Ahol a földből is daganat nő - Élet Majak mellett

Még ma is tízezren élnek annak a szibériai atomüzemnek a közelében, ahol 1957-ben a csernobilihez mérhető katasztrófa történt. Itt ugyanis elmaradt a teljes kitelepítés, sőt, az érintettek százezreinek el sem mondták, mi történt. Idén nyáron mi, magyarok újra atomszemetet szállítottunk a területre. A világ egyik legsúlyosabban sugárszennyezett vidékén jártunk.

Vakilnak hatalmas feje van. Ha kimegy az utcára itt Új-Muszljumovóban, ebben a sivár, egyforma házakból álló nyugat-szibériai faluban, már messziről fel lehet ismerni deformált kobakjáról és suta járásáról, na meg arról, hogy folyton cigarettázik, utána pedig köp egy jókorát. Vakil hatvanéves, és mintha egy nagyobb gumilabdát nyelt volna le, nyaka szinte nincs is, csak öklömnyi púpok elöl és hátul. A beszéd is nehezére esik. Azt mondja, a feje tíz éve kezdett el nőni, amivel eléggé meglepte őt. „1992-től éltünk a Tecsa folyó partján. Ettük a halat, fürödtünk benne. Nem tudtuk, hogy bajunk lehet tőle” – mondja a férfi felesége.

„Nekem korábban semmi bajom nem volt” – meséli Vakil, akiről egy fekete-fehér fényképet is látunk, ezen fiatal és jóképű. „Egyszer megoperáltak, kivágtak belőlem egy darabot. Ám a dolog nem javult, sőt, tovább nőtt. Múlt télen újra befeküdtem, de csak öt napig, mert hazaküldtek. Megsértettem a kórház házirendjét azzal, hogy dohányoztam.” A tumorok a nyaki lipóma következményei. Ám Vakil nemcsak a daganatokkal küzd. A csontjai is sajognak, és a vérnyomása is magas. Féltucatnyi gyógyszert szed, hogy fájdalmai elviselhetők legyenek.

 

Fotók: Liza Udilova-2014-Greenpeace

Ezen a környéken a Vakilé tipikus történet. A két és fél ezres faluban bárhova becsönget az ember, biztosan talál beteget, s a legtöbb családban van rákban elhunyt hozzátartozó. A tumor és a születési rendellenességek itt beleették magukat az életbe, akár a radioaktív cézium és stroncium a helyiek csontjába. Pár utcával arrébb a 18 éves Kamil a nagyanyjánál él. Napi 24 órás felügyeletre szorul, még vécére sem tud egyedül menni. Nyála hosszú csíkban folyik a szájából, a nagymama pár percenként törölgeti egy zsebkendővel. Kamillal azért is nehéz, mert öt perc után mindent elfelejt. Először kétnapos korában operálták meg, ma tucatnyi idegrendszeri betegségben szenved.

Kamil

 

Nem csak egy faluról beszélünk. Az elmúlt 70 évben a közeli nukleáris üzem, Majak a környezetvédők szerint több százezer ember életét nyomorította meg a radioaktív sugárzással. Az évtizedeken átnyúló katasztrófát a Szovjetunióban minden erővel próbáltak elhallgatni. Noha Vakilék ma már nem a Tecsa – vagy ahogy itt hívják, a „beteg folyó” – mellett élnek, amibe a Majak hosszú ideig öntötte a nukleáris szemetét, az állam által megépített Új-Muszljumovó mindössze pár kilométerre van a régitől. „A szomszéd tehene most is odatéved a folyóhoz, és iszik belőle. A tejét meg embe­rek isszák” – mondja Vakil felesége, akinek az unokája is beteg. A hatéves kislány veleszületett izom- és csontrendszeri betegségben szenved, „a karját alig tudja mozgatni”, ízületei deformálódtak, ezért biceg. Az asszony így folytatja: „Én már sok mindent elfelejtettem az életemből, szklerózisos vagyok. De azt tudom, hogy minket becsaptak, lemondtak rólunk, és a gyerekek is elmentek. Persze mi mást tehettek volna? Itt mégsem lehet élni! Képzelje, egy orvos van az egész falura. Jó orvos, ez igaz, de mit mondhatna nekünk? Hogy egyszer jobb lesz?”

