Pápai zsidó kiállítás: folytatás helyett per

Volt is, meg nem is

szerző
Csendes-Erdei Emese
publikálva
2018/4. (01. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bár a 2012-ben megnyitott Elfeledett szomszédaink című kiállítás, amely a II. világháborúban elhurcolt pápai zsidó lakosság életét mutatta be, nemcsak hazánkban volt sikeres, a tárlat anyaga bedobozolva hever valahol az önkormányzatnál. A város ugyan megrendelte a folytatást egy állandó kiállítás formájában, ám végül beperelte a kész anyagot leadó szervezőt.

„Az amnézia évtizedei után semmi sem teremtheti jobban újra egy város közösségét, mint az emlékezetből való részesedés. Így válik személyessé a felelősség és a hiány összefüggő kérdése. Ami Pápán történt, az történt, úgymond, az egész országban: de míg az utóbbi politikai fogalom, addig az előző egy konkrét hely, ahol ezek az emberek egykor éltek, ahonnan elvitték őket, s ahol nyoma sem maradt az emléküknek” – írta 2012-ben György Péter a pápai zsinagógában bemutatott Elfeledett szomszédaink című kiállításról, amelyet Gyekiczki András jogász a saját ötlete nyomán Rajk László építésszel közösen rendezett. Az Elfeledett szomszédaink annak a közel há­rom­ezer pápai zsidó lakosnak állított emléket, akiket a második világháború során hurcoltak el, s akik közül alig pár százan tértek vissza. A kiállítási anyag rendkívül gazdag és részletes volt, több száz családi fényképen, írásos dokumentumok alapján elevenedtek meg az egykori pápai lakosok mindennapjai. A tárlatra a pápai önkormányzat is nagyon büszke volt. „Most sokukkal ismét együtt vagyunk. Látjuk az arcokat, látjuk az anyákat gyengédnek, az apákat büszkének lenni, fiatalok arcán a nagy elhatározásokat. És az arcokból, a sugárzó üzenetekből összeáll egy csonkítatlan világ. Egy más színekkel megfestett város, amilyen rég volt, s amelynek a mienkének is kellett volna maradni (…) meg kell fognunk a lányaink és fiaink kezét, el kell hoznunk őket ide, a pápai zsinagógába, és el kell mondanunk nekik, hogy éltek itt zsidók. Több százan, több ezren. És a mi szomszédaink voltak. A szomszéd pedig azt jelenti, hogy az otthona a mi otthonunk mellett volt” – mondta Áldozó Tamás, Pápa akkori és jelenlegi polgármestere 2012-ben, a kiállítás megnyitóján.

A fentiek ismeretében annyit mondhatunk: teljességgel érthetetlen a tárlat további története.

 

