Csalog Gábor szerzői estje

  • 2015. május 7.

Snoblesse

A nagy zongoraművész saját szerzeményeit játssza.

Csalog Gáborral 2012-ben beszélgettünk utoljára, s már akkor is zeneszerzői munkássága került előtérbe:

false

 

Fotó: Németh Dániel

Magyar Narancs: Több évtizedes zongoraművészi pálya után zeneszerzőként is jelentkezel: második darabod bemutatójára készülsz. Nem ritka jelenség, egy hosszú pálya adott pontján sok előadóművész érzi szükségét, hogy maga is komponáljon. Alighanem természetes és organikus fejlődésről van szó.

Csalog Gábor: Nyilván organikus a fejlődés nálam is. De azért másfelől is volt előzménye az egésznek. Valaha ugyanis tanultam zeneszerzést, tizenhat-tizennyolc-húsz évesen pedig még egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy zongorista leszek, és nem zeneszerző. A konziban három évig Fekete Győr Istvánnál, sok nemzedék kitűnő tanáránál tanultam. De ha az ember zongoristának készül, sokat kell gyakorolnia. Nekem akkor a hangszertanulás meg a mindenféle kamaszkori külön utak mellett valahogy nem egészen fért bele az időmbe a zeneszerzés szigorú elméleti alapjainak lerakása. Egy leendő zongoristának a tízes-húszas éveiben főképp gyakorolnia kell. Ha akkor nem teszi, később pótolhatatlan hiányok maradnak. A tanárom, látva, hogy szenvedek, egy ponton azt mondta: Nézze, Gábor, zenét szerezhet később is! Most akkor gyakoroljon! Mindezt nem kudarcként éltem meg, hanem logikus döntésként, érezve, hogy egyszer majd visszatérek a komponáláshoz. De aztán egyre inkább az előadói lét felé indult az életem. Már zeneakadémistaként kapcsolatba kerültem Kurtág Györggyel, Jeney Zoltánnal, Sáry Lászlóval, Csapó Gyulával, és nekem akkor az volt a nagy élmény, hogy például Kurtágot érdekli, hogyan játszom a zenéjét. Evidens volt, hogy azt kell csinálnom. Sokkal, sokkal később támadt bennem újra az ellenállhatatlan érzés: komponálnom kell. Valami köze lehet persze az ötvenes évforduló átlépéséhez is, efféle hiúsági kérdésekhez. Hogy kifutok az időből.

A szerzői est programja:

Komédia op. 3

Magyar mulató op. 5 - ősbemutató

Requiem-fordítások egy távoli ország nyelvéből op. 2

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.