„Meg fogsz dögleni! Nekünk te nem kellesz. Vagyunk, akik vagyunk. Mitől félünk? Nem félünk! Mi vagyunk a titkosszolgálat. Azt nem hisszük. Pont azt hisszük! Ezt nem akarhatod. Akaszd fel magad!” – csak néhány azok közül a hangok közül, amelyeket Nándi leggyakrabban hall, mintha több rádiócsatorna szólna körülötte (a cikkben minden érintett személy keresztnevét megváltoztattuk – O. I.). A hangok 42 éves korában jelentkeztek először. Addig vezető beosztásban dolgozott a szállodaiparban, látszólag könnyed, gondtalan életet élt a „szex, drogok, rock and roll” jegyében. Egy nap arra tért haza, hogy élettársa öngyilkosságot követett el: őt sikerült megmenteni, Nándi azonban összeomlott. Pszichotikus állapotba került, vagyis elveszítette a kapcsolatot a valósággal, amit erős gyógyszerekkel kezeltek, de egyéb segítséget, például „beszélgetős” pszichoterápiát nem kapott. Munkáját elvesztette, barátaitól elszigetelődött. Néhány hónap után eljutott az Ébredések Alapítványhoz, és immár két éve jár a hanghalló önsegítő csoportba. Itt olyan emberek gyűlnek össze kéthetente, akik hosszabb-rövidebb ideje hangokat hallanak. Ki egyet, ki többet, ki időszakosan, ki a nap 24 órájában. Nándi a „non-stopperek” közé tartozik, de mostanra az újszerű módszernek hála sikerült olyan stratégiákat kialakítania, amelyekkel többé-kevésbé kordában tudja tartani a fejében visszhangzó szólamokat.
Mit üzennek?
Több mint húszan ülünk körben, férfiak és nők, a huszonévestől a hatvanasig. Van, aki szívesen kapcsolódik be a beszélgetésbe, mások csendben, behunyt szemmel üldögélnek. A csoportot Mérey Zsolt kísérő szakértő, valamint két sorstársi segítő (hivatalos néven tapasztalati szakértő) vezeti. A résztvevők megbeszélik, ki hogyan érzi magát, milyen hangokat hall. A cél az, hogy egy komplex önismereti folyamat részeként mindenki dolgozzon a saját hangjaival: megfigyelje, mikor, milyen körülmények közt jelentkeznek, milyen jellegűek (például kommentálnak, utasítanak, becsmérelnek, támogatnak); mitől lesznek intenzívebbek, mikor húzódnak vissza, és ami a legfontosabb: mit üzennek?
„A hanghallás és a pszichotikus betegségek esetében a biomedikális megközelítés, a problémák agyi rendellenességként való leírása komoly korlátokba ütközik” – mondja Harangozó Judit pszichiáter, a Semmelweis Egyetemhez is kapcsolódó Ébredések Alapítvány vezetője, a hanghalló csoport működésének szakmai felelőse. Az alapítvány a közösségi pszichiátria legfontosabb hazai szolgáltató intézménye, ahol a mentális problémával élőket nem egymagukban tekintik, hanem egy rendszer részeként, a környezetükkel, kapcsolati hálózatukkal együtt, és a hozzátartozók, barátok erőforrásait is igyekeznek mozgósítani a rehabilitáció érdekében. Harangozó szerint a legújabb gén- és környezetvizsgálatok és a modern stresszkutatások visszaigazolják, ami tapasztalatból régóta tudható: a belső történéseink folyamatos kölcsönhatásban állnak a külvilággal, és mindez beleíródik a génjeinkbe is.
A hagyományos orvosi megközelítésben igyekeznek gyógyszerekkel elnyomni a hallucinációkat, nem foglalkoznak a hangok, látomások tartalmával. „Sokáig én sem kérdeztem rá, mit mondanak a hangok; arra törekedtünk, hogy megszabadítsuk a klienseket ezektől a kellemetlen élményektől, amelyek később a gondolkodásukat is téves irányba indíthatják el” – magyarázza Harangozó Judit.
