-es összefogás pártjait és a Fideszt, amely a Jobbikot mint az igazi kihívót pozícionálja, kiemelve a pártot az ellenzéki mezőnyből és egyszersmind megcélozva az esélyesebb kihívóhoz húzás előbb említett magatartását produkáló bizonytalanokat és kiábrándultakat.

A 2014-es összefogás pártjai saját együttműködésüket a kommunikáció szintjén is főként a választási matematikára alapozzák, ami viszont egyfelől nem tud betölteni olyan politikai taktikai funkciót, mint a Jobbik XXI. századi pártként való beállítása a huszadik századiakkal szemben, másfelől pedig aligha bír bármiféle közösségteremtő erővel. Ilyen identitást nyilvánvalóan a vonatkozó pártokra főleg hagyományból használt, de komolyan véve igencsak leszűkítő „baloldal” jelző sem nyújt. A legkézenfekvőbb megoldás valóban a gyakran használt „demokratikus oldal”, amely a jobbikos narratívához hasonlóan a 2014-es összefogás pártjainak ellenfeleit egy platformra, az oldalt magát pedig az igazi kihívó szerepébe helyezi. Mindazonáltal a jelenlegi formájában ez amolyan „politikai ultrahang”: a legtöbb választó számára hallhatatlan, illetve átélhetetlen a mindennapi élete tekintetében.

Az előválasztás viszont éppen ezen tudna változtatni: a tisztességes versengés, a nyitás a civilek és általában a társadalom felé, valamint a mindezek örvén kialakuló pezsgő viták lehetőséget adnak rá, hogy olyan, átélhető és sokszínű tartalommal töltsék föl a demokratikusságot, amely kontrasztba állítható az Orbán-rezsim szürke autokráciájával. Így az előválasztás révén a 2014-es összefogás pártjai visszanyerhetnék a hitelességüket és képesek lennének egységes oldalként ringbe szállni a 2018-as választásokon. Mindez persze komoly tudatosságot, tudatos narratívaépítést igényel a folyamatban résztvevőktől, illetve azt, hogy pontosan tudják: mi a probléma a saját oldalukon, és egyúttal mi a probléma Magyarországon.

Neked ajánljuk