Brendan Perry és Lisa Gerrard duója hosszú, önként vállalt távollét után élesztette újra a legendás Dead Can Dance kollektívát. Ráadásul ezúttal nem csak egy turné erejéig álltak össze, mint 2005-ben: ezúttal a közös munka stúdióalbumot szült – az elsőt az 1996-os Spiritchaser óta. Nem mellesleg akkor júniusban jártak nálunk utoljára: a Feneketlen-tó melletti Budai Parkszínpadon léptek fel – aki ott volt, máig sem felejti az élményt (Perry viszont két éve adott nálunk koncertet – a vele készült interjú itt, a koncertbeszámoló pedig itt olvasható).
Az Anastasis (görögül: újjászületés) méltónak bizonyult jeles elődeihez – kritikánk róla itt olvasható. Az egyaránt kivételes hangi adottságokkal felvértezett és ezek hatáskeltő eszközzé formálásához is remek érzékkel bíró Perry és Gerrard továbbra is alkotói erejének csúcsán van. A nyugati folk- és popzenei hagyomány magától értetődő könnyedséggel lép szintézisbe a keleti és mediterrán ütemekkel és hangsorokkal – a brit zenei örökség ugyanúgy ott lüktet új és klasszikus darabjaikban, mint a középkor vagy a kora újkor töredékesen megmaradt városi-falusi zenéje. A két kiváló ausztrál alkotót két billentyűs és két ütőhangszeres egészíti ki a színpadon, repertoárjuk alapvetően az új albumra épül, ám a műsoron néhány régi Dead Can Dance-klasszikus, tradicionális muzsikák (közöttük ír népdal, görög rembetika, hispániai mór melódia), a 4AD-daloskönyvben járatosak számára ismerős feldolgozás és a bombasikerű film milliók számára rögzült betétszáma. A Dead Can Dance élőben kivételes, az előadás csúcspontjaiban bízvást spirituális élményt nyújtó produkcióval rukkol elő – a mulasztás ezúttal nehezen igazolható!