A szakember tíz éve ismerkedett meg a hanghallómozgalommal, ami alapvetően változtatta meg a szemléletét. Ebben a megközelítésben nem nyomják el a hangokat, hanem egyfajta szimbolikus nyelvként fogadják el, és igyekeznek megkeresni a háttérben álló aktuális vagy múltbeli problémákat, traumákat. Ez egy önsegítő csoport, amely erősíti a résztvevők önbizalmát és felépülésbe vetett hitét. Az önsegítés mozzanata rendkívül fontos a pszichiátriai rehabilitációban, hiszen a cél nem csupán a tünetek megfékezése, hanem az is, hogy az érintettek minél jobban a saját kezükbe tudják venni az életüket, és ne egy szakember irányítsa őket.
Fenyeget, támogat
A hanghallómozgalom (Hear-ing Voices Movement) Hollandiából indult 1984-ben. Marius Romme holland pszichiáter egyik páciense, Patsy mindenképpen választ akart kapni arra, miért éppen azt mondja neki egy makacs hang, amit. Romme összehozta őt más hanghalló pácienseivel, hogy beszéljék meg egymás közt az élményeiket, és meglepve tapasztalta, hogy a módszer jól működik. Később Romme és munkatársa – egyben felesége –, Sandra Escher felhívásban kerestek hanghallókat. Rövid idő alatt több mint 700-an jelentkeztek, ami nem csak azt tette nyilvánvalóvá, hogy sokkal több ember hall élete bizonyos szakaszában hangokat, mint ahány pszichiátriára kerül, hanem azt is, hogy a hangokkal akár együtt is lehet élni. Számos pozitív példa létezik erre, sőt, előfordul, hogy maga a hanghallás segít egy probléma megoldásában.
A hanghallás egyidős az emberiséggel, számos korban és kultúrában különleges vagy egyenesen szakrális képességnek tekintették, tekintik. A modern antropológiai kutatások szerint a nyugati féltekén élő emberek hangjai tartalmukban sokkal negatívabbak, fenyegetőbbek, mint például Indiában, ahol gyakran ártalmatlan vagy kifejezetten pozitív, támogató hangokról számolnak be az érintettek. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a mentális problémákat a nyugati világban sokkal nagyobb társadalmi megbélyegzés övezi és a következmény gyakrabban lesz lecsúszás, elszigetelődés. Ráadásul a mi kultúránkban a semleges vagy támogató hangok sokszor éppen a pszichiátriai ellátórendszerbe való bekerüléskor válnak ijesztővé vagy fenyegetővé – ami összefügghet azzal, hogy az elvileg segítő rendszer sokszor önmagában is traumatizáló.
Romme és Escher 2009-ben tette közzé az Élet a hangokkal – 50 felépüléstörténet című kiadványt, amely iránymutatásként és inspirációként szolgál a hanghallóhálózatok számára – ilyenekből ma már 35 országban több mint 400 létezik. Az első budapesti csoport 2012-ben indult az Ébredéseknél – csak itt mintegy 300-an megfordultak azóta. Jelenleg hét csoport működik országszerte, például Székesfehérváron és Kecskeméten, és megindult a tapasztalati szakértők képzése is. A sortársi segítők nálunk egyelőre alkalmi megbízással vagy önkéntesen, tőlünk nyugatabbra azonban sokszor már fizetésért dolgoznak az egészségügyben. Hollandia és az Egyesült Királyság egyes centrumaiban a hanghallómódszert a pszichiátriai ellátás részeként finanszírozzák.
Te csak egy hang vagy
„Megölöm az apádat! Mire hazaérsz, apád halott!” – ezzel fenyegeti mostanában egy hang a 24 éves Lillát. „Ilyenkor felhívom az apukámat, és ha nem veszi fel, akkor nagyon ideges leszek. Egyszer már a munkahelyemről is haza kellett mennem emiatt.” Lilla 15 éves korától hall hangokat, akkor kezdődött édesanyja elhúzódó daganatos betegsége. Anyja halála óta egyedül él az édesapjával. Három különböző hangot szokott hallani; egy kamasz lányét, illetve két férfiét. Több éve jár a csoportba, itt talált párkapcsolatra is. Egy ideje jobban van, néhány hónapja egy alapítványnál dolgozik megváltozott munkaképességűként.