Zárt város

Az Urál hegység déli lábánál, Moszkvától 1400 kilométerre keletre, pár száz kilométerre a kazah határtól fekszik Cseljabinszk. Az 1,1 milliós lakosú várost – Oroszország nyolcadik legnagyobb települését – beláthatatlan, óriási ipari övezet veszi körül. Erőművek, gyárak egymás hegyén-hátán, valahol egy óriási szeméttelep – ezek miatt érezzük a város levegőjétől azt, mintha kátrányt rágnánk. Cseljabinszkot sokáig Tankográdnak hívták; a városban gyártott töménytelen harci jármű nagy szerepet játszott abban, hogy a Szovjetunió végül győzött a II. világháborúban. Erre máig büszkék itt.

Cseljabinszki "csendélet"

 

A várostól 130 kilométerre északnyugatra, gyönyörű tavak és erdők karéjában fekszik a közel 80 ezer lakosú Ozjorszk városa (1994 előtti nevén: Cseljabinszk-40), ahova már csak engedéllyel lehet bejutni. Ennek oka a város melletti nukleáris központ, Majak. Az első szovjet atombomba gyártásának utolsó kísérleti szakaszában, 1948-ban kezdődött el itt a plutónium előállítása (egy év alatt meg is lett a kellő mennyiség), és noha a katonai nukleáris fejlesztések később leálltak, Majak, ez a 90 négyzetkilométeres telep a maga több tíz­ezer foglalkoztatottjával máig kulcs­sze­rep­lője az orosz nukleáris iparnak. A korábban épített hét reaktorból kettő még működik, s itt található a kiégett fűtőelemeket újrahasznosító üzem is, az egyetlen az országban. Ma már ez a főszereplő itt, nem az atombomba. A reprocesszáló üzemben a ki­égett fűtőelemekből az ún PUREX-eljárással, szerves oldószerek segítségével kinyerik a még hasznosítható plutónium- és uránrészt, amelyből aktív fűtő­elemeket készítenek. A használhatatlan – és természetesen ugyancsak radioaktív – maradék anyagot pedig az atomhulladék-lerakókban rekkentik el. Ez utóbbiakból Majakban a száraz (levegővel hűtő) és a nedves (medencés) változat egy­aránt megtalálható. Évente 3500 tonna fűtő­elem újrafeldolgozása történik itt.

Paks tíz éven keresztül, egészen 1998-ig szállított ide kiégett fűtőelemeket (összesen mintegy 270 tonnát), noha több orosz törvény is született arra vonatko­zóan, hogy külföldről Oroszország nem fogadhat be ilyesmit. Szlovákián és Csehországon kívül ma bolgár és ukrán erőművek is rendszeresen hozzák ide az atomhulladékukat; hogy mennyiért, azt nem tudni pontosan. Nekünk a 90-es években kilónként legalább 700 dollárt kellett fizetnünk, így 1992 és 1999 között 40 milliárd forintot utaltunk el a Majaknak. A telep ma a Roszatom egyik leány­vállalataként működik, mindenféle társadalmi ellenőrzés nélkül. Külső szakértőknek tilos a belépés a területre.

Három katasztrófa

A szovjetek már az építéskor megengedhetetlen dolgot műveltek: a Tecsát a fűtőelemek hűtésére egyenest a reaktormagba vezették, majd a már radioaktív vizet visszairányították a folyóba. A környezetvédők – akik sem a teleptől, sem a kormánytól semmi segítséget nem kapnak, hogy a környezetszennyezést rendesen felmérhessék – három itteni katasztrófáról tudnak.

Az első az 1948-tól az 50-es évek közepéig tartó brutális szennyezés, amikor a szennyezett hűtővízen kívül még a radioaktív szemetet is a Tecsába öntötték; ami aztán a szennyezést – 140 kilométer hosszan, míg elérte az Ob folyót, más folyókkal és tavakkal (a környéken ebből több mint négyezer van) érintkezve – szétterítette. Így mintegy 120 ezer embert fertőzött meg. „Amikor kicsik voltunk, apánk folyton elhajtott minket halászni, akkoriban ugyanis nehéz volt húshoz jutni. Sok halat ettünk. Egy csomó döglötten lebegett a folyó felszínén, külön örültünk, hogy milyen könnyű dolgunk volt. És persze ha meleg volt, jó volt megfürdeni” – meséli egy helybeli. A tavaszi olvadások, nagyobb esők idején a folyó most is kiönt, így a part környéki területek is kaptak – és kapnak – a radioaktív szennyezésből. „Az álla­tok is sokat ittak a folyóból, mi meg megettük őket. A húst meg kellett becsülni.”

