„Feketeként álmodtam” - Günter Wallraff tényfeltáró újságíró

Volt török vendégmunkás és afrikai menekült, alkoholista és hajléktalan, fegyverkereskedő és a bulvárújságírás üzelmeinek leleplezője. Mostanában a német RTL Team Wallraff című sorozatában látható fiatal oknyomozók mentoraként. Az álruhás tényfeltárás 72 évesen is aktív nagymesterével telefonon beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mint undercover-újságíró mikor maszkírozta el magát utoljára?

Günter Wallraff: Az egyik legnagyobb nemzetközi logisztikai konszernhez, a GLS-hez épültem be. A lehetetlen munkakörülményeket vizsgáltam szállítómunkásként. Közel hetvenéves fejjel húsz évvel fiatalabbra maszkíroztam magam. Más haj, más szemüveg, lezser ruhák, a korhoz illő státuszszimbólumok – egy ötvenes éveit taposó férfi lett belőlem. Másokkal együtt én is vittem ki csomagokat. Óránként 3-4 euróért dolgoztattak, többnyire románokat és bolgárokat. Gyakori volt, hogy az autóban kellett aludni. Meglehetősen sportos vagyok, bírom a terhelést, de ma már sokat dolgozom fiatal kollégákkal. Az RTL-en futó Team Wallraff lényege, hogy fiatalokat képezek ki olyan szerepekre, amiket én már a koromnál fogva nem tudok elvállalni. Fiatal kollégáimat küldöm ki a munka világába, úgy, ahogy anno én is kezdtem. A visszajelzés pozitív, négy és fél millió fiatal nézett minket. A köztévé is kedvet kapott, azt mondják, valami hasonlót fognak ők is csinálni. A csomagszállító eset nagyon megrázta a közvéleményt, és volt foganatja; a politikusok intézkedéseket foganatosítottak a munkakörülmények javítása érdekében.

MN: A fiatalok kiképzése miben áll?

GW: Fontos, hogy tudják, milyen lemondással, nélkülözésekkel jár az undercover (fedett, rejtett) munka: hosszabb ideig nem láthatják például a családjukat, a barátaikat. Gyakoroljuk a szerepeket, összehozom őket olyan emberekkel, akik azt csinálják, amit majd nekik is kell. Létrehoztam egy ösztöndíjat is, hogy a fiatalok a saját témáikat kutathassák. Szeptemberben jelenik meg az a könyv, amit az ösztöndíjasok írtak a német valóságról. Arról a valóságról, amit nemcsak a külföldiek, de a németek sem nagyon ismernek.

Házhozszállítás közben

 

MN: Milyen veszélyeknek van kitéve az újságíró?

GW: Egészségügyieknek például. Sokszor védőfelszerelés, porvédő maszk nélkül kellett dolgoznom. Évekig küzdöttem a bronchitisszel, de ma már gyógyszer nélkül élek. A rossz munkakörülmények ortopédiai problémákat is okoztak. És persze ott a pszichológiai teher is, a lelepleződéstől való félelem. Ma már elég nagy a társadalmi elfogadottsága annak, amit csinálok. Noha nem volt célom, tartanak tőlem, fizikai­lag sem mernek bántalmazni. De nem csak a feltárás a fontos, az csak az egyik fele a dolognak. A felelősökkel való párbeszéd legalább ennyire lényeges. Sokszor a nyilvánosság bevonása nélkül is lehet javítani a munkakörülményeken. Erre hoztam létre a work-watch.de című oldalt. Nap mint nap érkeznek ide panaszok a gondatlan, felelőtlen vagy szimplán csak gonosz munkaadókról. Minden esetben ígéretet teszek, hogy nem hozom nyilvánosságra az ügyet, ha rendbe hozzák a dolgokat. Sok esetben így is történik. A munkám fele segítségnyújtásból, ügy­védkeresésből, utánajárásból áll.

Törökként WC pucolás közben

 

MN: Mi volt megterhelőbb; török vendégmunkásként vagy afrikai menekültként oknyomozni? Ugyanakkora rasszizmust tapasztalt törökként, mint feketeként?

GW: Törökként jóval nehezebb volt, hiszen két évig dolgoztam török vendégmunkásként, míg feketeként csak átutaztam Németországon. Igaz, nagyon megviselt ez az eset, az a tömény diszkrimináció, amivel találkoztam. Három hét elteltével feketeként álmodtam, ennyire belém égett a felvett identitás. Törökként a társadalom kirekesztettje voltam, de fizikailag nem bántalmaztak, feketeként viszont meg akartak verni, egy rendőrnő mentett meg egy vonatnyi futballhuligántól. Rendes halálfélelmem volt. Kisebb megszakításokkal egy évig éltem feketeként, de voltak pozitív reakciók is, amiket törökként sosem tapasztaltam. Igaz, munkát feketeként nem vállaltam, nem is kaphattam volna, legfeljebb fizikait, de akkor meg leizzadom a színemet.

Wallraff feketén

 

MN: Az álcája miből állt?

GW: Egy híres párizsi parókakészítővel dolgoztam, aki a sztároknak is készít parókákat. A bőrömet mindennap befújták, beégették. Ezt a réteget mindennap le kellett szedni, hogy lélegezzen a bőröm. Szedhettem volna gyógyszert is, hogy sötétebb legyek, de a rák-veszély miatt jobbnak láttam más módszerhez folyamodni. Voltak, akik azzal vádaskodtak, hogy túl színes ingben parádéztam, ne csodálkozzak, hogy így bántak velem, hiszen aki ­feltűnősködik, az megkapja, ami jár. Az ominózus ing, amit viseltem, valami híres márka volt, ezt hordja minden divatmajom Párizstól Moszkváig. Nem népviseletben rohangáltam, hanem európai dizájner ruhában.