Gallai István tapasztalati szakértő emlékeztet az alaptézisre: a hangokat nem szó szerint kell érteni, hanem jelképes értelemben. „Ha például a hang azt mondja: öld meg magad, az legtöbbször azt jelenti, hogy valamilyen változásra, változtatásra van szükség az életedben. A hang, még ha utasít, fenyeget is, segíteni akar a problémáink, elakadásaink megoldásában, ha meg tudjuk fejteni az üzenetét.”
Elgondolkodott-e már Lilla azon, vajon mire utalhat az új hang, amit mostanában hall? A kialakuló beszélgetésben hamar kikristályosodik, hogy Lilla rendkívül szorong attól, mi lesz vele, ha édesapja, akitől anyagilag függ, már nem lesz. „Én csak 70 ezer forintot keresek, apu szerint abból két hétig tudnám eltartani magamat” – mondja. Mérey Zsolt azonban átkeretezi mindezt: „Felfoghatjuk ezt úgy is, hogy félig tele van az a bizonyos pohár, hiszen Lilla most már legalább dolgozik, hozzájárul a családi kasszához, tehát mindenképpen jó úton halad.” Nándi szerint meg lehet próbálni figyelmen kívül hagyni a hangot, vagy akár keményebben „visszaszólni” gondolatban: „Te csak egy hang vagy, nem te mondod meg, mi lesz az apámmal.”
Mérey Zsolt évekkel ezelőtt, egy hozzátartozója érintettsége okán került kapcsolatba az Ébredések Alapítvánnyal, és nyugdíjba vonulása óta teljes egészében a hanghallómozgalomnak szenteli magát. Csoportokat vezet, külön a hozzátartozók részére is, és számos forrásmunkát fordított magyarra, például a Romme-féle 50 felépüléstörténetet, amelyből minden csoportülés végén felolvasnak és megbeszélnek egyet; illetve a brit tapasztalati szakértő, Ron Coleman munkafüzetét. Coleman története jól példázza az újszerű megközelítések létjogosultságát a pszichiátriai rehabilitációban. Krónikus szkizofrénia diagnózissal kezelték több mint tíz éven át, nagy dózisban kapott antipszichotikumokat és negyvenszer elektrosokk-terápiát is, de durva, őt szidalmazó hangjai nem múltak el. A hanghallóhálózat munkájába Manchesterben kapcsolódott be 1991-ben, és ezután látványos javulásnak indult. Sikerült megbirkóznia az agresszív hangokkal – amelyek egy súlyos gyermekkori szexuális bántalmazás (egy pedofil pap abuzálásának) lenyomatai voltak –, és mára teljesen felépült. Családot alapított és segítőként dolgozik, Magyarországon is tartott már workshopot érintettek és pszichoszociális dolgozók számára.
A gyerekkori szexuális bántalmazás a magyar hanghalló csoportban is visszatérő motívum. Dénes ma először van itt, a barátnője hozta el. A fiatalember becsmérlő hangokkal és agresszív kitörésekkel küzd. Az elfogadó légkörben, a tapasztalati szakértők kérdései nyomán körvonalazódik, hogy nyolcéves korában szexuális abúzus érte egy családi ismerős részéről. Senkinek nem tudott beszélni róla, 25 évig hordozta magában, a szüleinek is csak fél éve mondta el. Mindeddig semmilyen segítséget nem kapott a feldolgozásban, úgyhogy hosszú út áll még előtte.
