„Úgy kezdődött, még a 2010-es években, hogy volt nekünk egy régi Hofherrünk, ami ott árválkodott az udvarban. Aztán az akkori közvetlen főnököm, Tóth Mihály kitalálta, hogy gyűjtsük össze és hozzuk rendbe azokat a traktortípusokat, amik a háború utántól használatban voltak idehaza” – meséli Kovács Károly, aki mezőgazdasági növénytermesztő gépészként dolgozik a kunhegyesi Kunság Népe Zrt.-nél (ami az egykori termelőszövetkezet). „Nyáron kint vagyok a földeken, aratok, télen meg javítom a gépeket” – vezeti föl, miért épp ő kapta a feladatot. Mint aztán kiderül, vannak fényképei is a felújítások idejéből.
„A főnök először megszerkesztette a gépeknek a talapzatokat, azokat kiöntötték betonból. Aztán szép sorjában jöttek a traktorok” – kezdi a géppark történetét Kovács Károly.
„A Hofherrt csináltam meg legelsőnek. A kisgazdákat, akikről tudtuk, hogy vannak traktoraik, megkerestük, és cserélgettünk velük: kaptak mondjuk egy rosszabb, de még használható MTZ-t cserébe egy régi masináért.
Majd télen, amikor nem nagyon volt kint munka, akkor nekem az volt a feladatom, hogy ezeket a gépeket renoválgattam, csiszolgattam, javítgattam. Addig-addig, míg beindítottuk mindet. Amin elektronika, vagyis világítás volt, még azt is megcsináltuk. Le is festettük az összeset, csak úgy csillogtak-villogtak.”
Három-négy évig gyűjtötték a járműveket. „Utoljára a Super Zetort cseréltük egy kisgazdával itt Kunhegyesen, nagy nehezen, mert nem akart megválni tőle. Lehetett volna még több típust is beszerezni, a gumikerekesekből például, de miután Tóth Mihály meghalt, leálltunk a gyűjtéssel.”
A traktorfelújításokat Csáti Sándor igazgató is támogatta. Úgy volt, hogy egy jobb minőségű festékkel újra lefestik a járműveket, és mindegyik fölé egy egyszerű tetőt építenek, ami véd a napsugárzás és a csapadék ellen. Ám a gazdasági helyzet ezt nem tette lehetővé, aztán Csáti Sándor 2023 tavaszán nyugdíjba vonult, „azóta csend van”. Így – az időjárás és az udvar locsolása miatt – egyre romlik a traktorok állapota. De még így is szépek.
„Az biztos, hogy aki erre jár, igencsak megnézi ezeket a gépeket”
– mondja Kovács Károly.
Összesen 14 betontalapzat készült el a kunhegyesi mezőgazdasági szövetkezet udvarán, ebből 9-en áll ma is traktor. Hiányzik a kollekcióból a fülke nélküli MTZ 45-ös, de tervben volt még egy T100 lánctalpas és egy Dutra1000 traktor beszerzése is. Mindezekkel együttvéve a gyűjtemény lefedné az 1950-estől a 2000-es évekig használt gépparkot.
Mint Angyal Balázstól, a Kunság Népe Zrt. jelenlegi igazgatójától megtudtuk, ha lehetőségük lesz, folytatják a sorozat beszerzését, kiegészítését. „És amint időnk engedi, az újrafestés is meg fog történni.”
A gyűjtemény darabjai
A mai traktorok fülkéje egy jobb minőségű személyautó fülkéjével vetekszik, kényelmes üléssel, légkondicionálóval. „Beül az ember nyakkendőben és eltraktorozgat” – fogalmaz egy kunhegyesi illetőségű traktoros. A régi járművek ülése, fülkéje viszont „hót olaj, piszok volt”, és nem telt el nap, hogy ne romlott volna el a traktoron valami. „Nem voltak úgy kitalálva ezek a gépek, mint manapság.”
Lássuk, hol és mikor készültek, és mire használták ezeket a járműveket!
Az első fülkés traktort, a dízel hajtású Super Zetort Csehszlovákiában gyártották a hatvanas-hetvenes években, de még a nyolcvanas-kilencvenes években is lehetett látni a földeken ezeket a járműveket – ahogy idehaza, úgy a többi KGST-n belüli országban is. Vontatott ekével lehetett vele szántani.