Szellemek a zsinagógában

„Húsz évig éltem Pápán, és mindig is foglalkoztatott, hogy kik voltak azok az emberek, és milyen szerepet töltöttek be a település életében, akiket végül elpusztítottak. 2006-ban nagy hatással volt rám egy varsói kiállítás, amelynek lefordítva az volt a címe, hogy És én még mindig látom az arcukat. A tárlat fontos elemei olyan hatalmas nagyításban kinyomtatott fényképek voltak, amelyek életnagyságban mutatták meg a holokauszt áldozatait. Szerettem volna én is hasonló módon megismertetni a pápaiakkal, hogy kik voltak az azóta elfeledett szomszédok” – meséli Gyekiczki András, aki korábban egyáltalán nem foglalkozott kiállítás-rendezéssel, mégis nagy kutatómunkába kezdett: egykori pápai lakosok élettörténetei után nyomozva nekiállt elolvasni a levéltári iratokat Győrben, Veszprémben, Budapesten és Pápán, illetve a korabeli újságokat. (Gyekiczkit a rendszerváltás a Fideszben találta, de az 1990 környékén beinduló folyamatok eltávolították a párttól – jó néhány egykori társa ezt soha nem bocsátotta meg neki. Főleg, hogy az SZDSZ-hez csatlakozott, és előbb Kuncze Gábor belügyminiszter, 2006 után pedig Demszky Gábor főpolgármester kabinetfőnöke lett. Az első Orbán-kormány bukása, 2002 után elnökhelyettesként dolgozott a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalban – a szerk.) Ezek után a Pápai Zsidók Társaságán (Pázsit) keresztül sikerült felvennie a kapcsolatot túlélők leszármazottaival is. „Rajk László építésszel közösen rendeztük be a kiállítást. Utólag kiderült, hogy hatalmas sikere volt, főleg az életnagyságú, áttetsző selyemzászlóra nyomtatott ún. szellemképek bizonyultak hatásosnak” – mondja Gyekiczki. A kiállítást három hónap alatt nyolcezren tekintették meg, később bemutatták a budapesti Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában, továbbá Los Angelesben és Washingtonban is. Rajk és Gyekiczki munkája más városok figyelmét is felkeltette. „Több szakember is támogatott abban, hogy készítsek egy módszertani útmutatót ahhoz, hogyan kell ilyen jellegű kutatómunkát végezni, és kiállítást berendezni” – idézi föl Gyekiczki. „Azt gondolom, hogy a pápai kiállítás egyfajta paradigmaváltás a holokauszt bemutatásában. András módszertana számomra is jó minta volt, ezért én is merítettem belőle ötleteket a soproni kiállításhoz, amely akár a pápai tárlat kistestvérének is nevezhető. Meg is kértem Andrást, hogy használhassam a címben az »elfeledett« kifejezést” – mondja Tárkányi Sándor építész, Sopron történeti belvárosának műemlék-felügyelője, aki az Elfeledett soproniak című kiállítást jegyzi, amit a soproni Új-zsinagógában mutattak be 2014-ben.

A siker nem kerülte el a pápai önkormányzat figyelmét sem; Gyekiczkit egy állandó, bővített kiállítás ötletével keresték meg, és arra biztatták, hogy folytassa a kutatómunkát, a város pedig próbál pályázati úton pénzt nyerni a megvalósításhoz. Az első kiállítás egyébként alapítványi támogatások, egyéni adományok és Gyekiczki András saját anyagi ráfordításai révén tudott elkészülni, az önkormányzat pusztán annyival járult hozzá, hogy biztosította az ablakok elsötétítését és a zsinagóga áramellátását. Gyekiczki egyébként szándékosan nem szorgalmazta az első kiállításnál a szorosabb együttműködést a pápai önkormányzattal, mert, mint mondja, nem akart súrlódási felületet semmilyen helyi hivatalossággal. Nem volt számára szimpatikus, ahogyan a városvezetés a zsidó örökséghez viszonyult a rendszerváltás után. „Például egyszer egy helyi szónok a holokauszt áldozatainak megemlékezésén kiemelte a pápai zsidó gyermekeket az egész holokausztból, sajnálkozva azon, hogy ezeknek a gyerekeknek semmilyen bűnük nem volt. Miért, a szüleik megérdemelték a halált?” – indokolja a távolságtartást Gyekiczki, aki azt is nehezményezi, hogy a városvezetés egyetlen emléktáblán kívül semmilyen köztéri emlékművet nem állíttatott a több ezer elhurcolt pápai polgár emlékére. Ez egyébként Politzer Sándort, a Pápa és Környéke Zsidó Kulturális Hagyományőrző Egyesület akkori elnökét is zavarja, aki szintén örült annak, hogy az Elfeledett szomszédaink a jövőben állandó kiállításként legyen látogatható. „A zsinagógában méltó helye lenne ennek az összeállításnak, amit komoly emlékműként is lehetne értelmezni” – véli.

