Sivatagi tanerő

Mesterházy Sándor tolmács, gyűjtő

Riport

Jelentős katonai magángyűjtemény birtokosa, második világháborús amerikai relikviáit 1995-ben a Hadtörténeti Múzeum mutatta be. Tolmácsolt Bush elnöknek és az összes rendszerváltás utáni magyar honvédelmi miniszternek, de úgy érzi, "igazi" élete 2004 után, Afganisztánban kezdődött.

A törökbálinti házban semmi jele a harckészültségnek. Sehol egy álcaháló, szögesdrót, a kertben nem parkol páncélos, legfeljebb a sivatagi bakancs árulkodó. Szent a béke, papagájok, teknősök, két afgán agár, a nagyszabású gyűjtemény gondosan elraktározva. Mesterházy Sándor gyerekkora óta megszállott gyűjtője a második világháborús amerikai tárgyaknak, ám ellentétben a tipikus militáriarajongóval, őt sohasem a háborúsdi motiválta. Épp ellenkezőleg. Apját menetoszlopban hajszolták Németországba a második világháború végén, s valahol München mellett, egy reggel arra ébredt, hogy eltűntek a keretlegények, s a mezőn Jeepek bukkantak fel. Amerikai katonák érkeztek, és megdobálták őket segélycsomagokkal: a gesztus az életben maradást és a szabadságot jelentette számára.

Egy zsák homok

"Gyerekkoromban apám és nagyapám - aki munkaszolgálatosként a Don-kanyart élte túl - sokat mesélt kalandjairól, nem csoda, hogy érdeklődésem már ekkor a második világháború felé fordult, a Jeepek iránti rajongásom is ekkor kezdődött. Székesfehérváron éltünk, kezdetben kisüvegeket gyűjtöttem, később biciklivel jártam környékbeli falvakat, hogy minél több második világháborús tárgyat szerezzek: rozsdás sisakot, szuronyt, épp, ami volt. Közben feljártam a Hadtörténeti Múzeumba, és próbáltam a kincseimet beazonosítani, de amikor nagyobb lettem, már kifejezetten az amerikai dolgokra specializáltam magam, ami sokkal nagyobb kihívást jelentett."


 

Amerika iránti rajongására ráerősített, hogy szülei angoltanárt fogadtak mellé, de a különleges gyűjtemény első darabját jóval később, 1984-ben, az Egyesült Államokban sikerült beszereznie. "Idehaza is rengeteg amerikai tárgy maradt, hiszen az ellenőrző bizottság 1947-ig itt volt, egy csomó minden az oroszoktól származik, és a hadifoglyok is hazahozták Németországból, Ausztriából, amit kaptak, táskát, ruhát. De akkor ezt még nem tudtam. Először jártam Amerikában, és valósággal rávetettem magam az első Army and Navy Store-ra. Fillérekért lehetett beszerezni a holmikat, mivel ott akkoriban tartott még a vietnami háború okozta sokk, a katonai dolgok kínosnak számítottak. Nekem viszont még így is csak egy rohamsisakra volt pénzem. Azt hittem, majd elveszik a reptéren, de hagyták. Ez a sisak lett a gyűjtemény első darabja."

A megfizethetetlennek tűnő hobbi valójában csak a világútlevél megjelenése után kezdett gyarapodni. Mesterházy nyugat-európai gyűjtőkkel, forgalmazókkal alakított ki sokszor baráti kapcsolatot, hogy "felhalmozódott igényeit ki tudja elégíteni". Elvégezte a Külkereskedelmi Főiskolát, majd a tolmácsképzőt, tanári végzettséget szerzett a bölcsészkaron, későbbi karrierjéhez legalább annyiban hozzájárult szenvedélye is, mint az iskolák.

