Vállajnál lépjük át a határt. Feltűnik, hogy odaát mintha nem lenne háborús vészhelyzet. Sehol egy politikai óriásplakát. (Nem mintha hiányozna.) Nagykároly központja csendes, álmos K und K. Bejárható távolságok, könnyű séta, jó kávézók. A Times nevűt választjuk, ahonnan rálátni a Károlyi-kastély kertjére. Letelepedünk és elővesszük a bédekkerek utódját. Azt írják a források a mobiltelefon kijelzőjén, hogy Nagykárolyban született a bibliafordító Károlyi Gáspár, Jászi Oszkár szociológus, Kaffka Margit író, hogy csak a három legismertebbet említsük, de itt töltött négy keserves évet a piarista gimnáziumban Ady Endre, aki a közeli Érmindszenten látta meg a napvilágot. Barátja, Jászi (Jakubovics) Oszkár közvetlenül a szarajevói merénylet után megjósolta, hogy a világtörténelem legnagyobb katasztrófája jöhet, ha csoda nem történik. Csoda nem történt. Az is csoda lett volna, ha többek között a nemzetiségi együttélés vonatkozásában kifejtett polgári radikális tanácsait megfogadják, és svájci modell szerint sikerül együtt élni; akkor talán kisebb lett volna a kár. Vagy nem.
Besétálunk a Károlyi-kastély parkjába, éppen virágba borultak a tulipánfák.
Megkerüljük az épületet, ahol II. Rákóczi Ferenc is járt (igaz, részben nem önszántából). Itt kezdték fogalmazni a kuruc-labanc harcoknak véget vető szatmári békét. Az átellenes kijáraton pár saroknyit haladva érünk a nagyzsinagógához. Zárva. Próbáltunk előzetesen bejelentkezni az illetékeseknél, de e-mailünk valahol elveszhetett, telefonszám sincs kiírva, tehát kívülről fotózunk. Ellépünk az oldalbejárat lépcsőjén az ürülékhalom mellett, a kulcslukon benézve hullott vakolatot látunk. Csendben sétálunk tovább. A háború előtt a város lakosságának mintegy 20 százaléka, 2500 ember volt zsidó vallású. Mára egész Romániában maradtak háromezren.
Továbbmegyünk fő úti célunk felé. A GPS megmutatja, hol a temető. Sírokat keresünk, a túrázó társaság egyik tagjának itt temetett felmenőit. A temetőbe bejutni reménytelennek látszik, a kiskapun lánc. A nagykapun is. Szerencsénk van azonban: a szemben lakó éppen kikísér valakit. Köszönünk illendőképpen, magyarul kapjuk a fogadjistent, és érdeklődünk, hol lehet a kulcs. A szomszédban. Csengetünk, nincs válasz. Másik szomszéd biztat, hogy verjük az ablakot, ki fognak jönni. Ódzkodunk a drasztikus módszertől, de ha biztatnak rá, talán nem annyira illetlenség. A zörgetésre megnyittatik, így tocsogó talajvízben, a nyári fűnyírások előtti növényzetben nézzük végig a sírköveket. Két keresett nevet találunk. Feltűnik, hogy a több mint kétszáz évnyi történelemhez mintha kicsi lenne a temetőparcella, de bezárjuk a kaput, beadjuk a kulcsot és megyünk tovább.
Visszafordulunk a következő utcán, ott az előzővel pontosan átellenben is találunk egy zsidó temetőt. Némi tanakodás után vissza a kulcsos családhoz, akik segítenek bejutni a másik temetőbe is (bár azt elsőre nem mondták, hogy ott is körülnézhetnénk). Ebben a sírkertben megtaláltuk a rokonságot. Egykor a nagykárolyiakat gyógyították, tanították, képviselték, látták el élelemmel. Mállott kövek között hallgatunk.
