„Sok lánynak az az álma, hogy légiutas-kísérő legyen, mert azt gondolják, nincs is annál jobb érzés, mint csinos egyenruhában, magas sarkúban végigtopogni mosolyogva a reptereken, miközben ott sétálnak a helyes pilóták. Az egész munkát egy hatalmas rózsaszín máz veszi körül, ami elég kemény dolgokat fed el, olyanokat, amelyekről az utasnak fogalma sincs” – mondja Nóri (interjúalanyaink saját kérésükre nem a valódi nevükkel szerepelnek – CS.-E. E.), akinek gyerekkori álma teljesült, amikor végre felvette egy légitársaság dubai központjába.
Nóri többször is jelentkezett, még a varsói toborzásra is kiutazott, végül innen került be a céghez. Ennél a társaságnál háromfordulós a felvételi, így választják ki azokat, akiket később kiképeznek légiutas-kísérőnek. „Az első részben megnézik az önéletrajzodat, majd beszélgetnek veled három percet, ha itt szimpatikus voltál, mehetsz a következő körre. Nagyon alaposak, 300 emberből csak 25 mehetett tovább a tesztre, ahol matematikai és angol nyelvi feladatok vártak ránk, illetve szituációs gyakorlatok” – meséli a lány, aki egy éven át próbálkozott a bejutással. A felvételi számos buktatót rejt, hiába teljesít valaki jól a teszteken, ha nem tud például elérni nyújtózkodva 210 centiméter magasra, vagy kiderül, hogy tetoválása van, esetleg szívbeteg vagy epilepsziás. Ha a testi adottságok is átmentek a vizsgán, akkor következik az utolsó forduló, vagy ahogy Nóri mondja: a másfél órás vérizzadás. „Nagyon sok mindenről kellett beszélni, közben folyamatosan analizáltak, nemcsak azt nézték, miről beszélek, hanem azt is, hogy mindeközben milyen a testtartásom és a hanglejtésem.”
Légitársasága válogatja, hova milyen nehéz bekerülni. Van olyan cég, amely folyamatosan rengeteg fiatalt toboroz, ám itt olyanok a körülmények, hogy csak kevesen bírják ki egy évnél tovább. „Én egy ilyen helyen kezdtem, túl sok minden nem kellett hozzá, csak jó angol és csapatszellem. A képzést nekem kellett fizetnem, majd nem szólt másról a munka, mint hogy ki tud több terméket eladni a gépen. Borzalmas volt a főnököm, egyáltalán nem törődött azzal, hogy ki hogyan érzi magát, csak az volt a fontos, hogy a termékek fogyjanak. Nem bírtam, eljöttem egy jobb helyre” – meséli Péter, aki jelenleg London külvárosában él, és jól érzi magát mostani munkahelyén. „Odafigyelnek, hogy ne repüljek túl sokat, ha keményebb napokat is kapok, utána több a szabadságom, vagy könnyebb járatokra osztanak be” – mondja a fiatalember, aki csak átmenetinek tekinti mostani munkáját. Most pár évig világot lát, pénzt gyűjt, majd saját vállalkozást szeretne.
Ugyancsak változó, hogy melyik légitársaság mennyi időt szán az új kollégák kiképzésére; ez lehet másfél-két vagy három hónap. A képzés során komoly és meglehetősen széles körű tudást kell befogadni. „A szerviz elsajátítása volt az utolsó és legkönnyebb feladat. Előtte megtanultunk szülést levezetni, újraéleszteni, defibrillátort kezelni, tüzet oltani, problémás utast fizikailag blokkolni és önvédelmi fogásokat alkalmazni” – sorolja Nóri, hozzátéve, hogy mindezt számítógépes szimulátorok segítségével gyakorolták. Élőben persze teljesen más újraéleszteni valakit, de Nóri emiatt nem aggódik, szerinte ilyenkor bekapcsol a „hero üzemmód”, és minden tanult tudás lépésről lépésre előjön. Nem mindenki érzi azonban ilyen biztosnak magát, Péter például örül annak, hogy eddig allergiás rohamon és ájuláson kívül nem nagyon találkozott súlyosabb egészségügyi esettel vagy a repüléssel kapcsolatos más vészhelyzettel. „Az egy dolog, hogy egyszer megtanították, és a szimulátorokon keresztül láttunk vízen végrehajtott kényszerlandolást, de ezeket sűrűbben kellene gyakorolni ahhoz, hogy élesben tökéletesen menjen” – véli Péter, aki kisebb, fapados járatokon teljesít szolgálatot egy mindössze négyfős csapat tagjaként. A hirtelen előállt helyzetekben nemcsak a kollégái segítségére, hanem az utasok együttműködésére is számít. „Ha valami baj van az utassal, először meg szoktuk kérdezni, hogy van-e orvos vagy mentős a fedélzeten, aztán közösen próbáljuk megoldani a helyzetet.”
