Mindenki egy(et)ért?

  • Csaba Réka
  • 2015. november 6.

Liberális szemmel – Republikon

A nők ügyéért harcolni kell, de merev kollektivizmussal ezt sem érdemes.

A feminizmus különböző ágainak képviselői, illetve a feministák és a magukat antifeministának vallók közötti viták egyre nagyobb figyelmet kapnak – már Magyarországon is. Fontos identitásküzdelem ez, még ha az eltérő álláspontokat képviselő feminizmusok közös pontjainak megtalálása nehéznek tűnik is. Ráadásul az antifeministák – bár többnyire olyan célokat tulajdonítanak az általuk egységesnek látott és láttatott feministáknak, amelyeket a szélsőséges képviselőkön kívül senki sem állít – néha fontos kérdésekre hívják fel a figyelmet. Ezért bizonyos felvetéseket a feministáknak érdemes komolyan venniük, és nem lesöpörniük az asztalról azzal, hogy „ezeket a vitákat már rég lejátszottuk, és a kérdések felvetői automatikusan a nők ellenségei”.

Ilyen például a héten sokak által megosztott hír, miszerint „a nők az év utolsó két hónapjában ingyen dolgoznak, míg a férfiakat egész évben fizetik”. Ami ebben a formában legalábbis félrevezető, de szigorúbb vagy rosszindulatú értelmezés szerint szándékos ferdítés. Azt ugyanis a hírben hivatkozott, az Európai Bizottság által kiadott anyag is tartalmazza: a férfiak és nők fizetései közötti átlagos különbségeket elkerülhetetlenül befolyásolják az egyéni döntések. A betöltött munkakörök és pozíciók sajátosságai (a főként nők által betöltött részmunkaidős állások és a hagyományosan nőiesnek tartott – tanítói, ápolói, adminisztrátori – foglalkozások esetében sokszor alacsonyak a fizetések, viszont a kiugróan magas fizetéssel járó állások hagyományosan férfiasnak tartott adottságokat igényelnek – határozottság, kockázatvállalás, nagy stressztűrés és mentesség a családi kötelezettségektől –,  és férfiak is töltik be őket), valamint a gyerekvállalással kapcsolatos, jelentős részben a nők későbbi munkavállalását és karrierlehetőségeit korlátozó következmények. Hogy ezek a döntések miért születnek, és mit tehetünk azért, hogy megváltozzon a helyzet, azon érdemes gondolkozni. De ez egészen másról szól, mint a sokak által megfogalmazott fenti üzenet, amely alapján az egyik nem vesztesnek, a másik pedig megvádolva érezheti magát. Nem csoda, ha sokan hirtelen ellenséges stílusban nyilvánulnak meg a másik nemmel kapcsolatban.

A viták jól mutatják, hogy nincs univerzális válasz ezekre a problémákra. Nincs (vagyis nem kellene, hogy legyen) kényszer, hogy azok, akiknek fontos az ügy, mindenben egyetértsenek, és csak pozitív megerősítést adjanak egymásnak. A feminizmus univerzalitására és egységességére vonatkozó állítások azonban gyakran elhangzanak. A feminizmus sokak és az általános percepció szerint szükségszerűen baloldali, rendszerkritikus, nem fogadhatja el azokat a hatalmi kereteket (a piacgazdasággal együtt), amelyekben a demokráciák jelenleg működnek, valamint minden hátrányos megkülönböztetést elszenvedő csoport érdekeit is képviselnie kell. Különben nem lehet igazi. Ez a fajta megközelítés a nemek (és általában a társadalmi csoportok) helyzete közötti különbségek vizsgálatakor a kollektivista szempontot tartja szem előtt, mind az okok feltárásakor, mind a megoldási javaslatok kidolgozásakor. A szexuális és a családon belüli erőszak, a nők (és egyéb kisebbségek) lehetőségeinek korlátozottsága, szegénysége és képviseletük hiánya a politikai, üzleti és tudományos élet vezetői körében és a médiában mind olyan problémák, amelyekre a „kiváltságok, kizsákmányolás, elnyomás, osztályharc, igazságosság” fogalmai között születnek magyarázatok és megoldások. Amelyek többnyire a teljes jelenlegi rendszer elutasításában és/vagy az állam feladatainak, felelősségének és hatáskörének kiterjesztésében láttatják az igazságos(abb) rendszer kulcsát.