"Furcsa dolog, hogy ki miben találja meg a sikerélményt: nekem hatalmas örömöt jelentett, ha például egy névtelen belga kisvárosba kellett utaznom, mert ott rátaláltam egy olyan tárgyra, ami hiányzott a gyűjteményből. A kiutazás egyúttal családi túra is volt, mi ugyanis nyaralás helyett különleges tárgyakért utaztunk ezer kilométereket. És amikor megtudtam, hogy Angliában van egy eladó Jeep, két héten belül ott voltam érte - vittem magammal a hétéves fiamat is."

A gyűjteményt 1995-ben a közönség is megismerhette, a Hadtörténeti Múzeumban rendeztek belőle kiállítást. Közben összeállt a speciális tengerészgyalogos- és légierőanyag is, később a szovjet- afgán kollekció. Nagy fájdalma, hogy azóta nem tudta felkelteni a múzeum érdeklődését. Pedig csak egy zsák homokra lett volna szükség, hogy megelevenítsék a normandiai partraszállást.

Tolmácsok

Soha nem volt katona, mégis - igaz, civilként - többször került a tűzvonalba. "Amikor az új világ kezdődött, a honvédelmi miniszternek egy katonatiszt tolmácsolt, de ebből hatalmas blamázs kerekedett. Amikor legközelebb érkezett amerikai delegáció, engem találtak meg. Akkoriban angol pénzügy-számvitelt tanítottam a főiskolán, de a gyűjteménynek köszönhetően sikerült az amerikai katonai kifejezéseket elég precízen elsajátítanom. És mivel az amerikai katonai vezetők nagyra értékelték a tudásomat, afféle magánzóként a Magyar Honvédség alkalmazásába kerültem. Munkám során eljutottam a legsúlyosabb válságzónákba, Boszniába, Kosovóba, Irakba. Félelmetes élmény volt, de ahhoz foghatót, mint amikor 2004-ben, először megérkeztem Afganisztánba, korábban nem éreztem. Mintha abban a pillanatban összeálltak volna a dolgok. Forróság, pára, bűz, harci gépek dübörgése fogadott, épp akkor robbantottak a reptéren. Minden összejött, ami épeszű embert elriasztana, és menekülésre késztetne. De nekem ez olyan volt, mint a szellő érintése vagy a legszebb zene. Mint egy megvalósult álom. Éreztem, hogy most kezdődik valami, mintha egy másik dimenzióba léptem volna át. De racionális magyarázattal nem szolgálhatok."

Ez a megmagyarázhatatlan rajongás odáig vezetett, hogy a tolmácsolás mellett egy oktatási módszertant dolgozott ki helyi tolmácsok számára, mert tanítani akarta őket. A magyar katonai vezetés részéről eleinte teljes érdektelenség fogadta az ötletet. "Egy időben a NATO katonai bizottságának az elnöke kitüntetett a barátságával, ő is azt mondta, ha szét akarom lövetni a seggem, akkor ez a legegyszerűbb módja. Ennek ellenére biztatott, arra kért, hogy adjam be írásban az elképzelésemet, és felvállalta, hogy beajánlja a magyar partnernek. Onnantól működött a dolog. 2008-ban két parlamenti bizottság is jóváhagyta a projekt költségvetését, és egy éven belül kint voltam magyar szerződéssel. Mindez Baghlan tartomány székhelyén, Pul-e-Khumriban volt, ami jelentős közlekedési csomópont Afganisztánban. Volt egy helyi tolmácskör, többségüket a magyarok előtt ott állomásozó hollandok szerződtették. Voltak angol nyelvi alapismereteik, én azt vállaltam, hogy szakmailag is felhozom őket. A másfél hónapos tanfolyamon a tolmácsolás módszertanát igyekeztem velük elsajátíttatni. Százan vettek részt, s nagyon büszke vagyok, hogy hárman közülük komoly karriert futottak be. Ez nem tűnik soknak, de Afganisztánban nagyon jó arány, ugyanis az ottaniak szívét már nagyon nehéz megnyerni. Teljesen elveszítették a bizalmukat, a hitüket, az érdeklődésüket. Mégis meggyőződésem, hogy az egyetlen járható út, ha tanítjuk őket. Sajnos a következő tanfolyam már nem volt ennyire sikeres. Ugyanis a tagtoborzás minden szakmai alapot nélkülözött, újsághirdetés útján csődítettek össze egy csomó embert, akiknek a többsége semmilyen szinten nem beszélt angolul. Erre írtam egy kritikus jelentést, aminek az lett a következménye, hogy nem hosszabbították meg a szerződést.