Az első kiállítás bezárása és az állandó kiállítás szervezése közötti körülbelül két évben Gyekiczki folytatta a kutatómunkát, és ebben szakmai partnere volt Simon Zsolt, aki teremőri feladatokat látott el a zsinagógában az önkormányzati tulajdonú pápai Platán Nonprofit Kft. megbízásából.
A cég fő feladata az egységes városmarketing kialakítása és a pápai látnivalók, illetve turisztikai események népszerűsítése. „Nagyon örültem annak, hogy megismertem Zsoltot, mert mint kiderült, nem pusztán teremőr, hanem lelkes kutatója a pápai zsidóságnak. Az első kiállítás során rengeteg pozitív visszajelzést kaptam a munkájáról. Azok a látogatók, akiknek ő tartott tárlatvezetést, mind elégedettek voltak vele, mert nagyon sokat tudott mesélni a témáról” – mondja Gyekiczki, aki akkoriban, saját bevallása szerint, kifejezetten jó kapcsolatot ápolt Simonnal, és az önkormányzat is rendkívül készségesnek mutatkozott. „Az első kiállítás után rendszeresen jártam vissza Pápára kutatni, 2013-ban ismét megnyílt a kiállítás, és pápai tartózkodásaim során az önkormányzat mindig rendelkezésemre bocsátotta a város vendégszobáját” – emlékezik vissza Gyekiczki.

Az önkormányzat sikeresen pályázott az Emberi Erőforrások Minisztériumánál 18 millió forintra, a szerződés pedig egy állandó kiállítás létrehozására szólt. Azt, hogy pontosan milyen formában, hány tablóval, mennyi családi történettel kell, hogy létrejöjjön, nem kötötte ki a minisztérium. Ezzel szemben az önkormányzat, amikor 2014 szeptemberében szerződést kötött Gyekiczkivel, kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy a kiállítás bizonyos számú tablót tartalmazzon. „Nem teljesen értettem akkor sem, hogy erre miért van szükség, de belementem” – mondja Gyekiczki.

Erről az időszakról a történet szereplői eltérő emlékeket őriznek. Igaz ugyan, hogy Simon Zsolt nincs nevesítve a szerződésben, de Gyekiczki szerint – mivel Simon is folyamatosan kutatott elhurcolt zsidók életrajzai után – együtt állították össze azoknak a családoknak a listáját, amelyek anyagaiból kiállítási tablókat kell készíteni. „Addig zökkenőmentes volt a szakmai kapcsolatunk, sőt korábban Boros Katalinnal, a Pápai Platán Kft. ügyvezetőjével megbeszéltük, hogy abban az esetben, ha felbukkanna egy túlélő leszármazottja, vagy addig nem ismert dokumentumok kerülnének elő, azokat mind továbbítja nekem Simon” – mondja Gyekiczki, hozzátéve, hogy a szerződés megkötéséig ez így is volt. „Sosem tudtam olyasmit kérdezni vagy kérni Zsolttól, amit ne osztott volna meg velem. Rendkívül szorgalmas és felkészült szakembernek ismertem meg, sokszor olyan részleteket mesélt el nekem, amelyekről még nekem sem volt tudomásom” – nyilatkozik Simonnal kapcsolatos tapasztalatairól Politzer is. A Gyekiczkivel való szakmai kapcsolatáról Simon Zsoltot is kérdeztük, ám ő határozottan tagadta, hogy a névsor összeállításában bármilyen szerepe lett volna, és hangsúlyozta, hogy ő nem állt szerződésben Gyekiczkivel, így neki ehhez a kiállításhoz semmi köze.

A szerződés 2014. szeptemberi megkötésétől ismét folytatódott a kutatómunka, ami miatt Gyekiczki és Boros Katalin rendszeres szakmai egyeztetést folytatott e-mailen keresztül, a szerződés előkészítéséről tartott megbeszélésen Boros mellett Simon Zsolt is részt vett. A tervek szerint 2015 nyarán állították volna ki a bővített anyagot, a korábbi kiállításhoz hasonlóan szintén a pápai zsinagógában. Ez az épület romos, de a felújítására eddig nem sikerült a városnak forrást biztosítania. Az első kiállítás is csak a nyári hónapokban volt látogatható, mivel télen nem fűtik a helyiséget. „Tisztában voltam vele, hogy Simon Zsolt mely családok történetéről végez kutatásokat, és mivel korábban akadálytalanul osztottunk meg egymással információkat, azt gondoltam, hogy ez a munkakapcsolat az állandó kiállítási anyag összeállításánál is folytatódik” – mondja Gyekiczki.