A második katasztrófa 1957. szeptember 29-én történt. Egy robbanás után óriási mennyiségű szennyeződés jutott ki a környezetbe. Először óriási vörös felhővé állt össze, amit a szél 300-350 kilométer távolságra sodort el – ez későbbi szakértői becslések szerint több mint 200 ezer négyzetkilométeren 200 település 270 ezer lakosát érintette, többek közt a közeli munkatábor foglyait és őreit is. A robbanás egy hulladéktartályból indult, amelyben az elhasznált radioaktív anyagokat hűtötték. Ám egy cső meglazulása miatt a hűtés hónapokon át akadozott, a tárolt anyag kiszáradt, és végül egy elektromos szikrától felrobbant. A baleset Csernobilig a legsúlyosabb atomkatasztrófának számított, de a majaki balesetben szennyezett terület mérete, illetve a kikerült radioaktív anyag mennyisége is a csernobili duplája. „Emlékszem, kinn dolgoztunk a földeken, mi, gyerekek segítettünk a kolhoznak a begyűjtésben. Délután szedtük a krumplit, amikor egyszer csak hatalmas robbanást hallunk. És látjuk a vörös felhőt… Az idősebb férfiak rákezdték: megint kitört a háború! Erre mindenki hazament. Megtiltották, hogy bárhova elmenjünk, és pár nap múlva fehér ruhás emberek érkeztek, meg helikopterek” – emlékszik vissza Gulsara, a közeli Tatarszkaja Karabolka lakója. A kiérkező csapat méréseket végzett, és igyekezett a szükséges lépéseket megtenni; például leölték az állatokat. A tizenegy éves Gulsarát is beválogatták abba a semlegesítő csoportba, amelynek a már kiásott és a még a földekben lévő krumplit kellett minél mélyebbre elföldelnie, nehogy megegyék a helyiek. „Azt azonban nem mondták meg, hogy miért. Csak annyit mondtak, hogy senkinek nem szabad beszélni arról, ami itt történt. Apámmal papírokat írattak alá erről. Aztán elmentek, mi meg nem beszéltünk róla. Az más világ volt, mint a mai. Csak arról tudtunk, amiről egymás közt beszéltünk. Azt megtiltották, hogy ússzunk a folyóban, de nem mondták el, miért. Ha valaki belement, a katona, ha ott volt, rászólt. Ha nem, nem.”

Gulsara apja veserákban halt meg, édesanyja méh- és pajzsmirigyrákban. Bátyja 56 évesen távozott – neki a veséje adta fel. A nagybátyját 27 évesen agydaganat vitte el. Gulsarának volt négy kistestvére is: ők a robbanás után születtek, és mind gyermekkorukban haltak meg. Iskolai osztálytársai többsége nem él, és azok közül is sokan haltak meg, akikkel Gulsara együtt szedte a krumplit. Az unokájának csontproblémái vannak, neki pedig – többek közt – májzsugora. „Itt nem tudsz mit tenni. Meghalsz, és kész!” E szörnyű sors ellenére roppant energikus az asszony, sőt, jókedvű előadó, aki hihetetlen lendülettel és magával ragadóan tud beszélni. „A faluban szinte mindenki beteg. Munka nincs, tehát aki tud, elmegy. Én azonban nem tudok. Igaz, már nem is akarok. Próbálok segíteni, akinek tudok.”

Gulshara

 

A harmadik katasztrófa 1968-ban történt. Ekkor az üzemhez közeli Karacsaj-tó száradt ki, ami azért lett végzetes, mivel a Tecsa mellett ez volt a másik kedvelt „hulladéklerakó”. Amikor a tó az aszályos időjárás miatt kiszáradt, a szél – ez is utólagosan becsült adat – 2700 négyzetkilométeren, 42 ezer embert és 68 települést érintve fújta szét a radioaktív port. A sugárzás a tó partján a 90-es években 600 röntgen volt egy óra alatt. Ez azt jelenti, ha valaki egy órát töltene el itt, jó eséllyel bele is halna, de bizonyosan maradandó egészségkárosodást szenved. A Karacsaj-tó ma a világ legszennyezettebb radioaktív területei közé tartozik. Mivel a zárt körzeten belül van, megközelíthetetlen, ide ugyanis csak a bent élők és a dolgozók léphetnek be. Civileknek kockázatos a határpont közelébe merészkedni: a jó helyismerettel bíró orosz aktivista csak néhány percre vitte látótávolságba csoportunkat. Aztán sietve visszafordult, s nem véletlenül: őt ezért az akcióért, azaz hogy külföldi – és még kamerával rendelkező!
– állampolgárokat ilyen közel vitt, hosszú évekre valamely szibériai börtönbe csukhatják.

