frissítve: ELMARAD A Melvins visszatér

  • 2015. szeptember 21.

Snoblesse

frissítve: a koncert ELMARAD. Az ortopéd, lassú rock élő legendái újfent Budapesten.
false

Az amerikai zenekar, minden belassult metálos örök kedvence, Kurt Cobain valahai példaképe idén már 32 éve van a pályán, és tavaly a huszonvalahanyadik lemezét jelentette meg. Ám míg a legtöbb rockzenekar ilyenkor már rég a szépen kikövezett utakon szeret csak zötyögni, addig a Melvins rendíthetetlenül új és új formákban prezentálja változatlanul ortopéd dalait. A koncerteken és a stúdióban is rendre változik a felállás: a tavalyi Hold It Inen például a Butthole Surfers két tagja segítette ki a zenekar szívét és lelkét jelentő Buzz Osborne/Dale Crover párost egy lenyűgöző, az experimentális metál keretein belül akár behízelgőnek (urambocsá: slágeresnek) is mondható lemezen, de ez már a múlt, a Melvins jelenleg ismét a Big Business-szel turnézik, vagyis abban a kétdobos felállásban, amellyel már láthattuk őket Budapesten 7 évvel ezelőtt. Zseniális koncertzenekarról van szó, a legpunkabb metálbandáról vagy a legsúlyosabb punkegyüttesről, akiket muszáj megnézni most is, amikor még mindig csúcsformában vannak.

Figyelmébe ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.