A keddi Köznevelési Kerekasztalt a résztvevők többsége előrelépésként könyvelte el: nemcsak a kormányhoz eleve lojálisnak tekinthető szereplők, de a mostani tüntetéshullámot kirobbantó iskola igazgatója vagy a második legnagyobb pedagógus-szakszervezet vezetője is. Nem mindenki elégedett ugyanakkor: a miskolci Herman Ottó iskola mellett aláírásukkal kiálló tanárok és szimpatizánsok további, a közoktatás egészét alapjaiban érintő változásokat sürgetnek, és a legtöbb tanárt képviselő Pedagógusok Szakszervezete is szükségesnek tartja a szombati demonstrációt. A szociális ágazat és az egészségügyi dolgozók után tehát rövid időn belül most egy újabb szakma jelzi elégedetlenségét. Az Orbán-kormány működését jól jellemzi, hogy ezek az ügyek egyaránt az Emberi Erőforrások Minisztériumához tartozó területek és olyan ágazatok, amelyek 2010 óta egyszer sem kaptak prioritást. Akárcsak a korábbi alkalmakkor, most is döntően két kérdés merül fel: lehet-e alapvető, strukturális változást kikényszeríteni az adott szférában, és van-e konszenzus ennek körvonalairól?
A Fidesz számára ugyanis alighanem az a fő kérdés – mint minden más esetben is –, hogy veszít-e valamit az ügyön: akár választót, akár politikai tőkét – például azáltal, hogy fogást és lendületet talál az ellenzék. Ebben az esetben ugyanis hajlandó és hajlamos engedményt tenni, mint ahogy tette az internetadó visszavonásakor. A felsőoktatási tüntetések esetén elegendő volt részengedményeket tennie, ám a hallgatók által eleinte követelt valódi reform elmaradt – helyette kancellárok és új rektorok érkeztek az egyetemekre, főiskolákra.
A rendszerszintű tiltakozások sikertelenségét legtöbbször a szolidaritáshiányra fogják a szervezők: úgy vélik, ha a hasonló helyzetben lévők kiállnának egymásért, akkor a kormány olyan erővel szembesülne, amiben nem lenne más alternatívája, mint a követelések teljesítése. A valódi probléma azonban sokszor a követelések megfogalmazásakor kezdődik. A Fidesz kormányzati stabilitásának nemcsak a kétoldali ellenzék megosztottsága (centrális erőtér) az alapja, legalább ilyen fontossággal bír, hogy a társadalmi megmozdulások nem válnak valódi politikai akciókká: a kormánypárt nem véletlenül köt minden ilyen demonstrációt és elégedetlenséget a baloldalhoz – ezzel egy lépéssel máris eltávolítja a politikától. Ráadásul a civilek, szakmai szervezetek ebben önkéntelenül is partnerek: depolitizálják saját ügyüket, és egyfajta politikán kívüli, nemzeti érdekre, konszenzusra építik stratégiájukat. A helyzet viszont az, hogy az oktatás vagy az egészségügy sosem volt ilyen ügy és nem is lehet – mindenki jó oktatást és egészségügyi ellátást szeretne, ennek tartalommal való feltöltése ugyanakkor már rögtön vitát generál. Gyakorlatilag egy pont van, ahol 2015–2016-ban konszenzus tudott kialakulni: mindkét szféra olyan szinten alulfinanszírozott, ami már tarthatatlan. Nem véletlen, hogy a Köznevelési Kerekasztal is döntően ilyen típusú, anyagi kérdésekkel foglalkozott, ahogy az sem, hogy a Klik elleni lázadás nem akkor történt, amikor a gyerekek hetekig-hónapokig nem kaptak tankönyvet.
| ||
A közoktatás megítélése ugyanis lényegében folyamatosan romlik: nem 2010-ben kezdődött, hanem jóval korábban: az European Social Survey rendszeres felmérése szerint 2004 óta folyamatosan többségben vannak azok, akik inkább elégedetlenek az oktatási rendszerrel. Ennek ellenére mégsem lett égető probléma az emberek számára: minden ilyen típusú felmérésben rendre megelőzte a munkahelyekkel, megélhetésekkel kapcsolatos nehézségek kérdése. Szakpolitikai szempontból pedig az egészségügy az a szféra, amiért a választók sokkal inkább aggódnak: az Eurobarometer 2015. őszi problématérképén az egészségügyet 23 százalék sorolta a két legfontosabb ügy közé (ezzel holtversenyben a harmadik volt a gazdasági helyzettel) – míg az oktatási rendszert csak 7 százalék jelölte meg.
Az oktatás ugyan jó vacsoraasztal-téma, hiszen mindenkinek van róla tapasztalata, véleménye, és gyerekén vagy tanár ismerősén keresztül érintett is, de két szempontból is rossz politikai téma. Egyrészt a közoktatás lassan reagáló terület: az igazi változások csak évekkel, évtizedekkel később éreztetik hatásukat, a politika gyors világában csak bizonyos intézkedések válnak napi szinten megfoghatóvá: átalakuló tankönyvpiac, megváltozott fenntartó. Másrészt nehezen definiálható, milyen a jó oktatás – míg az egészségügy kapcsán egyértelmű az elvárás: gyógyítson meg, addig a közoktatás szerepével kapcsolatban máris heves viták között találhatjuk magunkat.
| ||
Szem előtt kell ugyanakkor tartani, hogy a közoktatás ugyanúgy a politika és a pártpolitika része, mint az egykulcsos adó vagy a családtámogatási formák. Az állami fenntartást a Fidesz-szavazók jobbnak tartják az önkormányzatinál – az ellenzéki pártoknál ez éppen fordítva van. De ez sem új jelenség: 2010 előtt az akkor kormánypárti MSZP-szavazók elégedettebbek voltak az oktatással, mint az ellenzéki Fidesz – ez 2010 után felcserélődött. A pedagógusok és az ellenzéki politikusok feladata ebben a helyzetben (is) az, hogy bemutassák, miért jobb alternatíva, amit ők képviselnek.
Ez nem lehetetlen, de nehéz és tudatos munka. Az iskolák önkormányzati fenntartásának támogatása például két év alatt nőtt (32-ről 38 százalékra), de messze nem beszélhetünk arról, hogy a társadalom egyértelműen elutasítaná az állami fenntartást (2013-ban 42, 2015-ben 40 százalék vélte így). A pedagógusoknak és a velük szimpatizálóknak éppen ezért most arra kell törekedniük, hogy minél több közös alapot találjanak és teremtsenek: a Fideszt csakis egy ilyen új és valódi konszenzus kényszerítheti rá, hogy érdemi változásokat hozzon. Ennek hiányában a különböző szervezeteket különböző érdekek miatt könnyen meg fogja tudni osztani.
