rés a présen

„Ahogy a festőnők meg a nem festőnők” - Almásy Ottilia festő

  • rés a présen
  • 2016. február 12.

Snoblesse

Február 26-ig látható a Traumás eltérés című kiállítás.

rés a présen: A Traumás eltérés cím nagyon izgalmas, honnan lett?

Almásy Ottilia: Régebben egyszer megütöttem az ujjam, és elmentem az orvoshoz. A leletből olvastam ki. „Traumás eltérés”, annyira megtetszett a szókapcsolat, hogy tudtam, egyik kiállításom címe biztosan ez lesz majd. Tehát a cím előbb volt meg, mint a képek, pedig általában utólag fogalmazom meg. Egyébként meg nagyon fontosnak tartom a címadást, mert ha eléggé figyelemfelkeltőre sikerül, akkor talán többen kíváncsiak az adott kiállításra.

rap: Milyen anyag látható ezen a tárlaton?

AO: Ez most egy új sorozat. A gerincbetegségem ihlette, amelyből kigyógyultam szerencsésen, de abba kellett hagynom a festést egy időre, míg lábadoztam. Ott látható a képeken a fűző, amit hordanom kellett, ha fájdalmaim voltak. A képeimen ábrázolt személyekre festettem rá ezt a fűzőt, ezáltal viszik tovább a fájdalmat mind fizikai, mind lelki értelemben. A festmények alakjait ismerem, de nem ez a mérvadó. Több képen szerepelek saját magam is, mivel magamból indulok ki általában. A kiállítás február 26-ig tart, 10 és 18 óra között lehet megtekinteni munkanapokon. Menjen el mindenki megnézni, akit érdekel!

false

rap: Van kötődésed a B32 Galériához, a kerülethez?

AO: Nem lakom a XI. kerületben már 16 éve. Csak kis ideig éltem ott a szüleimnél a Műteremházban, a Gellért-hegy aljában. Aztán lett egy kis garzonom a VII. kerületben, közel az MKE-hez. A pesti belvárost szeretem. A B32 Galériát csak úgy megtaláltam mint olyan helyet, ahol lehetőségem van kiállítani. Szerintem egy jó hely, mert több más kiállítóterem is van a közelben, és hiába Buda, nincs messze a belvárostól sem. Ide még eljönnek megnézni egy kiállítást. Több galériánál próbálkoztam egyébként, a legtöbb már foglalt volt. Egy bizonyos helyre például fél évet vártam, miután közölték velem, hogy arculatváltás miatt mégsem férek bele a profiljukba, holott előtte megtekintették a képeimről készült fotókat, és tetszett nekik. Nehezebb manapság jó galériát találni, mint régen.

rap: Nálatok egy szűk családra három alkotó is jutott. Nem sok ez?

AO: Nekem nem sok, sőt inkább inspirált. Édesapám képzőművész, Almásy Aladár. Négyen vagyunk testvérek. Én festő szakon diplomáztam, a nagyobbik öcsém, Almásy Ivor festő–restaurátorként végzett. A bátyám és a legkisebb öcsém nem művészi pályára lépett. Édesanyám pszichológusként dolgozott, de jó családanya is volt, mindig főzött, ahogy azt egy édesanyának kell. Jó gyerekkorom volt.

rap: A családi háttéren kívül mi ösztönöz téged?

AO: Ami aktuális vagy megérint, azt festem. Spontán dolgozom. Általában sorozatokban gondolkozom.

rap: A budapesti underground ismert figurája voltál a kilencvenes években. Mi volt abban az izgalmas, és mi van ma helyette?

AO: Volt, aki diszkóba járt, én meg inkább under­ground helyekre. Talán a zenék és a társaság miatt. Érdekes embereket ismertem meg. Ma már nem kötődöm semmiféle szubkultúrához, és meghallgatok, megnézek mindent, ami tetszik. 37 éves leszek tavasszal, úgy gondolom, most már felnőttem, családot szeretnék, ahogy a festőnők meg a nem festőnők többsége is.

rap: Sok önarcképet csinálsz, de kinek az Almásy Ottilia-verziójára volnál még kíváncsi?

AO: Nem gondolkodtam még ezen. A művészetben nem kötődök korokhoz. Szerintem sokféle stílusban lehet jól ábrázolni személyeket. Valójában meg nem is szeretném nézegetni magam festményeken, talán azért, mert tényleg sok önarcképet készítettem a pályafutásom során. Ha nem volt modell, akkor én voltam a magam modellje. Egyébként jó gyakorlási lehetőségnek tartom, érdekes, hányféleképpen látja magát az ember. Jut eszembe, voltam fejmodell rajzszakkörökben, ahol sokszínű alkotások készültek rólam. Volt, hogy tetszettek is.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.