Kárpótlás: van és nincs

A hallgatás csak a peresztrojka idején tört meg, aztán hivatalosan 1993-ban, már Jelcin idején elismerték, hogy mi történt. „Ekkor törvényt is hoztak arról, hogy az embereket kárpótlás illeti meg. Ez jól hangzik, csak nem igazán működik” – ezt már Nagyezsda Kutepova meséli, aki jogi képviseletet nyújt a környékbelieknek. Az ügyvédnő szülei a Majak üzemben dolgoztak, mindketten rákban haltak meg. Nagyezsda is a zónán belül született, sőt, a mai napig ott él gyermekeivel. Onnan kijárva, majd oda visszatérve próbál segíteni. „A kárpótlás nem automatikus. Alapesetben neked kell bizonyítanod, hogy a rákbetegséged összefüggésben van a lakhelyeddel. Ez pedig nem egyszerű.” Ráadásul az állam nem mindegyik betegséget „fogadja el”. Igaz, legtöbbször az orvosokon akad el a dolog. „Mert nem állítják ki az igazolást. Azt még elismerik, hogy valaki rákos a szövetminta alapján, de azt nem, hogy ez kapcsolatban áll a szennyezéssel. Ha valakinek úgymond csak a csontjai fájnak, vagy az egyik lába nagyobb lett, mint a másik, esetleg rossz a veséje, májzsugora van, magas a vérnyomása, kiesnek a fogai, szédül és émelyeg, ízületi problémái vannak, netalán Down-kóros, süket, asztmás, szívbeteg, tüdőembóliája van, na, ott aztán ki nem könyörgöd az igazolást. Azt mondják: jó, te tényleg beteg vagy, de nem a radioaktivitástól.”

Nagyezsda eddig cirka 500 ügyet vitt bíróság elé, ebből 65-öt nyert meg. Volt, hogy hiába nyert az üzem ellen, a vállalat egyszerűen nem fizetett az ügyfelének. Abból aztán lett egy újabb per. „Sokszor a bírókon megy el a dolog, itt Cseljabinszkban. Mutatom a bizonyítékot, de nem enged. Egyszer azzal hárították el az igényt, hogy az illető 1993 előtt betegedett meg, és akkor még nem volt érvényben a törvény. Vagy hogy túl messze lakik a folyótól. Fordultunk már uniós bírósághoz, de ott azt mondták, túl rég történt, nem tudnak eljárni. Sokan nem is tudják igazolni, hogy korábban hol laktak. Ennél csak az a rosszabb, amikor maguk az érintettek vagy gyerekek esetén a szülők nem akarják elismerni a kapcsolatot. Ő nem attól rákos, hanem mástól!” Az ügyvédnő beszámol arról is, hogy sok esetben a betegségben szenvedők sem tudják, milyen lehetőségeik vannak. Olyanok is akadnak, akik a baleset idején az üzemben dolgoztak, betegek lettek, ám továbbra is támogatják az atomipart, és hisznek Majak fontosságában.

„Meggyőződésem, hogy az orvosok és a bírók nincsenek lefizetve – mondja Nagyezsda, aki amúgy nem kér pénzt az ügyfeleitől. – Ez másképp működik itt. Az orosz állam valójában azt mutatja, hogy nem akar felelősséget vállalni, és ezt a jelzést a hivatali gépezet megérti. A rendszer alján veszik a jelet, amit felül kiadtak, és ez alapján járnak el. Ez Oroszország.” Amikor arról kérdem, ő biztonságban van-e, és nem akar-e kiköltözni a zónából, elmosolyodik. „Figyelnek, néha lehallgatják a telefonomat, ezt tudom. Mégis azt hiszem, biztonságban vagyok. Vannak európai kapcsolataink, itt az orosz Greenpeace, ez védelmet ad. De valóban, el kéne már költözni onnan. Egyre rosszabb az egészségem. Ha elköltözöm, itt szeretném hagyni ezt az egészet. De ezt nagyon nehéz lenne megszervezni. Ezt most még nem tudom megtenni” – feleli, aztán kocsiba ül, és robog tovább. Rengeteg dolga van még ma.