De nem így lett. 2014 decemberére Gyekiczki szerint megváltozott Simon magatartása. Amikor arra kérte, hogy adja át az újonnan gyűjtött anyagokat, amelyeket Gyekiczki Simonnal közösen előzetesen belekalkulált a kiállítás bővített változatába, Simon megtagadott mindenfajta együttműködést. „Nemcsak a felkutatott dokumentumokat nem akarta nekem átadni, de attól is elzárkózott, hogy összekössön azokkal a leszármazottakkal, akiktől a fényképeket kapta. Még egy e-mail-címet sem akart adni arra hivatkozva, hogy neki erre nincsen felhatalmazása” – állítja Gyekiczki, aki szerint a levelezések is azt bizonyítják, hogy a két fél korábban mindenféle fenntartás nélkül tudott szakmai ügyekben együttműködni. Találkozókat beszéltek meg, és megosztották egymással saját kutatási anyagaikat. Egy évvel később, az állandó kiállításra szóló szerződéskötés után pár hónappal, egészen más hangulatú leveleket váltottak egymással. Az egyikben például Gyekiczki megütközve teszi szóvá, hogy Simon közölte vele: az általa összegyűjtött dokumentumokat csak akkor adja át felhasználásra, ha Gyekiczki ezért kifizet neki egymillió forintot. Fontos megjegyezni, hogy bár Simon Zsolt hivatalosan nem szerepel a szerződött felek között, azoknak a családoknak a történetét kutatta – állítása szerint magánemberként –, amelyekről tudta, hogy történetük a Gyekiczki és az önkormányzat közötti szerződés értelmében részét képezik a leadandó anyagnak. Mivel Gyekiczki nem tudott eleget tenni Simon pénzigényének, azt javasolta, hogy esetleg az önkormányzattól várjon fizetséget a munkájáért (emlékeztetőül: Simon a Platán Nonprofit Kft.-nél, az önkormányzati tulajdonú cégnél dolgozott). Érdekes szál a történetben, hogy Simon egy ponton a főnökeire hivatkozva hárította el az együttműködést. Gyekiczki egyébként azon túl, hogy a pályázati pénzből egy szerényebb összeget felajánlott Simonnak a kikutatott anyagokért, publikációs lehetőséget is kínált neki a készülő kiállítási albumban magyar és angol nyelven, mondván, ez Simon javára válhat, ha esetleg doktorira készülne. Simon Zsolt azonban ragaszkodott az általa megjelölt összeghez.

 

Nehezített pályán

Mivel már csak pár hónap volt hátra a teljesítésig, és Gyekiczki egyáltalán nem készült egy ilyen helyzetre, a városvezetés elé szerette volna vinni az ügyet, de Simon ezt nem akarta. Gyekiczki mégis megkereste az önkormányzatot, ám Rádi Róbert kabinetvezető nem látott lehetőséget arra, hogy a város fizesse ki Simon követeléseit, mondván, Simon munkaidőn kívül, önszorgalomból végezte a kutatásait.

Február közepére egyértelművé vált, hogy a kiállítási anyagot úgy kell elkészíteni, és teljesíteni a szerződésben foglalt darabszámokat, hogy ebben sem az önkormányzat, sem Simon Zsolt nem hajlandó segíteni. „Már csak hetek voltak hátra, amikor teljesen véletlenül fel tudtam venni a kapcsolatot Blau Henrik unokájával, akinek az elérhetőségét Simon Zsolt korábban megtagadta tőlem. Az illető hölgy nagyon készséges volt, és amikor megláttam, hogy több száz fotó van nála mappákba rendezve, azt hittem, elájulok” – mondja Gyekiczki, aki ekkor már nagy hajrában volt, hiszen az addig visszatartott információk miatt erőn felül kellett teljesítenie ahhoz, hogy le tudjon adni egy kész kiállítási anyagot. Blau Henrik egyébként különösen fontos szerepet játszott a magyar zsidóság és Pápa életében, hiszen többek között ő jegyzi a Szájról szájra című magyar–jiddis szótárat. A fényképgyűjtemény, amelyet Gyekiczki látott Blau unokájánál, olyan gazdag anyag volt, aminek a feldolgozásával már volt esélye befejezni a munkát.

