Nemrég jelent meg a Kiscsillag negyedik, Szeles című lemeze, s ez alkalomból interjút készítettünk Lovasival. Ebből idézünk:
| ||
Magyar Narancs: Az Ollé ollé című számban megemlíted Ákost, ami engem azért ért váratlanul, mert azt hittem, hogy a verbális ütésváltások már megszűntek köztetek.
Lovasi András: Lecsengtek részemről, mert az egésznek egy idő után politikai felhangjai lettek. Eleinte ez egy jó játéknak tűnt. Mi egy generáció vagyunk, és akár azt is mondhatnám, hogy két példaértékű karriert futottunk be – lehet csinálni így is, meg úgy is. Az ember próbálja a saját művészi attitűdjét védelmezni, de aztán lett ennek egy politikai felhangja, pontosan akkor, amikor egy tusványosi kirándulás után, ahol ő is fellépett, megtalált engem. És az ezt követő úgymond jobboldali sajtóhullámot én nem nagyon értettem. Azt gondoltam, hogy akkor ennek most már más a tétje, mert az egész kapott egy világnézeti, politikai mellékzöngét. És akkor úgy voltam vele, hogy innentől ezt már nem érdemes folytatni, és ez már nem az, ami engem érdekel. Olyasvalami lett ebből, amit én próbálok kikerülni. A 2010-ben kapott Kossuth-díjam azért megváltoztatott egy s mást. Bizonyos értelemben persze jó ilyen díjat kapni, viszont onnantól egy csomó mindent nem engedhetsz meg magadnak. Például ilyen beszólásokat. Az emberekben, gondolom, van egy kép arról, hogy miféle ember az, aki Kossuth-díjas. Öltönyben jár, komoly művészeti problémák felhőzik a homlokát, próbál disztingváltan, értékek mentén fogalmazni, píszí lenni satöbbi. Nekem ez egy nehéz szerep, ami valamilyen módon korlátozta a személyiségem kiteljesedését. Mondjuk úgy, hogy én nem vagyok egy olyan csávó, aki túlságosan tekintettel van a mondatai következményeire. Amúgy persze igen, de a hajlamaim szerint nem.
