Csalog Gáborral 2012-ben beszélgettünk utoljára, s már akkor is zeneszerzői munkássága került előtérbe:
| ||
Magyar Narancs: Több évtizedes zongoraművészi pálya után zeneszerzőként is jelentkezel: második darabod bemutatójára készülsz. Nem ritka jelenség, egy hosszú pálya adott pontján sok előadóművész érzi szükségét, hogy maga is komponáljon. Alighanem természetes és organikus fejlődésről van szó.
Csalog Gábor: Nyilván organikus a fejlődés nálam is. De azért másfelől is volt előzménye az egésznek. Valaha ugyanis tanultam zeneszerzést, tizenhat-tizennyolc-húsz évesen pedig még egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy zongorista leszek, és nem zeneszerző. A konziban három évig Fekete Győr Istvánnál, sok nemzedék kitűnő tanáránál tanultam. De ha az ember zongoristának készül, sokat kell gyakorolnia. Nekem akkor a hangszertanulás meg a mindenféle kamaszkori külön utak mellett valahogy nem egészen fért bele az időmbe a zeneszerzés szigorú elméleti alapjainak lerakása. Egy leendő zongoristának a tízes-húszas éveiben főképp gyakorolnia kell. Ha akkor nem teszi, később pótolhatatlan hiányok maradnak. A tanárom, látva, hogy szenvedek, egy ponton azt mondta: Nézze, Gábor, zenét szerezhet később is! Most akkor gyakoroljon! Mindezt nem kudarcként éltem meg, hanem logikus döntésként, érezve, hogy egyszer majd visszatérek a komponáláshoz. De aztán egyre inkább az előadói lét felé indult az életem. Már zeneakadémistaként kapcsolatba kerültem Kurtág Györggyel, Jeney Zoltánnal, Sáry Lászlóval, Csapó Gyulával, és nekem akkor az volt a nagy élmény, hogy például Kurtágot érdekli, hogyan játszom a zenéjét. Evidens volt, hogy azt kell csinálnom. Sokkal, sokkal később támadt bennem újra az ellenállhatatlan érzés: komponálnom kell. Valami köze lehet persze az ötvenes évforduló átlépéséhez is, efféle hiúsági kérdésekhez. Hogy kifutok az időből.
A szerzői est programja:
Komédia op. 3
Magyar mulató op. 5 - ősbemutató
Requiem-fordítások egy távoli ország nyelvéből op. 2
