Clinton, Fiorina és a feminizmus

Hillary Clinton és Carly Fiorina – az amerikai elnökválasztási kampányt újabban egyre inkább két női jelölt határozza meg. Bár kérdésfeltevéseik és megoldási javaslataik eltérnek, a nők helyzetének központi kampánytémává válása jó hír mindenkinek, aki a nők esélyegyenlőségének előmozdításáért dolgozik.

Az amerikai előválasztások számos tanulsággal szolgálhatnak más demokráciák számára, így a magyar pártoknak is érdemes lehet tanulmányozni az ottani módszertant. (Az előválasztási rendszer ugyanis alapvetően azt hivatott elérni, hogy az adott politikai táboron belül legnagyobb támogatottsággal rendelkező, és már az előválasztások során legnagyobb mozgósítási képességről tanúbizonyságot tevő jelölt indulhasson az országos választásokon. A Republikon Intézet magyar ellenzéki pártok számára készített előválasztási koncepciója ITT érhető el.) A korábban esélytelennek gondolt, eddigi politikai konszenzust elutasító, ún. antiestablishment jelöltek feltűnése mindkét oldalon, az egyre ellentmondásosabb (akár a nyílt rasszizmus és szexizmus fogalmát is kimerítő) üzeneteket megfogalmazó, dúsgazdag üzletember, Donald Trump töretlen népszerűsége a republikánusok között, a demokratáknál az erős indulás után jelenleg gyengébben szereplő Hillary Clinton teljesítménye mind olyan fejlemények, amelyek külön tanulmányozást is megérnek. Én most egy olyan dologra szeretném felhívni a figyelmet, amely ugyan önmagában nem fogja eldönteni az elnökség sorsát, azonban úgy tűnik, mindkét párt szempontjából egyaránt fontos – és hazai szemmel meglehetősen szokatlannak számít.

Az utóbbi napokban ugyanis egyértelművé vált, hogy nemcsak a demokrata Hillary Clinton fogja kampányának egyik fő témájává tenni a női kérdést, és zászlajára tűzni az amerikai nők helyzetének jobbítását, hanem az ebben a kérdésben is jóval konzervatívabb jobboldal számára is megkerülhetetlenné vált a téma. A múlt szerdai republikánus elnökjelölti vitát ugyanis többek egybehangzó véleménye (és republikánus szavazók körében végzett közvélemény-kutatások) szerint a korábbi Hewlett-Packard vezérigazgató, Carly Fiorina, a mezőny egyetlen női jelöltje nyerte. Ráadásul részben annak köszönhetően, hogy bátran és következetesen kiállt az őt kinézete miatt és nőiességével kapcsolatban támadó Trumppal szemben. Aki kicsit régebben követte Fiorina kampányát, annak talán nem volt váratlan ez a kiállás, azonban a tény, hogy a republikánus szavazók is ilyen pozitívan értékelték azt, sokakat meglepett az elemzők közül. (Fiorina korábban csak a republikánus elnökjelölti vita matinéjában kapott helyett, ahol a közvélemény-kutatási adatok szerint „futottak még” kategóriába tartozó jelöltek mutatkozhattak be a Fox televízió nézőinek. Az általános népszerűségi kutatásokban jelenleg is jóval Trump, Jeb Bush, Ben Carson és Marco Rubio mögött szerepel.)

Június elején lehetőségem volt meghallgatni Carly Fiorina egyik első, hivatalos republikánus jelöltként konzervatív támogatóknak tartott beszédét Washingtonban. Akkor az amerikai nők helyzetéről beszélt – konzervatív, az üzleti életben sikeres, vezetői tapasztalattal rendelkező nőként, de azokat a nehézségeket is elismerve, amellyel szakmai és magánéletében kellett megküzdenie nőként. Egyben felszólította az amerikai jobboldalt, hogy ne hagyja, hogy egy olyan fontos kérdésben, mint a nők helyzete, csak a demokrata oldal fogalmazzon meg politikai üzeneteket. Mindez és a konzervatív közeg egyértelműen pozitív reakciója számomra is az újdonság erejével hatott, hiszen az amerikai republikánus elnökjelöltek eddig legkevésbé sem arról voltak ismertek, hogy női kérdésekkel (vagy szavazókkal) foglalkoztak volna. Ha pedig megszólaltak, akkor gyakran teljes értetlenségről és érzéketlenségről tanúskodó megjegyzéseket tettek az amerikai nőket – politikai hovatartozástól függetlenül – érintő kérdésekben, mint amilyen például a szexuális erőszak.

Fiorina konzervatív feminista üzenetei és megoldási javaslatai természetesen nagyon különböznek a demokrata oldalon eddig megfogalmazottaktól, hiszen alapvetően más politikai közeghez szólnak: az állam minél kisebb szerepvállalását, a vállalkozások szabályozási környezetének egyszerűsítését, az általa rossz ösztönzőnek tartott szociális juttatások rendszerének leépítését, az egyéni teljesítmény elismerésének fontosságát hangsúlyozza, valamint szigorúbb abortuszszabályozást tartana ideálisnak. Az amerikai jobboldali választók számára hagyományosan vonzónak tartott elemeket kombinál tehát stratégiájában a női kérdéssel, és egyelőre úgy tűnik, hogy van fogadókészség arra, amit képvisel.

Az, hogy valójában milyenek az esélyei a republikánus mezőnyben, hogy az általa eddig képviselt stratégia mennyiben pusztán az „anti-Hillary-ségben” merül ki, és mennyiben tudná hatékonyan segíteni a nők helyzetét az Egyesült Államokban, és főleg mennyire képes megszólítani a konzervatív választókat az egyre élesebbé váló versenyben, nem egyértelmű. Ahogyan az sem, hogy a korábban szinte biztos demokrata befutónak számító Hillary Clinton meg tudja-e tartani (vagy vissza tudja-e szerezni) korábbi előnyét, és ő lesz-e az első női elnök az Egyesült Államok történetében.

Azonban pusztán a tény, hogy a választói igényekre reagálva a demokrata oldal nagy esélyesének számító Clinton kampányának egyik központi eleme a feminizmus, valamint hogy az amerikai konzervatív oldal is elbír, sőt a jelen állás szerint az élmezőnyben tud tartani egy női jelöltet, aki kiemelten foglalkozik a nők helyzetével, jól jelzi: a női esélyegyenlőség, a nőket érintő problémák és a helyzet javítására tett javaslatok az amerikai (párt)politikai élet meghatározó témájává váltak. Ez pedig minden, a téma iránt érdeklődő, a nők helyzetének javulásában reménykedő számára pozitív fejlemény – akkor is, ha ők maguk az ottani konkrét jelöltektől eltérő módon küzdenek ugyanazért az ügyért.