Nem minden Bollywood, ami fénylik – 100 éves az indiai film.
Ajánlom
Nézzenek oda, hogy elszaladt az idő, máris 100 éves az indiai filmgyártás, melyet a műveltek Bollywooddal, a még műveltebbek Satyajit Ray munkásságával szoktak azonosítani, de a teljes palettát csak elvetemült filmtörténészek és beavatott indológusok ismerik. A február 7-től 16-ig tartó Indiai Filmfesztivál remek alkalom az indiai film történetének és színes skálájának behatóbb megismerésére, de mit fecsegünk mi, át is adnánk a szót a program összeállítóinak: „A tíznapos fesztivál alatt nem csupán hindí, de Magyarországon eddig még nem vetített telugu, maráthí, malajálam filmeket is vetítenek. Hiszen jelenleg is, az évente közel ezer indiai filmnek csupán az egyötöde a hindí nyelvű, úgynevezett »bollywoodi« film. A műsorban megtalálhatók igazi nagy klasszikusok, mint például a Sholey, az utóbbi évek legnagyobb bevételét termelő vígjáték (3 Idiots), thriller (Kahaani) vagy a legújabb nemzetközi sikerfilm (The Lunchbox).”
Helyszínek: Puskin mozi; Indiai Kulturális Központ (1025 Budapest, Búzavirág u. 14.)
Balázs Attila építőipari cége egy pillanatot sem várt: ahogy megjelent a XV. kerületi lakópark megvalósításának kiemelt státuszáról szóló kormányrendelet, elkezdte a földmunkákat a Pólus Center mellett. Ezzel eldőlt, hogy 65 méteres toronyházakat húznak fel a Szilas-patak mentén.
„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” – énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.
A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.
Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.
Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.
A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.
A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.
Amikor a 18. század második felében a barokk szerteágazó és szövevényes többszólamúsága helyett a világosabb struktúra és az érzelmesség jött divatba, Carl Philipp Emanuel híresebb volt az apjánál, akit ma a nagy Bachnak nevezünk.
Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.
