Az itt élő szírek jelentős része olyan értelmiségi - feltűnően sok közöttük az orvos -, akik az elmúlt évtizedek során itt végezték el az egyetemet; van, aki azóta itt él, mások az utóbbi évtizedben, és vannak, akik kimondottan a háború miatt jöttek vissza. (A szíriai polgárháborúról lásd: A labirintus, Magyar Narancs, 2013. szeptember 5.) Az általunk megismertek között sok a kiskereskedő, vendéglátós, de élnek Pesten immár aktív ellenzéki politikusok is, így Walid al Bunni, a szír nemzeti koalíció szóvivője is (szintén orvos, nálunk végzett). Többségük - ahogyan Szíria lakosságának is - szunnita, de drúz és keresztény szírekkel is beszéltünk. A legtöbbjük szűk családja kívül él Szíria határain (Bejrútban, de inkább Törökországban vagy Európában és az Egyesült Államokban), ám testvéreik vagy legalább unokatestvéreik mindegyiküknek maradtak otthon. Az utóbbi időben, ahogyan az ország bizonyos, főleg az ellenzék kezén lévő részein eluralkodik a káosz, egyre nehezebb kapcsolatot tartani velük; egyik forrásunk hetek óta nem tudja elérni a testvéreit, egy másikuknak pedig több rokonát is megölték a polgárháború alatt. Aki tud, bonyolult kerülő utakon juttat pénzt az otthoniaknak. Találkozóink során belefutunk egy néhány hete a családja nélkül érkezett, kora középkorú férfibe, aki itt végzett és élt egy ideig, de már másfél évtizede hazaköltözött. Az édesanyja most semmiképpen sem akart nekivágni az útnak, "azt mondja, ő már nem megy sehová az otthonából, ott fog meghalni. Az idős emberek így gondolkodnak." Ahhoz viszont ragaszkodott, hogy a gyerekei elhagyják Szíriát, a testvérei Törökországba mentek; egyikük, aki alig 60 kilométerre élt a török határtól, az ellenkező irányba kerülve, Libanonon és a Földközi-tengeren keresztül tudott csak eljutni oda. "Mi szerencsések vagyunk, hogy el tudtunk jönni, volt hozzá pénzünk és kapcsolataink", mondja Pesten a fivére. De "minden pillanatban sír a szívem az otthon maradottakért és Szíriáért, mi sem akartunk volna elmenni, az a mi hazánk, az otthonunk".
Felekezeti háború?
Jelenleg Szíria lakosságának csaknem egyharmada menekült az ország határain kívül vagy - többnyire - belül. Nemrég érkezett beszélgetőtársunk is arról számol be, hogy egykor középosztálybeli emberek is tömegével váltak földönfutóvá, vesztették el mindenüket. Bizonyos területeken a bankok gyakran nem működnek, ha van, sem férhet hozzá senki a pénzéhez; ha pedig működnek, akkor is többnyire korlátozott összeget lehet csak kivenni - amit azonban sokszor nincs hol elkölteni. Az Aszád uralta tengerparti részeken, így a nagy kikötővárosokban (Latakia és Tartusz) normális mederben zajlik az élet, máshol viszont kenyér sincsen, az emberek éheznek. Az iskolák is csak a stabilan rezsimpárti területeken működnek zavartalanul, becslések szerint több százezer gyerek nem járhat iskolába a polgárháború miatt, a felkelők kezében lévő részeken a legtöbb iskola bezárt. (A hírek szerint minden ötödik iskolában károkat okozott a háború, vagy menekültek menedékhelyeként funkcionál - összesen mintegy 4000; a hetekkel ezelőtti napalm-támadás célpontjai is iskolások voltak.)