Maximum két pia
Nóri nagyobb gépeken dolgozik, 16–26 fős legénységgel, amelyet a kollégák pszichológiai tesztjeinek eredménye alapján alakítanak ki. „Az elején mindenkit besoroltak egy személyiségtípusba, a beosztásnál pedig ezt figyelembe veszik, és úgy rakják össze a csapatot, hogy lehetőleg minden típusból legyen ott valaki” – magyarázza Nóri, aki turista osztályon kezdte a karrierjét, innen került át a business classra. „Az osztályok közötti különbség nem a személyzet viselkedéséből fakad, mi mindenkivel ugyanolyan kedvesek vagy – ha vészhelyzet van – szigorúak vagyunk. Az eltérést az étel- és itallapon, no meg a tálalásban kell keresni. Míg az első osztályon ezüst étkészlettel esznek és pezsgőspohárból a legkiválóbb pezsgőket isszák, addig a turista osztályon műanyag pohárból ihatnak bort az utasok.” Nóri azt tapasztalta, hogy a drágább osztályon utazók gyakran félreértik a munkakörét. „Előfordul, hogy nem szólnak hozzám, csak csettintgetnek, vagy úgy beszélnek velem, mintha egy alsó kasztból kerültem volna oda. Egyesek azt gondolják, hogy a rabszolgáik vagyunk, hogy azért vagyunk ott, hogy minden óhajuknak eleget tegyünk, s nem azért, hogy a biztonságért feleljünk. Volt, aki azt mondta, hogy inkább a diplomámmal kellene, hogy foglalkozzak” – emlékszik vissza Nóri, akit különösen felháborított ez a beszólás, hiszen a kollegáinak négyötöde több nyelvet beszélő, diplomás ember, köztük ő is. „Ilyenkor nem tudom türtőztetni magam, visszaszólok, pedig hivatalosan tündibündinek kell lenni, de képtelen vagyok meghunyászkodni, és mosolyogva tűrni a sértéseket vagy az igazságtalanságot. Volt egy eset, amikor dühömben hátra mentem sírni, annyira bunkó volt egy utas. Azért mentem el, mert közel voltam ahhoz, hogy megüssem.” Nóri szerint a legtöbb kollegája mosolyogva tudja kezelni ezeket a helyzeteket, legfeljebb hátra mennek káromkodni.
Pétert is a tiszteletlenség háborítja fel a legjobban, hiszen ő is mindig igyekszik a mindenkinek jó kompromisszumot megtalálni. Nem kis lélekjelenlétet igénylő feladat volt, amikor a gép nagy része focidrukkerekkel volt tele. „Egy prágai járaton volt ez az eset, 120 szurkoló szállt fel, és már előre láttuk, hogy nagy bajok lesznek, ha nem vesszük elejét a cirkusznak. Felszállás előtt közöltük velük, hogy mik a játékszabályok: mindenki maximum két piát kérhet ki, és hallgatniuk kell ránk, különben rendőr fogja várni őket a landolásnál. Bevált, rendesek voltak” – meséli Péter.
