rés a présen: Szerinted mit érdemes ma megnézni Magyarországon?
Oltai Kata: Keveset sajnos. Az irodalomban és a színházban érdekesebb dolgok történnek, mint a képzőművészetben. Ha mégis egy múzeumot kellene kiemelnem, ami prosperál, az a Petőfi Irodalmi Múzeum. Illetve nagyon kíváncsi vagyok a sátoraljaújhelyi Börtönmúzeumra. Egy könyvben remek fotókat láttam, nagyon izgalmas archívuma lehet.
rap: Mégis, mik a legérdekesebb trendek a hazai kortárs képzőművészetben?
OK: Szinte mindenki azt jósolta, hogy a jelen kulturális klímában megindul az underground, és egy sor olyan dolog fog virágozni, ami amúgy nem menne. A vizuális művészetekben mindenesetre nem így lett. Ami engem izgat szellemiségében, hangütésben, az a hazai színtérről jobbára teljesen hiányzik. A feminista művészet, a férfiasságok vizsgálata, a fogyatékosság körbejárása és hasonlók – mintha teljesen hidegen hagynák a hazai művészeket. Nekem most – mivel mégiscsak történettudományos alapokon kezdtem – a hazai fotótörténet, főleg a késő hetvenes-nyolcvanas évek az egyik legizgalmasabb terep. Meg a kilencvenes évek sajtófotótermése.
| ||
rap: Mely kiállításaidra vagy a legbüszkébb?
OK: Szerettem az Átlátás projektet, amit az FFS-sel kezdtem, évekkel ezelőtt, és most is működik. A lényege az volt, hogy kereskedelmi és nonprofit galériákat hoztunk össze pályakezdő kurátorokkal és fotósokkal pályázatok útján. Büszke vagyok az Ujj Zsuzsi-könyvre is, mi is meglepődtünk, hogy mi minden került elő – egy komplett életmű. És a tavalyi nagy kiállításom a Capa Központban, a Second Skin. Társadalmi konstrukciók vizuális kódjai sok szempontból volt nekem fontos mérföldkő, plusz kemény kihívás volt terhesen dolgozni.
rap: Milyen kiállítást gondozol legközelebb?
OK: Október végén nyílik a Ferencvárosi Pincegalériában egy csoportos kiállítás, ami egy sorozat része, tavaly indítottam Vanília néven, akkor a kArton galériában volt az első felvonás az egydimenziós férfiképről. Most pedig Komfort címmel rendezek egyet a női „testrészpolitikáról”. A vezérfonal ennél a sorozatnál, hogy egy meghatározó elméleti könyvből, felvetésből indulunk, merthogy beszélgetőtársnak hívom Hermann Veronika kultúrakutatót, aki jó barátnőm, és közös az érdeklődésünk. Tavaly George Mosse The Image of Men. The Creation of Modern Masculinity volt a kiindulópont, idén Iris Marion Youngot választottam és az On Female Body Experience című esszékötetét. Azért is fontos ez nekem, nekünk, hogy felhívjuk a figyelmet, mennyire nincs lefordítva a szakirodalom, így szótár híján a diskurzus is gyér marad.
rap: Mik az évadra a későbbi terveid?
OK: Ha minden jól megy, november végén jelenik meg Déri Miklós portréiból egy könyv, amit szerkesztek. Januárban beérik egy többéves identitásprojektünk a Borsos János–Lőrinc Lilla-művészpárossal és Szenteleki Gáborral, kiállítással és katalógussal. Májusban pedig a magyar punktörténelem egy vizuális szeletét kell feldolgoznom, mert nyertünk pénzt kiállításra és katalógusra.
rap: Melyik a legkedvesebb gyűjteményed a világban?
OK: Tavalyelőtt a Paris Photón voltam kint, meg a Maison Rouge-ban. Ez egy magánmúzeum, és van egy sorozata, ami más privát intézményeket mutat be. Akkor két tasmán gyűjtemény, a MONA (Museum of Old and New Art) és a Tasmanian Museum and Art Gallery gyűjteményeiből válogattak. Az előbbi az egyik kedvenc múzeumom, egyébként egy hihetetlen, kvázi hazardőr férfi alapította, David Walsh. Szóval Tasmánia érdekes.
rap: Milyen lesz a következő tetoválásod? Nem félsz, hogy idős korodban másképp fognak kinézni, mint most?
OK: Találtam egy fura, darabos rajzot egy férfifejről, olyan Gene Simmons-figura. Nagyon nyolcvanas évek, az kerül a hátamra, és egy múlt századi, Biribiben fogva tartottról fotózott minta, félresikerült kitüntetésféle, azt is szeretném. Nem félek az időskortól, természetesen ráncos leszek, és biztos akkor is rajtam lesznek a tetoválások, amik mind olyanok, hogy a kor és a tinta szétfolyása csak jót tesz nekik. Mit nem adnék egy valódi hamuval készült karcolásért...