A Dutra magyar gyártmányú dízelmotoros traktor, amelyet 1959-től gyártottak a Vörös Csillag Traktorgyárban, két- és négyhengeres verzióban. A képen egy kéthengeres, vagyis „kis” Dutra (Dutra U28) látható. Akárcsak a „nagy Dutrát”, ezt is szántás-vetésre, általános mezőgazdasági munkákra használták. Ahogy a buszaink, úgy a Dutra is szolgált a KGST-országokban.
Fotó: A szerző felvétele
A háború után megalakult termelőszövetkezetekbe főleg azok a nem képzett munkaerők mentek traktorosnak, akik korábban is a mezőgazdaságban dolgoztak. Őket aztán traktoros iskolákban megtanították ezeknek a gépeknek a használatára.
Az 1948-61-ig gyártott „kis” Zetorral, vagyis a K25-össel kisebb mezőgazdasági munkákat, például gereblyézést végeztek, amihez nem kellett akkora lóerő. Ha nem indult a motor, kellő emberi erővel, kurblival is be lehetett indítani.
„Ezzel mentek a traktoroslányok.” A G35 Hofherr – amit a köznyelv körmös Hofherrnek becézett, s amit Mad Max is bizonyára örömest elfogadna – a legöregebb a kunhegyesi gyűjteményben.
Ez volt a lófogat utáni első olyan jármű, amivel szántottak.
A G35 Hofherr izzófejes traktort 1920-as években kezdték gyártani a kispesti Hofherr és Schrantz Gépgyárban, majd a háború után – amikor a gyárat államosították és Vörös Csillag Traktorgyár lett – folytatták a gyártását.
A G35 Hofherrt egyhengeres dízelmotor hajtotta, a lenkereket kézzel kellett beindítani.
Hogy ez mennyire lehetett egyszerű a traktoros lányoknak? „Legfeljebb kicsit több szalonnát ettek ilyenkor”
– fogalmazott traktoros szakértőnk. „Volt alsó és felső kipufogós kivitelű is, akkorákat lőtt, mint egy ágyú.” A képen is látható körmös kereket szántáshoz használták, „a sárban vidáman ment”, illetve volt a közúti vontató gumikerekes. Kezdetben cséplőgépeket is hajtott egy hosszú lapos szíj segítségével, de „ezek a gépek nagyon balesetveszélyesek voltak”.
Az RS09 eszközhordozó traktort 1955-1964-ig gyártották az NSZK-ban. Kertészetekben permetezésre, kultivátorozásra használták. Kéthengeres léghűtéses V-motor hajtotta.
A maga korában már modernnek számító kerekorrú MTZ 50-est a minszki traktorgyárban 1961 kezdték gyártani. „A nyolcvanas években rengeteg forgott idehaza a földeken.” A korábbi járművekhez képest ez már egy erősebb, strapabíróbb gép volt, „szerették az emberek”. Volt rajta hidraulika is, vagyis lehetett vele függesztve szállítani eszközöket.
A bolgár gyártmányú T 54B lánctalpast MTZ-motor hajtotta. Mivel ez kisméretű gép, olyan helyeken használhatták, ahová nagyobb járművek nem fértek be, például erdőkben faszállításra, vagy kertészetekben, szőlőműveléshez. A keret utólag lett rátéve, mivel a magas súlypontja miatt borulékony jármű.
„Kézigázzal működik, és ha kanyarodni akarunk vele, akkor a botkormányt meghúzzuk, közben megnyomjuk a jobb vagy a bal pedált, attól függően, hogy melyik irányba akarunk fordulni.”
A DT54 szovjet lánctalpast, amelyet 1949 és1979 között gyártottak, szántásra és különböző talajmunkákra használták. „Mikor kezdtem a szakmunkás tanulmányaimat, ez a DT ott volt a tanműhelyben, ezen gyakoroltunk szerelni és talajmunkázni. Aztán a tanműhely megszűnt, a gép pedig ott marad a téesz-ben” – meséli Kovács Károly.
Ezeket a lánctalpas gépeket trailerrel szállították a munkaterületre.
A DT75 nem önindítóval működött, hanem egy kis benzinmotor indította be a nagy dízelmotort – „mínusz 50 fokban is betekerte, ha kellett”. Ez a sokoldalú gép – melyet 1963-tól kezdtek el gyártani –
már megállta a helyét nemcsak a mezőgazdaságban, hanem az iparban, valamint a közutak és az erőművek építésénél is.
A DT75-nél eggyel nagyobb kiadás volt az E100-as lánctalpas (ilyen nincs a kiállított darabok között), „ez volt a legnagyobb ebből a fajta gépből”.
A méltatlan sorsra jutott magyar gyártmányú Dutráról ebben a cikkünkben olvashatnak:
