Magyar Narancs: Te most akkor rendező lettél?
Kárpáti Péter: Amikor három éve elkezdtem improvizációkkal foglalkozni, épp az érdekelt, mi lehet az alternatívája ezeknek a hagyományos szerepeknek. Mi van akkor, ha nem egy nagyon erős egyéniség irányítja a munkafolyamatot, ha megpróbálunk másképpen dolgozni. Ha felmegyek a hegyre, meglökök egy követ, és megnézem, merre gurul. Nekem az a feladatom, hogy a kő továbbguruljon, de nem én irányítom – akkor sem, ha olykor elkerülhetetlen, hogy úgynevezett rendezői döntéseket hozzak.
MN: Eleged lett a klasszikus színházi struktúrából?
KP: Inkább önmagamból lett elegem, abból, ahogy én ebben részt vettem. Hogy nincs az előadáshoz valódi közöm. Ahhoz volt közöm például, amikor Derzsi Jánossal és Novák Eszterrel (Kárpáti állandó alkotótársa, hét drámáját rendezte eddig – U. P.) ültünk a tóparton, és dumáltunk, de az előadás, A negyedik kapu hiába volt sikeres, lement tizenötször, és úgy éreztem, nem történt semmi. A színház csak sűrű közegben működik: ez az alkotófolyamatra és a befogadásra egyaránt igaz. Sűrű befogadói közeget szerettem volna. Fantasztikus volt Eszterrel dolgozni, máshol sem éreztem magam feltétlenül rosszul, mégis: radikális változást akartam.
| ||
Nos, ilyen előzmények mellett (a teljes interjú itt) aligha meglepő, hogy a Két nő Kárpári Péter rendezésében improvizációk eredményeképp jött létre. „A Titkos Társulat előadása mikroszkóp alatt született, improvizációk és mozgásanalízis alapján. A szöveget nem rögzítették, így minden este egy új utazásra invitálnak. A Két nő egy lélektani krimi, amiben a tettes az áldozat. Nincs bűn és nincs megbocsátás, van viszont meg nem értés minden mennyiségben, és láthatatlan, gyengéd erőszak. Egy csecsemő, egy macska, egy kóbor kutya, egy pár a Tűzoltó utcából, és egy másik pár Észak-Norvégiából” – így a beharangozó.
