Régen nem látott jeleneteket közvetített a sajtó a hamburgi G20 csúcstalálkozó ellen szervezett tüntetésekről. Úgy érezhette magát az alternatív politikai kezdeményezésekkel régóta foglalkozó hírfogyasztó, hogy újra a 2000-es évek elején van. Akkor, pontosabban az 1999-es seattle-i WTO-ellenes tüntetések során bontott zászlót a sajtóban gyakran antiglobalistának, önmeghatározásuk szerint globalizációkritikus vagy alterglobalista mozgalom. Később Prágában (2000) és Genovában (2001) is nagy számban tüntettek a Világbank, az IMF, a WTO, a G8 és általában a globális elosztás neoliberális rezsimje ellen. A globalizációkritikusok célja az volt, hogy egy ellenrezsimet hozzanak létre. Ebben a gazdag északi országok szegényei szövetségre tudtak volna lépni a szegény déli országok nélkülözőivel, anélkül, hogy megosztanák őket a globális elitek. Céljuk elérése érdekében az említett globális szervezetek csúcstalálkozóinak idejére és helyére ellencsúcsokat szerveztek. Az ilyen ellencsúcsokon előadásokon, szemináriumokon vitatták a követendő stratégiát, a kihívásokat, lehetséges válaszokat. Az ellencsúcsoknak ugyanakkor részei voltak az utcai tüntetések.
Leszámítva a Black Bloc
vonulásait, ezek nagy része békésen zajlott.
A globalizációkritikus tüntetésekre – akárcsak a múlt heti hamburgi G20 ellenes tüntetésre – jellemző volt a tarkaság, a demonstrálók egy szivárványkoalíciót alkottak. Együtt tüntettek a Black Bloc mellett a szakszervezetek (kékek), a zöld környezetvédők, a köztér visszaszerzéséért zenével, tánccal küzdő Pink Bloc és a közösségi tereket megvédeni kívánó Fehér Overallosok (Tute Bianche). A média természetesen leginkább a rendőrök és az erőszakos Black Bloc közötti összecsapásokról, a felgyújtott autókról tudósított. Így volt ez most Hamburgban is, pedig a radikális baloldali autonómok, anarchisták, házfoglalók mellett számos baloldali csoport szervezett demonstrációt a G20 csúcstalálkozó alatt. Ezek közé tartozott a Greenpeace és a 2000-es években a globalizációkritikus mozgalom egyik legfontosabb mozgalmi szervezete, az Attac is. Rajtuk kívül azonban jellemzően német szervezetek vettek részt a tüntetéseken, így a Balpárt (Die Linke), a zöldek pártalapítványa, munkavállalói érdekszervezetek, környezetvédők, diákszervezetek, baloldaliak, egyházi csoportok,
és még a Sankt Pauli futballcsapat szurkolói
is. A 2000-es évek elején komoly reményekkel indultak el a globalizációkritikusok. Az elsők voltak, akik a találkozók megszervezése, lebonyolítása során használták az akkor elterjedő internetet. Az általuk alapított, felhasználók által is szerkeszthető indymedia a későbbi közösségi média előfutára volt. Komoly intellektuális háttérrel is bírt a mozgalom, olyan szerzők, tudósok munkáira támaszkodhatott, mint Noam Chomsky, Michael Hardt, Naomi Klein, Antonio Negri, Joseph Stiglitz. Mivel a mozgalom erős szövetségesekre lelt a baloldali pártokban, szakszervezetekben, így a követelések megjelentek a politikai gyakorlatban is. Jó példa erre az állampolgárokat bevonó részvételi költségvetési tervezés elterjedése. Az új idők szavát bizonyította sokaknak, hogy 2006-ban a mikrohitelekkel a szegényeknek segítő bangladesi bankár, Muhámmád Junusz nyerte el a Nobel-békedíjat. A 2008-as globális pénzügyi válság azonban elsodorta a mozgalmat. A válság, majd a piacok regulációjának, a spekulatív tőkemozgások szabályozásának megjelenő igénye nem adott lökést a globalizációkritikusoknak. Később sem a globális szolidaritást hirdető, hanem a megszorításokat ellenző, a helyi eliteket kritizáló mozgalmi üzenetek kaptak támogatást, mint az Occupy Wall Street, a spanyol Indignados és M-15 mozgalom. A gazdasági kilátástalanságban szenvedő, kultúráját a globális mintáktól, külső behatásoktól féltő rétegeknek pedig a jobboldali populizmus tudott biztonságot kínálni.
A hamburgi G20-ellenes tüntetések
sokban emlékeztetnek a korábbi globalizációellenes demonstrációkra, bár hangsúlyosabb volt a német szervezetek, tüntetők jelenléte. Az erőszakos események miatt sajnos kevesebb szó fog esni a konkrét követelésekről, a G20-at és az egyes állam-, kormányfőket ért kritikákról. Nem valószínű, hogy a 2000-es évekhez hasonlóan egy globális észak–dél összefogás jöhessen létre a tüntetések nyomán. Látszik azonban, hogy továbbra is létezik baloldali mozgalmiság Európa magjában. Kérdés, hogy abban megtalálnák-e helyüket a keleti tagállamok aktivistái, elégedetlen állampolgárai is. Félő azonban, hogy a nyelvi és mobilitási akadályok miatt ez csak egy egyébként is aktív szűk rétegnek sikerülhet, ahogyan az a 2000-es évek globalizációkritikus mozgalma esetében is történt. Ha azonban nem látszódunk Hamburgból, úgy a hazai baloldal nem remélhet impulzusokat, választói pedig megértést, problémáira összeurópai választ.