Nem adja fel

Mesterházy Sándor addigra kidolgozta afgán nőoktatási projektjét is. "Az volt az alapkoncepció, hogy olyan kulturális témákról beszéljünk angolul, amik elősegíthetik a nők érvényesülését. Tudtam, hogy ott is vannak tehetséges, nagyon bátor, elkötelezett asszonyok, őket szerettem volna megszólítani. Persze a női egyenjogúságról nem lehetett szó, legfeljebb arról, hogy ők is pénzkeresőkké váljanak, vagy a helyi civileket erősítsék. A Magyar Honvédségnél süket fülekre talált az ötlet, de az amerikai külügyminisztérium támogatta a projektet, így 2010-ben az amerikai külügyminisztérium díjfizetése ellenében a Magyar Honvédség légihídon szállított ki, és helyezett el saját bázisán. Szerződésben kellett vállalnom, hogy semmilyen biztonsági támogatást nem veszek igénybe, ennek ellenére maximális segítséget kaptam tőlük."

A nőképzés beindításához az is kellett, hogy amerikai közvetítéssel kapcsolatba kerüljön egy helyi civil szervezettel, ők szervezték meg a tagtoborzást. "Olyan emberekről van szó, akik elkötelezettek a nyugati világgal, de megfelelő kinti kapcsolatokkal rendelkeznek, vagyis ismertek olyan családokat, akik elengedik a lányokat. Egy ilyen civil szervezet nagyon különös képződmény: akik elfogadják őket, partnernek tekintik, akik nem, azok elől menekülniük kell. De tudtam, ha helyi szinten el akarok érni valamit, velük kell dolgoznom."

A képzésen 102 afgán nő vett részt, akik az idő rövidsége miatt csak az angol nyelvi alapokat tudták elsajátítani. Mesterházy Sándor nagy bánata, hogy a folytatásra sem magyar, sem amerikai részről nem kapott támogatást. "2011. április végén még úgy jöttem haza, hogy két-három hónapon belül visszatérek. Azóta annyi elutasítás és annyi csalódás ért, hogy épeszű ember azt mondaná, elég volt. De a diákokkal nem tehetem meg, hogy feladom. Föl lehet adni egy gyűjtemény gyarapítását, lehet azt mondani egy tanításnál, hogy a diákok hülyék, hogy én rossz vagyok, és vége. De Afganisztánban nem ilyen egyszerű. Ezek az asszonyok elkezdtek valamit, és eljutottak oda, ahonnan semelyik irányba nincs visszaút, mert a helyi közösségben, ha amerikai vagy nyugati oktatásban vesz részt valaki, ráadásul nő, akkor árulónak tekintik. Már azzal nagy veszélynek tették ki magukat, hogy eljöttek, felismerték, hogy a semmiből való kiemelkedésnek ez az egyetlen útja. De ha vissza kell térniük a régi közösségükbe, nem tudnak elhelyezkedni, megvetés tárgyává válnak. És mivel jelenleg semmi esély arra, hogy bármelyik kormány finanszírozza a folytatást, elindítottam egy kampányt az interneten, megpróbálom saját forrásból megteremteni a feltételeket. Egyéni szinten mindez lehetetlennek tűnik, ezért befolyásos médiumokat próbálok megkörnyékezni. A CNN nem válaszolt a megkeresésemre, a Washington Post igen, reménykedem, és biztosan nem adom fel."

Neked ajánljuk