MN: Azzal is támadták, hogy maga a módszer – fehér ember feketének maszkírozza magát – a rasszista.

GW: A legfőbb szószólója ennek a véleménynek Noah Sow ­színes bőrű német aktivista volt. Ideo­lógiai alapon valóban aggályos a dolog, régen, a kabarékban gúnyból öltöztek be feketének. Nem volt célom kinevetni a feketéket, épp ellenkezőleg. Schwarz auf Weiß (Feketén-fehéren) címmel film is készült az afrikai menekültként szerzett élményeimről. A reakció pozitív volt. Beszéltem Sow-val, kibeszéltük a nézeteltéréseinket. Készített magáról egy képet: fehérnek maszkírozta magát, egy fehér Wallraffnak.

Noah Sow

 

MN: Ma mi Németországban a rasszizmus legelterjedtebb formája?

GW: Az idegengyűlöletnek me­gint nagy a divatja. Az iszlámellenes feszültségek jól érezhetők. Az aktuális ellenségnek a németországi törökök számítanak. Török névvel nehéz munkát kapni. Thilo Sarazzin könyve, mely amellett érvel, hogy genetikailag bizonyos csoportok alacsonyabb rendűek, bestseller lett, eddig ötmillió példányt adtak el belőle. Az idegengyűlölet az antiszemitizmussal kiegészülve a németek majd felére jellemző. És az utálkozás nem függ a képzettségtől.

MN: Ma Magyarországon az a hivatalos politikai álláspont, hogy a magyarok nem, hanem csakis a megszálló németek felelősek a második világháborús deportálások és úgy általában a holokauszt bűnében.

GW: Először mindenkinek a saját háza táján kell rendbe tennie a dolgait. Nekem először a saját országom, Németország gyengeségeit kell vizslatnom, és aztán, ha ez megvan, akkor lehet kitekinteni, és más ország gyengeségeit vizsgálni. Az biztos, hogy ha Magyarországon élnék, rengeteg témám lenne. Az első öbölháború során szolidaritási túrán jártam Izraelben. Kibucban éltem, itt ismerkedtem meg a magyar származású Roberttel, az egyik legfiatalabb Auschwitz-túlélővel. Robert Svédország, Magyarország és Németország között ingázik. Ő mesélte, hogy szívesen élt Magyar­or­­­szá­gon, de az antiszemitizmus miatt úgy döntött, inkább Svédországba költözik. Ha külföldön vagyok, könnyebben látom Németország pozitív oldalát. Stabil a demokrácia, fejlett a környezetvédelem, és széles körben elfogadott az antimilitarizmus; Németországból sosem fog háború kiin­dulni. De mivel Németország követte el az emberiség leg­nagyobb bűnét, ennek mindig napirenden kell maradnia.

MN: Gondolom, sokan perlik. Vesztett már el pert?

GW: A könyveim miatt nagyon sok per folyt ellenem, de az utóbbi időben megcsappant a számuk. Az érintettek rájöttek, hogy a perek révén csak még nagyobb nyilvánosságot kap az ügyük, és ez ugye, nem lenne számukra kívánatos. Nagy fegyvertény volt számomra, hogy elfogadták a lex Wallraffként is ismert törvényt. A Bild bulvárlap módszereit lepleztem le (Wallraff álnéven, szerkesztőként dolgozott több hónapig a lapnál – a szerk.), a Bildnél ugyanis fittyet hánytak az emberi jogokra. A lap rágalmazásai életeket tettek tönkre, öngyilkosságokhoz is vezettek. A Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy nyilvánosságra lehet hozni a „ravaszsággal, csalással” megszerzett információt is, ha nagyon nagy bajról van szó, és az így szerzett információk a nyilvánosságot szolgálják. Erre hivatkozva mentettek fel mostanában egy újságírónőt is, aki az internetes ruharendeléseket leplezte le. A fiatalok ész nélkül rendelnek mindenfélét, de a megrendelt holmik fele annyira silány, hogy ki kell dobni.

névjegy

Az 1942-ben született német tényfeltáró újságíró leghíresebb könyve az 1985-ben megjelent Legalul. Wallraff török vendégmunkássá változtatta magát, ő lett a társadalom legalján tengődő Ali, akit minimális bérért, a munkavédelmi előírásokat semmibe véve dolgoztattak az NSZK-ban. A második világháború óta német könyv ekkora sikert nem aratott, de nemcsak a milliós példányszám volt figyelemre méltó, hanem a társadalmi hatás is: a munkaügyi és szociális miniszter külön erre a célra létrehozott bizottságával a Ruhr-vidékre utazott, hogy kivizsgálja a munkakörülményeket. Mindezek hatására ellenőrzéseket vezettek be, tetemes – milliós nagyságrendű – kártérítéseket fizettek ki. A németországi valóság árnyoldalaival Wallraff több más könyvében is sokkolta honfitársait, például a 13 pokolra kívánt riport címűben, vagy az Axel Springer tulajdonában lévő Bild bulvárújságnál szerzett tapasztalatait összegző Der Aufmacher. Der Mann, der bei „Bild” Hans Esser war című könyvben.

De nem ez volt az utolsó összeütközése a Springer lapkiadó birodalommal: a 2000-es évek elején a kiadó lapjai azzal gyanúsították meg az újságírót, hogy a Stasi ügynöke volt, a bíróság azonban nem találta elégségesnek a bizonyítékokat. Az álruháit gyakran váltogató újságíróból 67 évesen Kwami Ogonno lett: szomáliai menekültnek álcázva járta Németországot, és élményeiből film is született. Jelenleg a német RTL-en futó oknyomozó műsor, a Team Wallraff ősszel induló következő évadára készül.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(A tolmácsolásért köszönet Bártfay Rékának.)