Ima zuhanáskor
A légiutas-kísérők évente maximum 900 órát repülhetnek, arra azonban, hogy ez milyen elosztásban teljesül, cégenként más és más a gyakorlat. „Ez a munka valóban alkalmas arra, hogy az ember csillogjon-villogjon a reptereken. Mindenki megbámul és fényképeket készít, de emögött általában az van, hogy hullák vagyunk, mert napok óta nem aludtunk, vagy állati ideges mindenki, mert felhúzott minket egy utas, de ilyenkor is mosolyogni kell” – mondja Nóri, akinek az alvás nélküli rekordja 50 óra. „Teljesen általános, hogy 36 órát nem alszom. Ilyenkor magamnak kell eldöntenem, hogy képes vagyok-e megcsinálni a járatot, vagy ez már nem orvosolható pár kávéval.” Nórinak nagy tervei vannak a szakmában, tovább szeretne lépni az első osztályra, onnan pedig szupervizor pozícióba. „Ehhez még rengeteget kell dolgoznom, és szinte sosem lenne szabad beteget jelentenem. Nagyon ritkán mondok le járatot. Ha úgy érzem, rezeg a léc, akkor egy kevésbé felelősségteljes pozícióba kérem magam, olyanba, ahol nem kell ajtóra vigyáznom” – folytatja a lány. Péter is a szakma árnyoldalaként említi a kevés alvást, illetve az extrém időbeosztást, mint mondja, olyan, hogy bioritmus, itt nem létezik. Ennél drámaibban festi le a helyzetet Szandra, akinek rendszerint hosszabb utazásokban és kemény időeltolódásokban van része. „Az időeltolódás nem jelent problémát, az izgalmak és az új helyek felfedezése energiát ad, és ez segít alkalmazkodni. A gondok a kialvatlansággal kezdődnek, anélkül, hogy az ember észrevenné, hetekig, hónapokig halmozódik a fáradtság, addig a pontig, amíg bele nem nézel a tükörbe, és azt nem látod, hogy három hónap alatt tíz évet öregedtél. 42 óra ébrenlét után pedig nem árt, ha az ember néha rápillant a saját névtáblájára.” Szandra 11 éve van már a pályán, de eddig szerencsére nem került vészhelyzetbe, nem úgy, mint az egyik kollégája: „Még nem szállt fel a gép, de a kifutópályán egyre gyorsult, amikor kigyulladt az egyik hajtómű. A kollégák bent ebből nem láttak mást, csak füstöt, és érezték, hogy az utastér egyre csak melegszik. Sürgősségi evakuálás mellett döntöttek, viszont a nyolc ajtóból csak kettő működött. Végül 288 utast szedtek le a gépről, két perc leforgása alatt. Ilyenkor nagyon ott kell lenni agyban.” Nóri viszont már személyesen is került vészhelyzetbe: „Erős vihar volt Brazília felett, és nem engedtek minket leszállni, viszont a következő városig nem volt elég az üzemanyag, ezért a pilóta úgy döntött, mégis megpróbálja viharban letenni a gépet. Bebiztosítottam a kabint, mindenkit leültettem, és végül én is elfoglaltam a helyemet, ami pont szemben volt az utasokkal. Többször kezdett zuhanásba a gép, nagyon erős lökések rázták meg a kabint, szörnyű volt. Az utasok sírtak, visítottak, a gyerekek bepisiltek, én pedig imádkoztam, de végül szerencsésen landoltunk.” Nóri Dubaiban él, de nincs kiegyezve a lakhelyével. „Dubai nekem túl sok és túl drága, ha van afrikai járatom, általában ott vásárolok be élelmiszereket meg ruhákat” – meséli. Inkább otthon pihen, csendes lakásában, amelyet a légitársaság fizet. Az ingyen lakhatásnak azonban van egy hátulütője: engedély nélkül nem fogadhat látogatókat. Külsős partnert nem láthat vendégül, de ha történetesen kollégával alakul ki kapcsolat, az illető korlátlan ideig tartózkodhat nála.
Ugyanez a társaság hasonló következetességgel lép fel a szexizmus ellen is. „Természetesen előfordul, hogy kapok szexista megjegyzéseket, de azokat mindig jelentem a főnökömnek, ő pedig bevezeti a panaszt a légitársaság aktájába, így ez az utas fog kapni egy címkét, miszerint szexista” – mondja Nóri, de nem mindenhol kezelik ezt ilyen szigorúan. Péter arról számolt be, hogy egy ittas hölgy fogdosni kezdte az egyik járaton: „Megsimogatta a fenekemet, de én csak nevettem rajta, majd elmeséltem a főnökömnek, aki röhögve hívta fel a pilótát, hogy ő is nevessen egyet.” Ami a nemekkel szembeni megkülönböztetést illeti, Szandra azt tapasztalta, hogy az utasok szívesebben veszik, ha nő szolgálja ki őket, de ha vészhelyzetről van szó, akkor a férfiakra hallgatnak inkább, annak ellenére, hogy mindenki ugyanazt a képzést kapta.
A folyamatos kialvatlansággal, a stresszel és az időhiánnyal szemben valamennyi interjúalanyunk a sok utazást, az izgalmas élményeket hozta fel előnyként. „Keveset vagyok otthon, a brightoni szállásomon, de más országokban remekül szórakozom. Megtanultam szörfözni, mostanában a kedvenc állomásom ezért Lima, ahol nemcsak nagyok a hullámok, de viszonylag olcsó város is” – mondja Szandra, aki mindezek ellenére sokszor elég magányosnak érzi magát, de azért még egy ideig kitart a munkája mellett. „Most éppen Costa Ricából küldöm a válaszaimat, holnap esőerdőben fogok kirándulni és vízesésben fürdeni. Ezek a pillanatok éltetnek és juttatnak át a nehezebb időszakokon. Addig fogom ezt csinálni, amíg a pozitívumokból látok többet ebben az életformában. Ha borul az arány, akkor letelepedek valahol, és családot alapítok.”
