Mindenki egy(et)ért?

  • Csaba Réka
  • 2015.11.06 07:30

Liberális szemmel – Republikon

A nők ügyéért harcolni kell, de merev kollektivizmussal ezt sem érdemes.

A feminizmus különböző ágainak képviselői, illetve a feministák és a magukat antifeministának vallók közötti viták egyre nagyobb figyelmet kapnak – már Magyarországon is. Fontos identitásküzdelem ez, még ha az eltérő álláspontokat képviselő feminizmusok közös pontjainak megtalálása nehéznek tűnik is. Ráadásul az antifeministák – bár többnyire olyan célokat tulajdonítanak az általuk egységesnek látott és láttatott feministáknak, amelyeket a szélsőséges képviselőkön kívül senki sem állít – néha fontos kérdésekre hívják fel a figyelmet. Ezért bizonyos felvetéseket a feministáknak érdemes komolyan venniük, és nem lesöpörniük az asztalról azzal, hogy „ezeket a vitákat már rég lejátszottuk, és a kérdések felvetői automatikusan a nők ellenségei”.

Ilyen például a héten sokak által megosztott hír, miszerint „a nők az év utolsó két hónapjában ingyen dolgoznak, míg a férfiakat egész évben fizetik”. Ami ebben a formában legalábbis félrevezető, de szigorúbb vagy rosszindulatú értelmezés szerint szándékos ferdítés. Azt ugyanis a hírben hivatkozott, az Európai Bizottság által kiadott anyag is tartalmazza: a férfiak és nők fizetései közötti átlagos különbségeket elkerülhetetlenül befolyásolják az egyéni döntések. A betöltött munkakörök és pozíciók sajátosságai (a főként nők által betöltött részmunkaidős állások és a hagyományosan nőiesnek tartott – tanítói, ápolói, adminisztrátori – foglalkozások esetében sokszor alacsonyak a fizetések, viszont a kiugróan magas fizetéssel járó állások hagyományosan férfiasnak tartott adottságokat igényelnek – határozottság, kockázatvállalás, nagy stressztűrés és mentesség a családi kötelezettségektől –,  és férfiak is töltik be őket), valamint a gyerekvállalással kapcsolatos, jelentős részben a nők későbbi munkavállalását és karrierlehetőségeit korlátozó következmények. Hogy ezek a döntések miért születnek, és mit tehetünk azért, hogy megváltozzon a helyzet, azon érdemes gondolkozni. De ez egészen másról szól, mint a sokak által megfogalmazott fenti üzenet, amely alapján az egyik nem vesztesnek, a másik pedig megvádolva érezheti magát. Nem csoda, ha sokan hirtelen ellenséges stílusban nyilvánulnak meg a másik nemmel kapcsolatban.

A viták jól mutatják, hogy nincs univerzális válasz ezekre a problémákra. Nincs (vagyis nem kellene, hogy legyen) kényszer, hogy azok, akiknek fontos az ügy, mindenben egyetértsenek, és csak pozitív megerősítést adjanak egymásnak. A feminizmus univerzalitására és egységességére vonatkozó állítások azonban gyakran elhangzanak. A feminizmus sokak és az általános percepció szerint szükségszerűen baloldali, rendszerkritikus, nem fogadhatja el azokat a hatalmi kereteket (a piacgazdasággal együtt), amelyekben a demokráciák jelenleg működnek, valamint minden hátrányos megkülönböztetést elszenvedő csoport érdekeit is képviselnie kell. Különben nem lehet igazi. Ez a fajta megközelítés a nemek (és általában a társadalmi csoportok) helyzete közötti különbségek vizsgálatakor a kollektivista szempontot tartja szem előtt, mind az okok feltárásakor, mind a megoldási javaslatok kidolgozásakor. A szexuális és a családon belüli erőszak, a nők (és egyéb kisebbségek) lehetőségeinek korlátozottsága, szegénysége és képviseletük hiánya a politikai, üzleti és tudományos élet vezetői körében és a médiában mind olyan problémák, amelyekre a „kiváltságok, kizsákmányolás, elnyomás, osztályharc, igazságosság” fogalmai között születnek magyarázatok és megoldások. Amelyek többnyire a teljes jelenlegi rendszer elutasításában és/vagy az állam feladatainak, felelősségének és hatáskörének kiterjesztésében láttatják az igazságos(abb) rendszer kulcsát.