Eltűnt rubelmilliók

Vakilékhoz menet kisbuszunkat előbb jól megnézte a muszljumovói elöljáró, majd hamarosan rendőrök állítottak meg minket. A szikár orosz zsaruk kitartóan igazoltattak, negyedórán át vizsgálták a kocsit. Turistának mondtuk magunkat; végül elengedtek. „Tudták, hogy hazudunk. Tisztában vannak vele, mit csinálunk, és az is biztos, hogy a polgármester szólt nekik. Ez amolyan színjáték. Kicsit megpiszkálnak, jelzik, hogy nem bírják ezt a civil-aktivista dolgot, de ennyi. Most még csak itt tart a dolog” – magyarázza Vlagyimir, egyik túravezetőnk az orosz Greenpeace-től. A településvezetők jó kapcsolatra törekednek az üzemmel. Nem véletlenül; kapnak ilyen-olyan támogatást, olykor óvodát, játszóteret építenek nekik, meg hát Majak a környék legnagyobb foglalkoztatója, rengeteg vállalkozás, beszállító függ tőle. A helyiek ügyében azonban tehetetlenek a településvezetők: Vakil például havonta alig 700 forintot kap kárpótlásként. „Ez semmire se elég” – mondja szomorúan a férfi.

A Tecsa

 

Azt viszont nehéz elhinni, hogy Új-Muszljumovó sokak szemében vágyálom. Pedig így van. A régi faluból ugyanis kiköltöztették a lakókat, és 2009-re új telepet építettek nekik. (A régi faluban húsz család maradt, közülük három máig a Tecsa partján él.) Akik a környékbeli Tatarszkaja Karabolkában laknak, hasonló megoldást szeretnének évtizedek óta – hiába. „Karabolka a folyó két partján fekszik: az egyik oldalon voltak a keresztény oroszok, a másikon pedig mi, muszlim tatárok. Jól megvoltunk, együtt dolgoztunk. Vegyes falu volt. Aztán a baleset után az oroszokat kitelepítették, minket meg nem. Velünk máig nem foglalkozik senki! A tatárokat itt hagyták meghalni” – fakad ki Gulsara, aki hamarosan a helyi mecsetbe vezet át minket, ahol muszlim férfiak fogadnak az imateremben.

Az egyikük feláll, és előadásba kezd. Azt mondja, nekik Putyin megígérte, hogy rendbe teszi a dolgokat a régióban. Azaz a tatárok áttelepítését is megoldja. „Erre el lett különítve a pénz!” Csakhogy szerintük a Moszkvából elutalt summa Cseljabinszkban eltűnt. „Majdnem kétmil­liárd rubelről van szó!” (Egy rubel nagyjából hat forint – N. G. M.) Ebből egymilliárdot Új-Muszljumovóra költöttek, ám 800-900 millió rubelnek nyoma veszett. „Ekkor próbáltunk Moszkvától segítséget kérni, ahol azt mondták végül, hogy ennyit tudtunk küldeni, többet nem fogunk.” A karabolkai tatárok szeretnék, ha legalább vízzel és gázzal ellátnák a falut. A fűtés azért is lenne fontos, mert a közeli erdőben szedett fa a mérések szerint plutóniumot tartalmaz, ami a kéményeken át „visszahullik” a falura. Fontos lenne továbbá a szennyezett terület őrzése, mivel sokan járnak oda gombát és bogyókat szedni. Az egyikük, aki eddig csendben volt, felpattan, és ingerülten beszélni kezd. „Nekünk nagyon kellemetlen erről beszélni! Nagyon kellemetlen, hogy itt vagytok, és ezt a kérdést feszegetitek! Minek ezt előszedni? A történet ismert, mégsem változott semmi. Úgyse lesz megoldás. A tatároknak nincsenek jogaik!”

Tatár öregek

 

Ezután egy olyan asszonyt látogatunk meg, akinek nemrég halt meg a kislánya rákban. „Négy­éves volt. Utána egy évvel a férjem öngyilkos lett. Nekem nincs munkám, nem tudok innen elköltözni, folyton rájuk gondolok. Van egy nagylányom. Ő tart életben.”