| ||
Rezsimellenes beszélgetőpartnereink azon kérdésünkre, hogy miként emlékeznek a 2000-es váltásra, amikor az Egyesült Királyságban szemorvosnak tanult Basár követte a 70-ben egykori társai és szövetségesei ellen szervezett puccsal hatalomra került katona apját, Háfez Aszádot az elnöki székben, mind "nevetségesen naivnak bizonyuló" reménykedésről beszéltek. Dr. Bunni elmesélte, hogy éppen a magyar rendszerváltozás inspirálta, amikor abban az időben alternatív vitafórumokat kezdett szervezni Szíria demokratizálása ügyében, de ezt csak bő fél évig tűrte az új vezetés, 2001 szeptemberében több társával együtt őt is bebörtönözték: öt évet ült. Végül még a kisebb reformokra sem került sor; mindenki úgy vélte, azért, mert az előző elnöknek sikerült kiépítenie egy olyan bürokratikus és katonai apparátust - melyet saját felekezete, az alaviták dominálnak -, amely sokkal inkább az őket szinte korlátlan hatalommal felruházó rendszerhez hű, semmint az aktuális elnökhöz. Basárnak ezért akkor sem lett volna esélye reformálni, ha komolyan gondolta volna. "Nem az államfő és főleg nem a Baath-párt, hanem a titkosszolgálat és a család irányít. Az apja tényleg uralta az országot, Basár már jóval kevésbé. Még diktátornak sem alkalmas" - mondja egyikük.
A rezsimpártiak szerint - és ez egybevág a rendszer hivatalos álláspontjával - Amerika és Izrael, illetve külföldi iszlamista terroristák aknamunkájának eredménye a felkelés. Az ország kisebbségei - az alaviták, a keresztények, a drúzok, a kurdok - okkal félhetnek a felkelőktől, a szekuláris Aszád-rendszer viszont nem fenyegette őket, és ezután is garantálja a vallási kisebbségek biztonságát. Az ellenzékiek szerint viszont csak az utóbbi periódus fejleményei a felekezeti ellentétek. "Az első időkben senki sem beszélt erről, úgy volt, ahogy Tunéziában vagy Egyiptomban. Békés tüntetések kezdődtek, amelyekre letartóztatásokkal, bebörtönzéssel, nagyon komoly verésekkel és kínzással válaszolt a hatalom." Egyik, akkoriban szintén letartóztatott forrásunk ezzel magyarázta, hogy kitört a fegyveres konfliktus; a brutalitás radikalizálta a tüntetőket, és a kilátástalanság fordította némelyeket közülük Isten felé. "Azt reméltük, hogy a Nyugat segít, mint Líbiában, és gyorsan vége lesz. Aztán úgy láttuk, más nem segít nekünk, csak az Isten." Ezzel együtt is úgy gondolják - keresztény beszélgetőpartnerünk is -, hogy Szíriában, még ha vidéken általában mélyebb is a vallásosság, nincs komoly társadalmi beágyazottsága az iszlamizmusnak. "Ez nem Afganisztán vagy Szaúd-Arábia" - mondják. Szerintük Aszád csak taktikai megfontolásból hivatkozik a kisebbségekre, a forradalom lejáratása miatt "alakította" a küzdelmet felekezeti polgárháborúvá, holott az, hogy ki alavita, ki szunnita, ki keresztény, "Szíriában soha nem volt probléma. Érdekelte az embereket, persze, ez a Közel-Keleten máshogy van, mint Európában, de soha nem ítéltük meg ezen az alapon egymást. Az iszlamista harcosok, a dzsihadisták egy része Aszád börtöneiből jött ki. Ezeknek semmi közük hozzánk, és semmilyen más célhoz sem, ezek egyszerűen gyilkosok. Nem ezért mentek ki a szíriaiak fegyvertelenül az utcákra két és fél éve. Nem vallásos diktatúrával akartuk felváltani a szekulárisat, szabadságot akartunk. De a szabad világnak nem állt szándékában, hogy gyorsan beavatkozzon, úgyhogy most két problémánk van egyszerre. A mindenre elszánt, kegyetlen rendszer és az egyre erősödő fundamentalisták" - mondja dr. Bunni. A forradalmárok között sem csak szunniták vannak, érvelnek; az alaviták közül is sokan gyűlölik a rendszert, ők sem tartoznak mind az elithez, sőt. Aszád apja a hatalomra kerülésekor szívbaj nélkül elbánt alavita harcostársaival is, az általa félreállított alavita vezető az ő börtönében halt meg. Egyik beszélgetőpartnerünk úgy véli, hogy ha a nyugati világ időben beavatkozik és segít, akkor nem özönlötték volna el az országot az iszlamista harcosok, akiket szerintük el kell onnan távolítani az Aszád bukását követő átmenet során. (Hogy Aszád bukása előbb vagy utóbb bekövetkezik, abban egészen biztosak.) Úgy látják, a kisebbségeket is meg kell nyugtatni, hogy senki nem akarja bántani őket. "Az, hogy a keresztényeket védené Aszád, hazugság. Mi mindig is ott voltunk, már az iszlám előtt is, nem kell, hogy Aszád védjen bennünket, nem kérte rá senki" - mondja keresztény forrásunk.