Csakhogy Gyekiczki hiába adta le 2015 tavaszán több ütemben a tablókat, az önkormányzat azt kifogásolta, hogy nem nyomdakész verziót kapott. A felek egyébként abban állapodtak meg, hogy csak a 2012-es, már meglévő kiállítási anyagot kell nyomdakész formátumban az önkormányzat részére átadni, ami meg is történt még 2014-ben, amiért cserébe Pápa város kifizette Gyekiczkinek a felhasználási jog megállapított díját. „Mivel a minisztériummal kötött támogatási szerződés értelmében az általam küldött anyagot még a minisztériumi szakértőnek is lektorálnia kellett, észszerűtlen lett volna nyomdakész verziót leadni az esetleges módosítás miatt” – mondja Gyekiczki. Bár hivatalosan neki nem volt ez feladata, a kiállítás mielőbbi bemutatásának érdekében (és hogy ne csússzon ki az önkormányzat a minisztérium elvárta nyári határidőből) Gyekiczki vállalta, hogy egyeztet a minisztériumi konzulenssel, és nyomdakész formában adja le a tablókat. Június közepére mindent át is adott az önkormányzatnak úgy, ahogy az kérte. Ekkor még másfél hónap volt hátra addig a határidőig, ameddig az önkormányzatnak a minisztérium felé be kellett számolnia a kiállítási anyagról.

Úgy tűnt, hogy most már minden rendben lesz, az önkormányzat is kifizette Gyekiczki munkadíját. A kiállítás megnyitása mégis elmaradt, noha a zsinagógában a helyükre kerültek a tablók és a szellemképek is. Igaz, az utóbbiakkal volt némi gond: ezeket jogtalanul használta az önkormányzat, mivel a szellemképek a városvezetés kérésére nem képezték a kiállításról szóló szerződés részét, erre külön árajánlatot akartak kérni Gyekiczkitől. Az egyeztetések viszont sikertelenek lettek. Az önkormányzat tehát tisztában volt azzal, hogy a szellemképeket jogtalanul állítja ki.

2016 nyarán egy a zsinagógában megtartott éves megemlékezés alkalmával láthatták a pápaiak a tablókat, és nem értették, hogy miért nem mond azokról semmit a polgármester. „Különösen zavarba ejtő és érintettként felzaklató volt, hogy időközben ott zajlott a képek társaságában az évi hagyományos holokauszt-megemlékezés, de se a város vezetői, se a rendezvény szervezői nem avatták be a közönséget abba, mit látnak az ódon falakon. A következő évfordulón már nem találtuk a képeket a helyükön” – olvasható egy pápai lakos véleménye a Facebookon. Úgy tudjuk, később a kiállításnak nem volt állandó nyitvatartása – viszont látogatható volt abban az esetben, ha az érdeklődők előre bejelentkeztek Simon Zsoltnál. „Nagyon kedves és készséges volt, rengeteget mesélt a pápai családokról. Fantasztikus kiállítási anyagot láthattam” – meséli egy névtelenséget kérő forrásunk, aki 2016-ban Simon Zsolt közreműködésével nézte meg a tárlatot, s erről fényképeket is készített. Nem sejtette, hogy a város éppen perli a kiállítás készítőjét, Gyekiczki Andrást. Az önkormányzat ugyanis minden előzmény nélkül pert indított Gyekiczkivel szemben több millió forint kötbért követelve tőle, mert úgymond Gyekiczki „magatartása” miatt veszélybe került, hogy a minisztériumnak a határidőig (2015. július 31.) elszámolhasson a pályázattal a város.

