| ||
Lelkes kritikusunk anno így kezdte: „Az utópisztikus handabanda persze csak a műfaj velejárója, máskülönben nagyon is egyértelmű, mire megy ki a játék. A District 9-ben például arra, hogy miként lehet néhány, az emberiségre nézve nem túl hízelgő alapvetéshez olyan kulisszát találni, ami a fizetőképes célcsoportok számára is izgalmas. Itt van például az ismert tétel, a »nálunk nincs rasszizmus, de igény az lenne rá«: vajh milyen műnem illene legjobban az illusztrálásához? Felemelő apartheidfilm? Eastwood ilyennel jön karácsonykor. Holokausztdráma? Nemrég Jean Reno forgatott ilyet. Legyen inkább áldokumentarista alienakciófilm!
És lelkes kritikusunk anno így folytatta: „A legjobb az egészben azonban mégiscsak az, hogy a film legpozitívabb emberhőse éppen az a szorgalmas kisember, akire a gondos adminisztrációt kívánó népirtások minden korban bizton építhetnek. Hősünk egy ilyen jól fésült »parancsra tettem« fogaskerék, ő vezetheti a földönkívülieket kitelepítő akciót, melynek során mintegy félszáz alientojást sikerül eltüzelnie, arcán a jól végzett munka örömével. Kötelességtudó, jó fiú ő, aki a kamerának dicsekedve húzza ki a táplálékot továbbító csöveket egy alienkeltetőből, miközben lelkesen magyarázza, mi történik: figyelj már, hát nem érdekes, olyan kis pukkanásokkal égnek ezek, mint amikor otthon a popcornt sütögeted!”
Nem fokozzuk a feszültséget: az elmúlt évek legeslegjobb sci-fijéről van szó (lelkes kritikusunk írása itt), melyet magának a rendezőnek, Neill Blomkampnak sem sikerült túlszárnyalnia, pedig nagyon igyekezett, hogy még nagyobbat dobjon az Elysium – Zárt világgal. Utóbbi kritikája itt olvasható, a District 9 pedig a Müszi magaslati levegőjén tekinthető meg.