Hiába várt segítség
Rendszerellenes beszélgetőpartnereink egyértelműen beavatkozáspártiak, és jelenleg mélyen csalódottak. Mint mondják, "így sem halnak meg kevesebben, mint ha nem hátrál meg végül Obama, sőt csak most halnak meg céltalanul. Pedig azt hittem már, hogy vége lesz. Remek, mondjuk, ha a vegyi fegyvereket sikerül kivonni a játékból, mert akkor hagyományos fegyverekkel, bombákkal, rakétákkal lesznek kénytelenek ölni minket. Ezzel a módszerrel is sikeresen szétrombolták az országot, és több mint százezer halottról tudunk bizonyosan. De mindez, és ami még jön, nem elég ok a beavatkozásra. Úgy tűnik, nem érdekes, ha további százezer szír meghal Aszád távozása előtt. Mert Aszád bizonyosan nem maradhat a hatalomban, a szírek soha nem fogják őt elfogadni."
Szerintük az Egyesült Államok és főleg Izrael úgy van vele, hogy a harcoló felek, az Irán és a Hezbollah által támogatott Aszád-rezsim és a szunnita terroristák mindketten az ő ellenségeik, azaz kifejezetten jó, ha egymást ölik, pláne, ha a vegyi fegyverektől nem kell majd félniük az izraelieknek. "'k is, mint mindenki más, mint az amerikaiak, az oroszok vagy Irán, csak a saját érdekeiket nézik. A szír nép, a mi vérünk sem nekik, sem másnak nem drága." Az arab világban, mint mondják, a diktátorok mindig arra hivatkoznak, hogy Izrael ellen harcolnak, ezzel próbálnak minden disznóságot és elnyomást igazolni. "Az iskolákban tanulnunk kellett Háfez Aszád híres mondását, miszerint arra kell törekednünk, hogy a Golán ne Szíria határán, hanem a közepén legyen, ehhez képest ő volt a hadügyminiszter '67-ben, amikor a Golánt elveszítettük, és az Aszádok több mint 40 éve tartó uralma alatt sem szereztük vissza." Izrael pedig, miközben mindig arra hivatkozik, hogy a Közel-Kelet egyetlen demokráciája, rendre a "stabilitást" biztosító diktátorokat választja; ez a szempont nemrég érkezett szír forrásunk szerint nemcsak önző, de rövidlátó politika is: úgy gondolja, hogy a zsarnokok egyszer bizonyosan bekövetkező bukása a velük kötött békét vagy hallgatólagos megállapodást is érvénytelenné teszi; vagyis Izraelnek nem a zsarnokkal, hanem a néppel kell kiegyeznie, mert abból lehet csak tartós béke. Beszélgetőtársaink ugyanis reménykednek benne, hogy ha az ellenzék hatalomra kerül, méltányos békét köthetnek déli szomszédjukkal, és visszakapják a Golán-fennsíkot, valamint gyümölcsöző gazdasági együttműködésre is számítanak, "mert a békés fejlődésre volna most a legnagyobb szükség ebben a lerombolt országban".
Távolba vesző jövő
Bár nem optimisták, távolinak és - Aszád távozását leszámítva - kiszámíthatatlannak látják a konfliktus végét, mindenki úgy gondolja közülük, hogy el kell mennie az ellenzéknek a nagyhatalmak által szervezett genfi konferenciára (beszélgetésünkkel nagyjából egy időben a szíriai ellenzék hivatalosan is bejelentette részvételi szándékát), és a reményeik szerint felálló átmeneti egységkormányban szerepet kell kapniuk a rendszer azon képviselőinek is, akiknek nem tapad vér a kezükhöz. Abban van némi vita köztük, hogy Aszád megúszhatja-e felelősségre vonás nélkül a történteket, kaphat-e szabad eltávozást (többségük arra hajlik, hogy igen, csak menjen végre), de abban egyetértenek, hogy neki semmilyen része nem lehet Szíria jövőjének alakításában.
Mindebből azonban egyelőre semmi sem látszik, inkább tűnik úgy - az érintettek számára is -, hogy nemcsak a régen itt élők maradnak, hanem az átmeneti itt-tartózkodásban reménykedőknek is hosszú ideig kell még Magyarországon élniük.