false

Számomra egyrészt az teszi kevésbé vonzóvá ezt a fajta megközelítést, hogy az elnyomó/kizsákmányoló vagy elnyomott/áldozat szereppel való kritikátlan azonosulás elvárás: nemi, faji, társadalmi helyzet alapján. Ezért egyre többen érzik úgy, hogy férfiként vagy nőként bizonyos – nem kért – privilégiumok (fehér bőr, a többség által vonzónak tartott testalkat, anyagi státusz stb.) birtokában alapból a nők/hátrányos helyzetűek ellenségeinek tartják őket, megkérdőjelezik hitelességüket, vagy akár a megszólaláshoz való jogukat – még akkor is, ha pont ezek mellett a csoportok mellett állnak ki. (Ami az utóbbi időben egyre gyakoribbá válik különböző fórumokon – és a megszólaló felvetéseinek vagy érveinek figyelembe vétele helyett nemének vagy egyéb tulajdonságainak felrovásával, súlyosabb esetben elhallgattatásával, kizárásával végződik.)  Másrészt azért is nagyon nehéz azonosulnom a női egyenjogúságért való harc ilyen felfogásával, mert figyelmen kívül hagyja az egyén szabadságát és felelősségét, és többnyire azt feltételezi, hogy az állam (központi szabályozás) mindent jobban tud, és mindent meg is tud oldani.

Az összes nemi egyenlőtlenséggel összefüggő problémát csak társadalmi kontextusban értelmezni, és eközben mellőzni az individuális vonatkozásokat ugyanúgy veszélyes, mint nem észrevenni vagy bagatellizálni egyéni sorsok alakulásában a társadalmi tényezők szerepét. Egy fontos példa a sok közül: a szexuális, vagy a családon belüli erőszak esetén is ugyanúgy szükséges a hatalmi viszonyokról beszélni, mint figyelmet fordítani azokra az egyéni eszközökre és megoldásokra, amelyek a megelőzést, túlélést, megküzdést segíthetik. A szexuális felvilágosításra, az elővigyázatosságra, a kockázatok felismerésére és csökkentésére, a segítségkérés és -nyújtás fontosságára, és az áldozatoknak erőt adó, egyéni attitűdökből összeálló társadalmi elfogadásra. Mindezt az áldozat hibáztatásának és az elkövetők felelősségének relativizálása nélkül. Ez az a terület, ahol egyébként mindkét szempont egyaránt érvényesül, és a témával kapcsolatban számottevő változások történtek a társadalom hozzáállásában a területen dolgozó szakértőknek, önkénteseknek, civil szervezeteknek köszönhetően.

A feminizmust egyéni oldalról megközelítők szerint – bár a jelenlegi helyzet kialakulásához hozzájárulnak rendszerszintű tényezők, amelyeknek a korrigálásán gondolkodni kell – mindezeket a problémákat egyéni szempontból is lehet és kell vizsgálni, orvosolni. Ugyanis a példák azt mutatják, hogy a jogi egyenlőség elérése esetén – megfelelő politikai támogatással – olyan szerves fejlődés indul el a társadalomban, amelynek segítségével lehetséges leküzdeni a gátló tényezőket, korlátozó beidegződéseket és sztereotípiákat, és a közeg ellenállását. A nemek helyzete ott közelít leginkább az esélyegyenlőség (nem az anyagi egyenlőség) felé, ahol piacgazdaság és liberális demokrácia van – és sehol máshol. Leginkább ilyen közegben választanak nőket és hátrányos helyzetű etnikai, vallási vagy szexuális csoportok képviselőit politikai vezetőnek, ott lesznek sikeresek a diverzitás és esélyegyenlőség szempontjait vállalati politikájukba emelő cégek (női felsővezetőkkel) – és a náluk dolgozó munkavállalók. Ezek a sikeres példák jelenthetik azt a megerősítést, inspirációt és támogatást, amelyre e csoportok tagjainak egyénként van szükségük azokhoz a döntésekhez, melyek a későbbiekben megváltoztathatják a jelenlegi egyensúlytalanságokat.

Fontos, hogy kollektív szempontból is lássuk ezeket a problémákat. Ha viszont a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdők szemében az egyéni sikerek egyre inkább „gyanúsak” lesznek, vagy bizonyos kérdések felvetése „árulásként” értelmezendő, az komoly veszélyt jelent – nem csak a feminizmusra nézve. Nem szerencsés kizárni a párbeszédből azokat, akik a rendszerszinten jelen lévő korlátok ellenére sikereket érnek el, vagy előnyösebb helyzetben lévő csoporthoz tartozásuk ellenére is érzékenyek a kevésbé szerencsések problémáira. Ezzel ugyanis elutasítjuk annak a lehetőségét, hogy sokak számára hasznos tapasztalataikat beemeljük a változás folyamatába – és őket is akadályozzuk abban, hogy a birtokukban lévő tudást és befolyást a közös cél érdekében használják fel: hogy végső soron egy jobb társadalomban élhessünk együtt.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.