Vége a napnak, irány Szatmárnémeti. Este csak annyit látunk a városból, hogy nyugat-európai színvonalú a szállás, az étterem, a turista kontaktszemélyek kedvesek. Másnap is ugyanez az élmény. Harmadnap már betévedünk a vizuálisan környezetszennyezett részekre is, de erről majd később. A székesegyháztól kezdjük a sétát, szép, szép. Sétálunk tovább. A négyzet alakú fő tér másik oldalán áll a Vécsey-palota, ma Szépművészeti Múzeum felé, amelynek helyén állt egykori épületben a nemesség képviselői 1711. április 27-én aláírták a kiegyezéssel felérő, kompromisszumos békeszerződést. Kuruc részről Károlyi Sándor főparancsnok, Habsburg részről Pálffy János főparancsnok Nagykárolyban látta el kézjegyével április 29-én. Másnap a kurucok a majtényi síkon letették fegyvert. És béke lett a következő békétlenkedésig. Ott állunk az emléktábla előtt, jobbra tulipánfa virágzik, fénylik a tavasz, csend van, míg nem jön egy magyar turistacsoport. Hallgatnánk az idegenvezetőt, de értelmesebb, amit magunk olvasunk a helyről. Honfitársaink harsányak és láthatóan nem érdekli őket a hely szelleme.
Közel van a Várdomb utcai nagyzsinagóga, amit nem reméltünk belülről megtekinteni, mivel e-mailünk, ugye, elveszhetett. Ha egy perccel előbb vagy később érünk oda, már elvitte volna a kerítés aljától kihúzott két szál gyomot hátra Adrian Besa, a hitközség elnöke, és akkor nem láthattuk volna a zsinagógát belülről, nem hallhattuk volna szíves magyarázatát. Nyolcszáz ember fért el odabent, virágzó közösség volt, míg el nem vittek Szatmárból tizennyolcezer hitsorsost ’44-ben. Alig néhányan tértek közülük vissza. Nézzük a kopott padokat, a keskenyre taposott küszöböt, a málló falfestést, a porosodó lámpatesteket, az újabb kék menórát, mindent, és sűrűn pislogunk.
Besa úr kedvesen beinvitál a másik, új épületben levő imaterembe, ahol most a szombatfogadásokat, imákat tartják. Azt mondja, ritka alkalom, hogy összejön a minjen, azaz tíz zsidó férfi a közös imához. Szombatonként, ünnepeken 40-50 ember gyűlik össze náluk, többnyire idősebbek. A fiatalokat nehéz elhívni, de bizakodásra ad okot, hogy ötven gyerek jár Talmud-Tóra oktatásra. Rabbi nincs, időnként Debrecenből vagy Izraelből látogat hozzájuk. A hitközség tagjainak 90 százaléka magyar anyanyelvű, 10 százaléka román, de nyelvi nehézségek nincsenek – mondja akcentus nélküli magyarul, mert gyerekkorában tanulta. Feleségével románul beszélnek. Itt van lehetőségünk kicsit megvillantani megkopott romántudásunkat, és megfogadjuk, hogy egyszer még visszajövünk.
A zsinagógából viszont a beszélgetés hatására hirtelen elhatározásból a híres szatmári rebbe (a szatmári haszid zsidók mindenkori vezetője - a szerk.) nyomában felmegyünk Máramarosszigetre.
A két város között megcsodáljuk Avasújfalu rettenetesen nagy és túldíszített fő utcai házait, amit külföldi vendégmunkások hazaküldött pénzből építettek egymással versenyt flancolva. A házak többségét egyébként lakatlannak láttuk, vagy legalábbis életnek az utcafronton nem volt sok jele.
Az Avas-hegység szerpentinjein áthaladva azt hittük, medvét láttunk. Néztük a borvizes patakokat, a mély völgyeket, a sűrű erdőt. Voltak, akik nem féltek, ráértek túrázni, piknikezni.
A Tisza völgyébe leérve a folyó mellett megyünk, a túlparton már Ukrajnát látni, feltűnnek a színes templomkupolák. Ferencvölgyével szemben Técső, Pálosremetével szemben Bedőháza, Szaploncával szemben Taracköz, Hosszúmezővel szemben Szentmihálykörtvélyes, Szarvaszóval szemben Alsóapsa, Határvölggyel és Máramarosszigettel szemben Aknaszlatina. Pár lépés a határ, de háborús vészhelyzetnek látható nyoma itt sincsen, egyetlen határvadász kocsit láttunk összesen. Nem járőröznek katonák, nincsenek marcona fegyveresek, közúti ellenőrzések.
Máramarosszigeten nem lehet könnyű az élet. Pedig a Monarchia kultúrája és jó gazdasága anno olyan épített környezetet kreált, hogy bármelyik bajor kisvárosnak beillett volna.
