KiSTeHéN

  • 2016. július 13.

Snoblesse

És ha KiSTeHéN, akkor Kollár-Klemencz László.

És ha Kollár-Klemencz László, akkor egy kis koncert előtti részlet a sokoldalú zenésszel készített interjúnkból:

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Magyar Narancs: Volt egy hosszú időszak, amikor szüneteltetted a zenélést, egy interjúban azt mondtad, hogy nem akartál abba a zenei közegbe bekapcsolódni, amiben a Kispál és a Borz Wartburggal járja az országot. A Kispál vagy a Wartburg volt ennyire ellenszenves?

Kollár-Klemencz László: Tulajdonképpen egyik sem volt ellenszenves, de a mai napig nem vagyok megbarátkozva a zenészélettel járó állandó úton levéssel. Becsapod magad a buszba, megérkezel valahova, ahol úgy kell viselkedned – főleg ebben a pop-rocknak nevezett valamiben –, mintha most lenne az év egyetlen estéje, amikor végre kitombolhatod magad. Elő kell venni a bulizós énedet, hiszen mindenki azt várja tőled, hogy most mutasd meg, produkáld magad a pultnál is. Ezt az egész kötelező bulizást már akkoriban sem tudtam nagyon a magamévá tenni. Valami zártabb helyre vágytam, ahol többet lehetek egyedül. Akár egy komputer előtt. Így lett, hogy elmentem egy animációs stúdióba, a Varga Stúdióba dolgozni. Jobban szeretek egy helyben lenni, szeretem, ha sokáig nem történik effektíve semmi. Egy utazáskor mindig minden változik, és ez roppantul idegesít.

MN: Az emberek is idegesítenek?

KKL: Nem az emberek idegesítenek, az érint rosszul, ha nem tudok elvonulni, ha nem jut időm megemészteni az új dolgokat. Háromnaponta egy-egy új ember még belefér, ennél több már sok nekem. Ez nem valami allűr, így működöm.

MN: Mekkora az az embertömeg, amit egy koncerten még jól tudsz kezelni?

KKL: Egy bizonyos tömeg felett nem szeretek beszélni.

MN: Mennyi a limited?

KKL: Nem számoltam ki soha, de ötvennél nem lehet több. Ötven fölött már zavarban vagyok, úgy érzem, iszonyú hülyeségeket hordok össze, gyermekded szövegekbe megyek bele, vagy direkt elhülyéskedem, mert annyira frusztrál a helyzet. Mint közönséget is frusztrált mindig, ha álltam egy ezres tömegben, és azt mondták nekem a színpadról, hogy tedd föl a kezed, bébi!

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.