Ha tiltakozás szerveződik Magyarországon, akkor az utóbbi időben gyakran elhangzik a vád, hogy külföldi megbízás alapján idegen hatalmak ügynökei tüntetnek. A Népszabadság információi szerint a miniszterelnök is kétségbe vonta, hogy „életszerű” volna a pedagógusok hirtelen jött aktivitása. A legismertebb „felbujtó” mégis Soros György, aki a pénzügyi háttérhatalom megtestesítője. A külső provokálás vádja hitelteleníti a tüntetőket, hiszen ebben az esetben nem az általa képviselni kívánt csoport vagy szélesebb társadalmi réteg érdekeinek őszinte képviselője, hanem idegenek szekértolója személyes előnyökért cserébe. A külső provokáció hangoztatása ugyanakkor azt a látszatot is erősíteni kívánja, hogy nem is rendelkezik az ügy valódi belső támogatással, a külső segítség nélkül nem lehetne „lázítani” a tömegeket. Mindez nem új jelenség, az ’56-os forradalom kapcsán is elhangzott az a gyanú a kommunisták részéről, hogy az események az idegen propaganda, a CIA és a Szabad Európa Rádió felbujtásának következményei.
A külső beavatkozás, provokálás vádja azért is él tovább mint kommunikációs fogás és őszinte meggyőződés, mert valóban van arra példa régiónk közelmúltbeli történetében, hogy külső segítséggel is sikerült megbuktatni egy kormányt. Ezek a színes forradalmak, amelyek közé a 2000-es jugoszláv, a 2003-as grúz és a 2004-es ukrán események tartoznak. Mindegyik „forradalom” tulajdonképpen választások utáni tüntetések sorozata volt, amelyeket közvetlenül a választási visszaélések váltottak ki. Ezeknek a tüntetéseknek a szervezésében fontos szerepet játszottak olyan civil szervezetek és diákmozgalmak, amelyek nyugati donorszervezetektől kaptak segítséget. A legismertebb a szerb Otpor! diákmozgalom, amelynek erőszakmentes stratégiája azóta tananyagként szolgál az emancipatórikus mozgalmak aktivistái számára. A „tananyagot” szó szerint kell érteni, az Otpor! ugyanis egy tehetős szerb üzletember segítségével kurzusokat tartott többek között magyar aktivistáknak is. Mindennek kapcsán természetesen nem kell összeesküvésre gondolni, hiszen ezek a szervezetek átlátható módon működnek, a tanfolyamokra bárki jelentkezhet. Ez a nemzetközi együttműködés azonban élteti a külső provokálással kapcsolatos meggyőződéseket.
| ||
További jelentősége van annak is, hogy a jelenlegi magyar politikai elit a rendszerváltás során maga is átélte, hogyan támogatták a nyugati országok és elsősorban az USA a hazai ellenzéki csoportokat. A legismertebb, hogy a Soros Alapítvány támogatta a Fideszt mint ifjúsági csoportot és egyénileg Orbán Viktort is. Nem csak visszatekintve, de már az akkori politikai diskurzusban is összeállt mindez tudatos stratégiaként. Ez a fellazítás politikája, amelynek lényege az ideológiai fellazulás, az értékpreferenciák, attitűdök megváltoztatása. Ez tulajdonképpen a puha hatalomként fordítható „soft power” használata, amelynek az egyik legfontosabb eszköze a korban a fogyasztói mentalitás és a nyugati kulturális javak, mint pl. a könnyűzene. Az USA kezdeményezőképességét és aktív szerepét Orbán Viktor is méltatóan ismerte el Mark Palmer egykori amerikai nagykövet halála kapcsán. Ahogy a miniszterelnök 2013-ban írta, „Mark aktív résztvevője volt azoknak a forradalmi éveknek, amelyekben demokratikus rendszerünk kialakult a diktatúra után. A szabadság iránti erős elkötelezettségével, az eseményekhez való aktív hozzáállásával a döntő pillanatokban, és azzal, hogy szorosan együttműködött az ellenzéki erőkkel, messze többet tett hivatalos feladatainál. Mark egyike volt azoknak, akik felismerték a változás lehetőségét a térségben.”
Külső segítség nélkül nehezebb helyzetben lehettek volna a magyar ellenzéki csoportok is a kommunista diktatúra alatt. Egy valódi demokratikus rendszerben azonban a kormányoknak nem kell tartaniuk a civil társadalmat átlátható módon támogató csoportoktól, hiszen ebben az esetben a rendszer legitimációja adott. Másrészről valódi társadalmi támogatottság nélkül nem lehetséges a mozgalomépítés.