Szennyezik-e továbbra is a környék folyóit, vagy sem? – kérdezzük Alekszejt, a csapat vegyészét. „Ezt nem könnyű megmondani. Nem engednek méréseket végezni, csak a Roszatom embe­rei mehetnek a gyár területére, mi nem.” Arról, hogy a helyzet továbbra is kritikus, könnyen győz meg az a séta, amit a Tecsa partján teszünk egy sárga Geiger–Müller-számlálóval.

Magyar atomvonat jött

Félig elhordott, kibelezett épületek maradványai közt, méteres susnyáson át ereszkedünk le ahhoz az elkorhadt stéghez, ahonnan évtizedekig horgásztak a környékbeliek. A sörösdobozok arra utalnak, hogy ma is járnak ide. A közelben egy többemeletes, lebombázottnak tűnő épület – egykor gyerekotthon volt, a lakói sokat fürödtek a folyóban. A valaha megművelt földeken ma már csak egy nyomorúságos kalyiba álldogál. Állítólag egy csecsen család menekült ide a háború idején. Őket nem zavarja se a szennyezettség, se a veszélyt jelző tábla – itt békén hagyják őket.

A Geiger–Müller sokáig csendben van; aztán a parttól pár méterre megszólal. A víz közelében már recseg, a pecás helynél a megengedett határérték több mint tízszeresét mutatja. Bár az egészségkárosító veszély is kimutatható, a terület nincs lezárva, bárki belegázolhat a folyóba. És bele is gázolnak. „Nézzék ezeket a fotókat, csak nézzék!” – Ljubova asszony nyújt felém pár képet, amin ő látható, és mögötte pár gyerek, akik a Tecsába ugrálnak. „Ez tavaly nyáron készült. Hiába mondjuk nekik, hogy ne, ők belemennek. Olyan meleg van, mondják, hogy azt nem bírják ki. Fürdeni kell!” – panaszkodik az asszony a közeli Russzkaja Tecsában.

Férje, Viktor úgy él, hogy a gyomra kívül van a testén. Fehér atlétatrikóján át látszik is a kézilabda nagyságú szerv: egy kevéssé sikerült műtét végeredménye. „Nem mondták el soha, hogy mi van a vízzel, csak hogy ne fürödjünk benne, mert rossz. Régen, a baleset után volt kerítés, de később eltűnt. A Szovjetunióban még megvolt, aztán már nem. Talán ellopták, tudja, nagy erre a szegénység.” A házaspár mindkét  fia beteg. A kisebbiknek csont- és szívpanaszai vannak a sugárzás miatt, a nagyobbiknak még a háta is „problémás”. Sem Viktor, sem a gyerekek nem kapnak kárpótlást. A faluban sokan továbbra is halásznak a folyóból, az állatokat is ott itatják.

Holdbéli táj

 

A Greenpeace szerint ma a kitelepítések ellenére továbbra is mint­egy 10 ezer embert érint nap mint nap a szennyezettség. Egy felmérés szerint Muszljumovóban 25-ször nagyobb a genetikai rendellenességek aránya, és négyszer magasabb a rákos megbetegedések száma, mint máshol Oroszországban. Annak bizonyítására, hogy a Majak továbbra is szennyezheti a környéket, az Orosz Atomenergia Ügynökség 2002-es határozatát idézik, amely átmenetileg megvonta az üzemtől a működési engedélyt, mivel a vízbe ürítette nukleáris szemetét. A zöld szervezet több méréssel is alátámasztja aggodalmát. A zárt városban, Ozjorszkban élők között kétszer magasabb a daganatos megbetegedéssel élők száma – ezt az ott élő ügyvédnőtől tudtuk meg. „Ők mégis büszkék arra, hogy ott laknak. Büszkék Majakra, büszkék arra, hogy szolgálják az államot. A Roszatom költ rájuk, költ arra, hogy az emberek jól érezzék magukat, és költ a propagandára is. Azt hangoztatják, hogy Majak milyen nyereséges, és milyen fontos az országnak. Tiszta agymosás.” Az üzem a környék átlagához képest valóban jól fizet: egy technikus 45-50 ezer forintnak megfelelő rubelt keres havonta, egy mérnök ennek legalább a kétszeresét.