Sokkal előrébb tart János, aki két éve maradt el a csoportból, miután jobban lett. Nyolc hónapja dolgozik, és mindeközben gyönyörű képeket fest Seurat stílusában az alapítvány művészetterápiás csoportjában. Kisgyerekkora óta hall hangokat, ami összefügg azzal, hogy édesanyjával együtt súlyos családon belüli fizikai bántalmazást élt át. Kissé nagyzoló téveszméi is ennek jelenthetik egyfajta kompenzációját – mosolyogva meséli, hogyan találkozott Schwarzeneggerrel és levelezett éveken át Michael Jacksonnal. „Az utóbbi időben 47 kilót fogytam, részben a munkahelyi stressz miatt, meg azért is, mert kevesebb antipszichotikumot szedek” – mondja büszkén. A testsúly kérdése sokakat foglalkoztat, hiszen az ilyen gyógyszerek egyik mellékhatása a kóros elhízás.
Harangozó Judit hangsúlyozza, hogy akut pszichotikus állapotban a jól szervezett, személyre szabott antipszichotikus kezelés rendkívül hatásos, életmentő lehet, ám a hosszan tartó gyógyszerhasználat körül sok a kérdőjel. „Ez egy forró pont a pszichiátriában. Sokáig az volt a javaslat, hogy a visszaesések megelőzésére folyamatosan kell szedni, de meggyőződésem, hogy ez a protokoll felülvizsgálatra szorul. Rengeteg mellékhatás keseríti a páciensek életét, a súlyos elhízás például olyan biológiai reakció, amely kifejezetten ront a mentális tüneteken. Nagyon jó lenne, ha minél többen kaphatnának pszichoszociális segítséget, és ezzel párhuzamosan személyre szabottan, kisebb adagokban gyógyszert. A hozzánk érkezők szinte mind krónikus gyógyszerszedők, de megfelelő pszichoterápia, családgondozás és közösségi gondozás mellett a mennyiség jelentősen csökkenthető. A klienseink kb. 20 százalékánál el lehet érni a teljes gyógyszermentességet, de ha ez nem sikerül, akkor sem mindegy, hogy valaki 500 mg-ot szed vagy 25-öt.”
A saját életproblémák mellett, úgy tűnik, létezik a többgenerációs trauma jelensége is, amikor előző generációk sérüléseit visszük tovább. Ezt eddig inkább csak a pszichoanalitikusok és a családterapeuták gondolták így, például a magyar-amerikai Böszörményi-Nagy Iván, illetve a családállítás módszere is erre épül. Újabban a modern tudomány is ezt látszik alátámasztani, egyes kutatásokban például a harmadik generációs holokauszt-túlélőknél igazolták a felmenők traumája nyomán a sérültséget.
Júlia öt évvel ezelőtt került először pszichotikus állapotba, miután egy hosszú betegség végén elvesztette szeretett apai nagymamáját, majd a férjét is. Nem sokkal korábban agykontroll tanfolyamot végzett, amelyről ma már úgy gondolja, hogy nem rossz technika, de neki „nem volt való, mert megbolygatta a tudatalattit”. A pszichózis állapotában sikolyokat hallott, emellett úgy érezte, figyelik az utcán, és üzennek neki a tévéből, a rádióból. Az orvosi diagnózis: paranoid szkizofrénia. Júlia 40 évesen tudta meg, hogy félig zsidó, és az anyai nagymamája auschwitzi túlélő, aki férje öngyilkossága után ismeretlen okból eltűnt a családból. Júlia anyját 3 éves korától a nagynénje nevelte, a vér szerinti, soát túlélő nagymamáról nincs semmi információ, még egy árva fénykép sem.
