És ha Kollár-Klemencz László, akkor egy kis koncert előtti részlet a sokoldalú zenésszel készített interjúnkból:
| ||
Magyar Narancs: Volt egy hosszú időszak, amikor szüneteltetted a zenélést, egy interjúban azt mondtad, hogy nem akartál abba a zenei közegbe bekapcsolódni, amiben a Kispál és a Borz Wartburggal járja az országot. A Kispál vagy a Wartburg volt ennyire ellenszenves?
Kollár-Klemencz László: Tulajdonképpen egyik sem volt ellenszenves, de a mai napig nem vagyok megbarátkozva a zenészélettel járó állandó úton levéssel. Becsapod magad a buszba, megérkezel valahova, ahol úgy kell viselkedned – főleg ebben a pop-rocknak nevezett valamiben –, mintha most lenne az év egyetlen estéje, amikor végre kitombolhatod magad. Elő kell venni a bulizós énedet, hiszen mindenki azt várja tőled, hogy most mutasd meg, produkáld magad a pultnál is. Ezt az egész kötelező bulizást már akkoriban sem tudtam nagyon a magamévá tenni. Valami zártabb helyre vágytam, ahol többet lehetek egyedül. Akár egy komputer előtt. Így lett, hogy elmentem egy animációs stúdióba, a Varga Stúdióba dolgozni. Jobban szeretek egy helyben lenni, szeretem, ha sokáig nem történik effektíve semmi. Egy utazáskor mindig minden változik, és ez roppantul idegesít.
MN: Az emberek is idegesítenek?
KKL: Nem az emberek idegesítenek, az érint rosszul, ha nem tudok elvonulni, ha nem jut időm megemészteni az új dolgokat. Háromnaponta egy-egy új ember még belefér, ennél több már sok nekem. Ez nem valami allűr, így működöm.
MN: Mekkora az az embertömeg, amit egy koncerten még jól tudsz kezelni?
KKL: Egy bizonyos tömeg felett nem szeretek beszélni.
MN: Mennyi a limited?
KKL: Nem számoltam ki soha, de ötvennél nem lehet több. Ötven fölött már zavarban vagyok, úgy érzem, iszonyú hülyeségeket hordok össze, gyermekded szövegekbe megyek bele, vagy direkt elhülyéskedem, mert annyira frusztrál a helyzet. Mint közönséget is frusztrált mindig, ha álltam egy ezres tömegben, és azt mondták nekem a színpadról, hogy tedd föl a kezed, bébi!