A kinn élők közül azonban so­kaknak elegük van abból, hogy külföldi országok idehozzák az atomszemetüket. Az egyik aktivista, Goszman Kabirov 2005-ben Magyarországra jött tiltakozni, hozott is magával földet, vizet és egy rénszarvas agancsát. A katasztrófavédelem kiszállt a Parlament elé, hogy megvizsgálja az ajándékokat, de azok nem tartalmaztak radioaktív anyagot. Goszman kilenc óráig élvezte a magyar rendőrség vendégszeretetét. „Tudunk róla, hogy nemrég újabb atomvonat érkezett Magyarországról, és szégyenletesnek tartjuk ezt. Miért öntik ezt a nyakunkba?” – mondja a 2003-ban megsérült fűtőelemek nyári transzportjáról.

A Roszatom segít!

A Roszatom terjeszkedik, és Oroszországon kívül több helyen is reaktorokat épít. Ezért a Majak szerepe is felértékelődött: minél több atomvonatüzletet kötnének, hogy a külföld a Majakba szállítsa a kiégett fűtőelemeket. Az üzem jó híre is fontos, ezt jelzi, hogy az orosz atomenergetikát képviselő magyar atomenergiainfo.hu a múlt héten közleményt adott ki Tiszta vizet önt a pohárba a Rosz­atom Majak ügyében (sic!) címmel. Az írásból kiderül, hogy 2,2 millió dollárt, azaz mintegy 500 millió forintot fizetett Magyarország azért, hogy a Pakson 2003-ban megsérült fűtőelemeket idén jú­liusban a Majakba szállíthassuk. Ezt az összeget – mint a többi 13 országból odaszállított atomhulladékért kapott pénzt – a Rosz­atom a helyi hatóságokkal együtt a Cseljabinszk megyei területek rehabilitációjára fordítja; vagyis az egész végső soron a helyiek érdekeit szolgálja.

A program ugyanis „segít az egészségügyi, szociális kérdések megoldásában, valamint az érintett területeken a részleges földhasználat engedélyezését is lehetővé teszi. Muszljumovó lakosságának egyébként máshol biztosítanak lakhatást, a Tecsa folyó árterét pedig speciális kő­ágyazattal védve rehabilitálják a medret. A Tecsa árterében ezáltal újra lehetővé válik a mezőgazdaság újjáéledése, például a széna begyűjtése és az állatok legeltetése.” A közlemény külön kitér Muszljumovóra is, ahol „a helyiek magasnak találták az őket érő éves sugárdózis mértékét, amely meghaladta az évi egy millisivertes határértéket. Összehasonlításképpen: ez a szám ahhoz képest nem számít magasnak (kiemelés tőlünk – a szerk.), hogy például egy mellkas-CT közel 7 mSv/­alkalom és az éves természetes háttérsugárzás dózisa Guarapariban, Brazíliában körülbelül 10 mSv.”

Dezinformálás és emberkísérlet

Az 1957-es balesetet a megyei újságban északi fényként állították be – annyi volt ugyanis a tanú, hogy a hatóságok jobbnak látták inkább valamit hazudni, mint hallgatni róla. „Fél esztendő is beletelt, amíg Nyugaton megjelent az első információmorzsa az uráli atombalesetről. Elsőként a dán Berlingske Tidende adott róla hírt, de meglehetősen pontatlanul: a szomszédos országokban mért radioaktív lecsapódás alapján a cikk szovjet légköri atomrobbantást sejtetett a jelenség mögött. Nem sokkal később az Egyesült Államok Los Alamos-i Nemzeti Laboratóriuma jelezte, hogy egy nagyszabású hadgyakorlat során a Szovjetunióban nukleáris robbantást hajtottak végre” – olvasható a 168 Óra cikkében. Hiteles beszámoló először „csak húsz évvel később jelent meg (…) egy szovjet ellenzéki aktivista, a biológus Zsoresz Medvegyev tollából. (…) Az ezt követő amerikai kutatások már olyan tényezőkre is támaszkodtak, mint például a szóban forgó térség térképei a baleset előtt és után”. A térképekről az érintett települések mellett a Tecsa menti víztározók és csatornák is le lettek radírozva. Ma már újra láthatók – ahogy senki nem cáfolja már azt sem, hogy a szennyezett területek lakói évtizedekig orvosi kísérletek tesztalanyai voltak. Sokuknak évente kellett vért adni, hogy kutatók a sugárzás hatásait elemezhessék. Hogy mire használják a vérüket, nem mondták el nekik soha.

 

(Cseljabinszk–Budapest)