„A sikolyok a hanghallómódszer nemzetközi tapasztalatai alapján gyakran holokauszttraumához kapcsolódnak. Nagyon nehéz ezek földolgozása, amikor már alig van kinyomozható információ a családban” – mondja Harangozó Judit. Megemlít egy másik esetet is, amikor a pszichózist megtapasztaló kliens szintén egy a holokausztban érintett családból származott, és ott is tabusítás, hallgatás övezte a múltat. Őt az a tévképzet (látomás) gyötörte, hogy az ő élő családtagjai zsidó embereket ölnek meg. Ennek hátterében jelképesen az állt, hogy a család a hallgatással mintegy megsemmisítette ezeket a személyeket. „A titokkultúra ártalmas, ezeket a traumákat nem lehet kitörölni, hiszen a tudattalanban megjelennek, és a genetikánkba is beleíródnak. Ilyenkor a cél az, hogy átéljük a meg nem élt érzéseket, és együtt tudjunk érezni azokkal a hozzátartozóinkkal, akik ilyen igazságtalan és gyötrelmes sorsot voltak kénytelenek elszenvedni.”
A felépülés fázisai
Ron Coleman nyomán manapság a hanghallásból való felépülés három fázisát különböztetik meg. Az elsőt a hangoktól való félelem, az elkeseredett visszautasítás jellemzi. Az érintett a zaklató, utasítgató hangok uralma alá kerül, képtelen a hangjelenségeit értelmezni. A második szakaszban megfigyeli a hangokat, elkezdi azokat az életproblémákra szimbolikusan utaló üzenetekként értelmezni, és különböző technikák segítségével megtanulja kezelni. A harmadik szakaszban visszaveszi életének irányítását, a hangok visszahúzódnak, illetve a korábban zaklató hangok tanácsadó, támogató hangokká válnak. Pontosan ez történt a negyvenes éveiben járó Fruzsival, akire az egész budapesti csoport büszke. Fruzsi egy időben aktív tag volt, de ma csak azért jött el, hogy a többieknek erőt adjon. Mentális problémái, hanghallásai huszonévesen kezdődtek, emiatt az egyetemet sem tudta befejezni. „Húsz évembe telt, mire talpra tudtam állni, és ebben meghatározó szerepe volt az utolsó három évnek, amikor a csoportba jártam. Megértettem, hogy a kihangosodott gondolataim, még ha kritizálnak is, alapvetően segíteni akarnak. Lassanként átfordult bennem a dolog, és azt vettem észre, ahogy másként kezdtem látni a hangokat, a hangok is elkezdtek megszelídülni.” Fruzsi ma már ritkán észlel hangjelenségeket, és azok is inkább segítőek. Nemrég beiratkozott a hittudományi főiskolára, tapasztalatiszakértő-képzésben vesz részt és franciaórákat ad. Egyelőre csak hetente kétszer, de úgy érzi, egyre többre képes. „Sok mindenről lemaradtam, saját gyerekem már biztosan nem lesz. De azért még nagyon sok minden áll előttem.”
| A szkizofrénia felszámolása A hanghallás a leggyakoribb pszichotikus tünet, a legtöbbször szkizofrénia diagnózishoz vezet. A szkizofrénia szó használatát sokan vitatják, mondván, azt a régi keletű, téves elképzelést erősíti az érintettekben, környezetükben, sőt a szakemberekben is, hogy egy élethosszig tartó, progresszív (romló) állapotról van szó – ez a megközelítés pedig önmagában is gátolja a rehabilitációt. Valójában az érintettek jelentős része csak átmenetileg vagy epizodikusan tapasztalja meg a pszichózist, és elérhető a jelentős állapotjavulás, sőt a teljes felépülés. A holland pszichiáter-kutató, Jim van Os egyike azoknak, akik nemcsak a szót szeretnék a kukába dobni, hanem a mögötte álló, szerinte tudományosan nem egzakt betegségkategóriát is. Megalapozottabb és kevésbé stigmatizáló például a „pszichózis spektrumzavar” elnevezés, amely azt is kifejezi, hogy a pszichiátriai zavarok esetében a tünetek mindig egy skálán értelmezhetőek. A felépülésbe vetett hitet fejezi ki a magyar hanghallók szótalálmánya: a hagyományos pszichiátriai nómenklatúra szerint szkizofréniával, paranoid, üldöztetéses vagy más tévképzetekkel élő emberek saját élethelyzetüket Goámának, vagyis gondok miatt átmenetileg megváltozott állapotnak nevezik. |