Most azonban koszos, törött ablakok, hámló vakolatok, málló deszkák hirdetik, milyen az, ha egy multikulturális várost tönkretesz a politika. Nem is Trianon, hanem a jelek szerint inkább a létezett szocializmus. A település 1944 óta nem tért magához. Megyünk az utcán, nehéz arcok jönnek szembe velünk. Kerüljük a szemkontaktust, keveset beszélünk. Hallgatjuk a járókelőket. Asszony három gyerekkel. Gyerekek veszekednek. Kettő románul, egy magyarul sivalkodik. Az asszony mindkét nyelven rájuk szól: „Férjetek meg egymással!” Románul: „Liniște!” Egy pillanatra bevillan, hogy Elena Ceausescu többször is ugyanezt mondta 1989 decemberében a bukaresti zúgolódó tömegnek.
Végigmegyünk a fő utcán. Két kendőboltot is látunk, amit máshol még soha. Olyan batikolt fejkendőket árulnak, amiket nagyanyáink viseltek. Ezek szerint errefelé van rá kereslet. Az utcakép alapján nem számítanánk sok jóra, de rendes kávézók itt is vannak. A jó kávé (cafea bună) valuta volt a hetvenes-nyolcvanas években, talán innen a kultusz. És remek a croissant.
Erőt merítvén lemegyünk az új zsinagógához. Ennek a helyén állt a régi, a fatemplom helyére épített, amibe 1944-ben beterelték 140 zsidó testvérünket és rájuk gyújtották az épületet. Ha megakadtál, kedves olvasó, hogy miért hiányzik az előző mondatból egy konkrét alany, az azért van, mert mi is megrendültünk a tények olvastán és zavarban vagyunk. Ha Észak-Erdélyt 1940-ben nem csatolják vissza Magyarországhoz, akkor talán a máramarosi (és oda menekült galíciai) zsidó lakosságot sem deportálják és gyilkolják meg. Mert a román kormány ezt talán nem tette volna a kiugrási szándék érdekében. A magyarok megtették. Odaveszett egyet kivéve a város összes zsinagógája és a lakosság harmada. Egy város, ahonnan egy hét leforgása alatt elviszik a népesség harmadát, ráadásul a virilisebb harmadát, úgy jár, mint Máramarossziget. Egyik napról a másikra nincs pék, szabó, tejesember, orvos, mérnök, kereskedő.
Lebotorkálunk a temetőhöz, ami éppen nem látogatható. Olvassuk Elie Wiesel szavait arról, mennyire nem tudtak semmit a haláltáborokról, mennyire nem hitték el, hogy a magyar hatóságok képesek lennének teljes pusztulásra szánni őket. Ezzel a néma csenddel megyünk fel a szülőházához, bár az író emlékezete ugyan a könyveiben van igazán. Sötétben érünk vissza Szatmárnémetibe.
Másnap folytatjuk a városkörbejárást. A Fő téren áll a legendás Pannónia (Dacia) szálló, szép a szecessziós épülete. Teteje kék mázas cserép. Magyar tulajdonba került, adófizetői pénzből fogják felújítani. A térre nem tudunk bemenni, felújítják éppen. Járjuk az utcákat, szemléljük a békebeli épületeket. A második kilométernél fordulunk rá a húsvéti vásárra, végigmegyünk a mütyürök, mézek, PET palackos borok kínálatán és a korzó végén vár a borzadály. Nem akarunk hinni a szemünknek, képet sem készítünk, annyira bizarr a látvány, a világ legrondább városházája. A betonmonstrum igazi esztétikai környezetszennyezés, a környezet kellemetlen fiziológiai tüneteket okoz, igazi falanszter feeling. Gyorsan bevonulunk egy barátságos, elegáns kávézóba. Onnan is látszik azonban a terület. És olvassuk, hogy „természetesen” az egykori zsidónegyedet bontották le a nyolcvanas években azért, hogy felépülhessen ez.
Hazafelé arról beszélünk, hogy
fejlődés, jó élet ott van, ahol hagyták a multikultit élni, ahol szabadon járhatnak, beszélhetnek, barátkozhatnak, kereskedhetnek az emberek, ahol a változatos szellemi közeg a norma.
Szatmárnémetiben a csatornafedelek felirata is háromnyelvű. Natürlich, ahogy a nagykárolyi művelt magyar mondja.
(Jut eszünkbe, a kálvinista Károli-Bibliát a szerb származású, Brassóban és Wittenbergben tanult Károli (Radicsics) Gáspár fordította magyarra latin, héber és görög szövegekből. A lengyel származású Mantskovits Bálint nyomdász nyomtatta, Németalföldről hozott betűkkel, lengyel papírra. Így lett a vizsolyi biblia hungarikum.)
