Amerikai szépség

  • 2014. szeptember 18.

Snoblesse

Kevin Spacey halott – de élvezi.
false

Hollywood megtanult artfilmet csinálni. A Harcosok klubja után alig két héttel ez már a második stúdióprodukció, amely eddig csaknem példa nélkül az egzisztenciális biztonság után következő nyomor tüneti kezelésével operál, örvendetes generációváltás jeleként, ha úgy tetszik. Lester Burnhamnél ez jól kifejlett midlife crisisszal párosul. Hamarosan megjelenik egy vadonatúj vörös sportkocsi, szól a Pink Floyd, munka helyett konditerem, közben tépés és igen rosszul palástolt nyálcsorgatás következik tizenéves lánya legjobb barátnője után.

A fenti sorokat nemrégiben, épp 15 éve vetette papírra kritikusunk, aki a maga frissességében recenzálta Alan Ball (forgatókönyvíró), Sam Mendes (filmrendező) és Kevin Spacey (Kevin Spacey) mesterművét. És a végkövetkeztetés? Anno erre jutottunk (és most is tartjuk):

false

A sok ismerős részlet ellenére amit kapunk, az különös módon lényegében és hangvételében semmi eddigihez sem hasonlítható. A Broadwayn pár éve zajos sikerrel játszott új Cabaret Tony-díjas rendezője, Sam Mendes első filmjét precíz, statikusan komponált képekben, a sitcomok világából kölcsönzött, ütemesen csattanó dialógusokkal teszi elénk, ami végkicsengésében vagy már előbb könnyen összezavar, mivel minden kulcsjelenetében más irányba visz. A végén még Angeláról is kiderül, hogy nem az az egyismeretlenes egyenlet, mint amire külseje predesztinálja. És mellesleg a szóban forgó amerikai szépség sem ő, hanem az valami egészen más.

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.