Idén november 4. az ’56-os forradalom vérbe fojtásán túl Göncz Árpád közeli halála miatt különösen gyászos emléknap. A demokratikus átmenet utáni legnépszerűbb politikus személyében tudta ötvözni a magyar demokrata hagyományokat és teremtette meg a lehetőségét a keserű történelmi tapasztalatok közös feldolgozására. Személye mégsem lehetett garancia arra, hogy kialakuljon hazánkban egy általánosan elfogadott emlékezetpolitika. Ennek megteremtése kapcsán nem támaszkodhatunk kizárólag nyugat-európai tapasztalatokra sem.
| ||
Mi, magyarok – az államalapítás kivételével – ellentmondásos kapcsolatban vagyunk nemzeti ünnepeinkkel. Március 15. és október 23. is olyan ünnep, amelynek létezik egy gyászos ellenpontja: október 6. és november 4., a nemzeti függetlenedés, a forradalom eltiprása. Az ünnep tehát magában hordozza a gyászt is, az emlékezés nem lehet önfeledt, a büszkeség érzését mindig beárnyékolja a veszteség. Az sem véletlen, hogy a rendszerváltás után a demokratikusan megválasztott Országgyűlés augusztus 20-át jelölte meg állami ünnepként. Míg a liberális pártok inkább március 15-ét szerették volna, mivel annak nincsen katolikus konnotációja (Fidesz) és nem tudták kihasználni elnyomó rendszerek (SZDSZ), addig a kormánypártok felszólalói az államalapítást tartották olyan eseménynek, amelyik joggal lehet kiemelt állami ünnep. A KDNP éppen azzal érvelt, hogy vesztes csaták, bukott forradalmak ritkán lesznek állami ünneppé, hiszen annak örömünnepnek kell lennie. Nemzeti ünnepeinknek ez az ambivalens jellege is hozzájárul ahhoz, hogy – finoman szólva – nincs egyetértés a magyar történelem, és különösképpen a totalitárius rendszerek megítélése kapcsán. Ez nem csak a demokratikus átmenet utáni évekre volt jellemző, amikor újra lehetett szabadon beszélni nemzeti, közösségi és egyéni tragédiákról, sorsokról – gondoljunk csak az 1991-es Kónya–Pető-vitára –, hiszen a Fidesz 2010-es kormányzása óta újra élénkebbek lettek az emlékezetpolitikáról szóló viták. Az Alaptörvény preambuluma új korszakolását adja a magyar 20. századi történelmének, azzal a céllal, hogy újraértelmezze a magyar szerepvállalást a fasiszta és kommunista rendszerekben. Ennek az emlékezetpolitikának a gyakorlati megvalósulása volt a Szabadság téren álló német megszállási emlékmű.
A rendszerváltás utáni első ciklus alatt az SZDSZ és a Fidesz azzal érvelt a tényleges elszámoltatást célzó Zétényi–Takács-törvénnyel szemben, hogy az a jogállami szabályok áthágásával nagyobb kárt okozhat a fiatal magyar demokráciának, mint amennyi vigaszt, igazságot szolgáltathat. Visszatekintve úgy tűnik, hogy a jogállammal, a liberális demokráciával szembeni legtöbb érv és indulat éppen abból az érzésből táplálkozik, hogy a valódi igazságtétel elmaradt. A jogállami működés nem garantálta azt, hogy az évek múlásával tompuljanak a történelmi sérelmek, ráadásul az empirikus kutatások is azt mutatják, hogy Magyarországon különösen erős az egyéni vagy családi történelmi emlékezet hatása a pártválasztásra. Az egyéni, családi érintettség, a párhuzamos valóságok miatt az emlékezetpolitika különösen érzékeny terület, főleg ami a közelebb álló időszakokra vonatkozik. Ez az egyéni érintettség természetes okoknál fogva veszít jelentőségéből, azonban a történelem így is megmarad politikai hivatkozási pontnak, ahogy legutóbb éppen a menekültválság során történtek utalások a magyarok érdemeire, amiért évszázadokon keresztül megvédték a keresztény Európát.
Az emlékezetpolitika tehát nem egy önmagában anakronisztikus politikai fogás, hanem a politikai közösség létezésének fontos eleme, ezért nem mindegy, hogy pontosan mi is a tartalma. A totalitárius rendszerek kapcsán a jó emlékezetpolitika kialakításának akadálya nemcsak az eredendően partikuláris politikai érdek, hanem a kommunizmus és a fasizmus kiegyensúlyozó megítélésének nehézségéből is fakad. A totalitárius rendszerek kapcsán ugyanis rendre fellép az igény, hogy tegyük az egyik mellé a másikat: ha betiltjuk a horogkeresztet, akkor legyen tilos a vörös csillag is. Kevés ízléstelenebb dolog van, mint a fasiszta-náci és a kommunista rendszerek áldozatainak számával való licitálás. A két totalitárius rendszer eltérő értékelésének különböző okai vannak. A kommunizmus esetében nehezebb egységes rendszerről beszélni, hiszen több változata létezett a régióban, de akár egy országon belül is. Valódi különbségek vannak az 50-es és a 80-as évek rendszere között Magyarországon, ahogy hazánk és az NDK között is. Mivel a kommunizmus tovább is tartott, így nem teljesen egyértelmű az áldozat és a tettes szerepe sem. Nagy Imre mártír miniszterelnök az 50-es évek állampárti diktatúrájának vezető kommunista politikusa volt. Az ügynökakták jegelése kapcsán is rendre előkerül az érv, hogy nem tudható biztosan, egy besúgó nem volt-e maga is áldozat. Az sem mellékes, hogy a kelet-európai kommunista rendszerek bukását nem egy mérhetetlenül véres és pusztító háború hozta el, hanem sok országban erőszak nélkül történt meg.
| ||
Míg a totalitárius rendszerek megítélése a posztkommunista országokban gyakori viták tárgya, Nyugat-Európában érthető okok miatt kevésbé foglalkoznak a kommunizmussal. Ez nemcsak azért okoz problémát, mert szimplán hanyagolják a témát, hanem azért is, mert nem értik, miért reagálnak érzékenyen a kelet-európaiak az egyébként ártalmatlannak tartott szóhasználatra, szimbólumokra. A különbséget az is jól jelzi, hogy míg az Európai Unióra úgy szokás tekinteni, mint egy békeprojektre, ami a fasiszta-náci rezsimek keserű tapasztalataiból táplálkozik, addig a kommunizmus öröksége az elterjedt vélekedés szerint éppen a demokratikus tapasztalat és elkötelezettség hiányaként mutatkozik.
Ahogy eltérő a történelmi tapasztalat, úgy nem is lenne szerencsés egy egységes európai emlékezetpolitikára törekedni, azonban szükség van a történetek elmesélésére. Mivel a régi tagállamokban nem szereztek tapasztalatot a kommunista rendszerek működésével kapcsolatban, így ebben az ügyben nem lehetséges a nyugati útmutatásra támaszkodni, annál inkább a térségünkben felhalmozott tapasztalatokra. Számot kell vetni többek között azzal is, hogyan használható fel a totalitárius rendszerek öröksége a demokrácia erősítése érdekében anélkül, hogy inflálódna azok jelentősége. Képmutatás állandóan konszenzusra hivatkozni, illetve azt számon kérni a politikában, hiszen elfedi az érdekek és értékek sokféleségét. Az emlékezetpolitika kapcsán érdemes azonban egyetemességre törekedni, amit bár mindig megterhelnek fájó egyéni és családi történelmi tapasztalatok, annak hiánya sokat árulkodik az adott politikai közösség állapotáról.