false

Számomra egyrészt az teszi kevésbé vonzóvá ezt a fajta megközelítést, hogy az elnyomó/kizsákmányoló vagy elnyomott/áldozat szereppel való kritikátlan azonosulás elvárás: nemi, faji, társadalmi helyzet alapján. Ezért egyre többen érzik úgy, hogy férfiként vagy nőként bizonyos – nem kért – privilégiumok (fehér bőr, a többség által vonzónak tartott testalkat, anyagi státusz stb.) birtokában alapból a nők/hátrányos helyzetűek ellenségeinek tartják őket, megkérdőjelezik hitelességüket, vagy akár a megszólaláshoz való jogukat – még akkor is, ha pont ezek mellett a csoportok mellett állnak ki. (Ami az utóbbi időben egyre gyakoribbá válik különböző fórumokon – és a megszólaló felvetéseinek vagy érveinek figyelembe vétele helyett nemének vagy egyéb tulajdonságainak felrovásával, súlyosabb esetben elhallgattatásával, kizárásával végződik.)  Másrészt azért is nagyon nehéz azonosulnom a női egyenjogúságért való harc ilyen felfogásával, mert figyelmen kívül hagyja az egyén szabadságát és felelősségét, és többnyire azt feltételezi, hogy az állam (központi szabályozás) mindent jobban tud, és mindent meg is tud oldani.

Az összes nemi egyenlőtlenséggel összefüggő problémát csak társadalmi kontextusban értelmezni, és eközben mellőzni az individuális vonatkozásokat ugyanúgy veszélyes, mint nem észrevenni vagy bagatellizálni egyéni sorsok alakulásában a társadalmi tényezők szerepét. Egy fontos példa a sok közül: a szexuális, vagy a családon belüli erőszak esetén is ugyanúgy szükséges a hatalmi viszonyokról beszélni, mint figyelmet fordítani azokra az egyéni eszközökre és megoldásokra, amelyek a megelőzést, túlélést, megküzdést segíthetik. A szexuális felvilágosításra, az elővigyázatosságra, a kockázatok felismerésére és csökkentésére, a segítségkérés és -nyújtás fontosságára, és az áldozatoknak erőt adó, egyéni attitűdökből összeálló társadalmi elfogadásra. Mindezt az áldozat hibáztatásának és az elkövetők felelősségének relativizálása nélkül. Ez az a terület, ahol egyébként mindkét szempont egyaránt érvényesül, és a témával kapcsolatban számottevő változások történtek a társadalom hozzáállásában a területen dolgozó szakértőknek, önkénteseknek, civil szervezeteknek köszönhetően.

A feminizmust egyéni oldalról megközelítők szerint – bár a jelenlegi helyzet kialakulásához hozzájárulnak rendszerszintű tényezők, amelyeknek a korrigálásán gondolkodni kell – mindezeket a problémákat egyéni szempontból is lehet és kell vizsgálni, orvosolni. Ugyanis a példák azt mutatják, hogy a jogi egyenlőség elérése esetén – megfelelő politikai támogatással – olyan szerves fejlődés indul el a társadalomban, amelynek segítségével lehetséges leküzdeni a gátló tényezőket, korlátozó beidegződéseket és sztereotípiákat, és a közeg ellenállását. A nemek helyzete ott közelít leginkább az esélyegyenlőség (nem az anyagi egyenlőség) felé, ahol piacgazdaság és liberális demokrácia van – és sehol máshol. Leginkább ilyen közegben választanak nőket és hátrányos helyzetű etnikai, vallási vagy szexuális csoportok képviselőit politikai vezetőnek, ott lesznek sikeresek a diverzitás és esélyegyenlőség szempontjait vállalati politikájukba emelő cégek (női felsővezetőkkel) – és a náluk dolgozó munkavállalók. Ezek a sikeres példák jelenthetik azt a megerősítést, inspirációt és támogatást, amelyre e csoportok tagjainak egyénként van szükségük azokhoz a döntésekhez, melyek a későbbiekben megváltoztathatják a jelenlegi egyensúlytalanságokat.

Fontos, hogy kollektív szempontból is lássuk ezeket a problémákat. Ha viszont a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdők szemében az egyéni sikerek egyre inkább „gyanúsak” lesznek, vagy bizonyos kérdések felvetése „árulásként” értelmezendő, az komoly veszélyt jelent – nem csak a feminizmusra nézve. Nem szerencsés kizárni a párbeszédből azokat, akik a rendszerszinten jelen lévő korlátok ellenére sikereket érnek el, vagy előnyösebb helyzetben lévő csoporthoz tartozásuk ellenére is érzékenyek a kevésbé szerencsések problémáira. Ezzel ugyanis elutasítjuk annak a lehetőségét, hogy sokak számára hasznos tapasztalataikat beemeljük a változás folyamatába – és őket is akadályozzuk abban, hogy a birtokukban lévő tudást és befolyást a közös cél érdekében használják fel: hogy végső soron egy jobb társadalomban élhessünk együtt.

Neked ajánljuk