Az ügyben kerestük Boros Katalint is, azonban ő azt állította, hogy semmiféle szakmai kapcsolat nem fűzte a kiállítás szervezése alatt Gyekiczkihez – pedig jól követhető szakmai levelezést folytatott Gyekiczkivel. „Ez nem szakmai kapcsolat volt, pusztán információt cseréltünk” – zárja rövidre érdeklődésünkre adott válaszát. Boros azt a tényt is tagadta, hogy a kiállítás megnyitott volna. Szerinte nem jött létre kiállítás, az önkormányzat megvásárolta a felhasználási jogokat, és kezdettől dobozokban tárolják az anyagokat. Ezzel teljesen ellentétes Simon Zsolt válasza, aki kérdésünkre nem tagadta a tablók kiállításának tényét, de azt megerősítette, hogy most már valóban nincsen a zsinagógában semmi. „De ennek semmi köze a perhez, egyszerűen volt egy vihar, ami feltépte a zsinagóga tetejét, így az beázott, ezért le kellett szedni a képeket” – magyarázza Simon Zsolt, miért üres a kiállítótér. Boros szerint pedig azért nem volt és jelenleg sincs kiállítva semmi, mert az önkormányzat a szabályoknak megfelelően szeretne eljárni. Nem teljesen világos, hogy a tablók kiállításával milyen szabályt sértene a város, hiszen a pályázati úton nyert pénzt felvették, a támogatási feltételeket teljesítették (létrejött egy állandó kiállítási anyag). Meglehet, a szellemképek jogtalan felhasználására gondolt, azonban hiába állítja azt, hogy sosem állították ki az anyagot, ezt szemtanúk és fényképek is cáfolják – és Simon Zsolt sem tagadja a kiállítási anyag nyilvánosság előtt való bemutatását.

 

Nem sietnek

Miután az önkormányzat köt­bér­igénnyel állt elő, Gyekiczki igyekezett peren kívül, békés úton megegyezni. Mivel a szellemképek áráról még nem állapodtak meg a felek, Gyekiczki felajánlotta azok felhasználási jogát a kötbérkövetelés elengedéséért. „Nagyjából azonos összegekről beszélünk, ezért úgy gondoltam, ez megfelelő módja lehet az ügy lezárásának” – állítja Gyekiczki. Úgy tudjuk, volt egy pont, amikor a polgármester szóban beleegyezett a „cserébe”, de ezt nem követte írásos szerződés. Kerestük Áldozó Tamás polgármestert is, ő azonban lapzártánkig nem reagált.

Megnéztük, hogy Sopronban a városvezetés hogyan kezelte a hasonló tematikájú kiállítást. „Az önkormányzat mindvégig nagyon készséges volt az Elfeledett soproniak projekt kapcsán, ami teljes mértékben a város anyagi hozzájárulásával jött létre” – mondja lapunknak Tárkányi Sándor, aki lényegében egymaga kutatta az anyagot, szervezte és végezte a kurátori munkákat. Mindvégig szabad kezet kapott a várostól, senki sem szólt bele szakmai tevékenységébe. „Negyedik éve vagyunk nyitva, és olyan nagy siker övezi a tárlatot, hogy jelenleg folynak az előkészületek azzal kapcsolatban, hogy önálló közérdekű muzeális gyűjteménnyé váljunk” – teszi hozzá a soproni kiállítás megálmodója, aki nemcsak az önkormányzat, hanem az állam és a Mazsihisz részéről is maximális támogatást és együttműködést tapasztalt, ennek köszönhetően két kötetet is megjelentethetett a kiállítás anyagának felhasználásával.

Visszatérve Pápára: Boros Katalin úgy fogalmazott, hogy az önkormányzat mielőbb szeretne pontot tenni az ügy végére. Azt hihetnénk, ennek érdekében a mi­előbbi békés megegyezésre törekszik a város. A per legutóbbi fordulója 2017 decemberében volt, ahova beidézték meghallgatásra Borost és Simont, de egyikük sem jelent meg, így a tárgyalást elhalasztották márciusra. Megkérdeztük a két érintettet, miért nem mentek el a bíróságra; Boros a munkája miatt külföldön tartózkodott, Simon pedig azt válaszolta, hogy erről ne őt kérdezzük, hanem Borost. És mindketten hangsúlyozták, hogy egyáltalán nem érintettek az ügyben.

szerző
Csendes-Erdei Emese
publikálva
2018/4. (01. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...