Szakállas vicc következik, mi szóltunk előre...
| New York City, Manhattan, valahol az 57. utca magasságában, napjainkban. Koncertre siető fiatalember lélekszakadva tör utat magának az emberrengetegben. Az egyik lámpánál kétségbeesetten megszólít egy helybélinek tűnő, decens alakot: Fiatalember: Uram, uram, ne haragudjon, hogy megszólítom, de hogyan jutok el a Carnegie Hallba? Megszólított New York-i: Gyakorolni, kedves uram, sokat gyakorolni! |
| ||
Nos, Brad Mehldau jazz-zongorista könnyedén vette az akadályt: legutóbb október elején lépett fel a nagy hírű manhattani műintézményben, s hamarosan hasonló felállásában (egy szál zongorával) látható a budapesti Carnegie-ben, a régi-új fényében pompázó Zeneakadémián is. Mehldau igazi sztár, aki a Coltrane-féle My Favourite Thingset ugyanolyan átéléssel játssza, mint a Radiohead-féle Paranoid Androidot vagy az Oasis Wonderwallját; ha a dzsessz határainak feszegetéséről vagy éppenséggel a dzsessz és a rajta kívül eső populáris műfajok közelítéséről van szó, Brad Mehldaunak sosem kellett a szomszédba mennie segítségért: remekül elboldogult egymaga is a feladattal. A méltán világhírű dzsesszzongoristának ez lesz az első szólókoncertje Budapesten.
A vele készített Narancs-interjúban (a teljes szöveg itt) arról vallott – egy politikai hasonlatot is bedobva –, hogy miként fér meg a dzsessz struktúrája a szabad improvizációval?
Brad Mehldau: A saját zenémben soha nem lehet teljesen független egymástól az improvizáció és a felépítettség. A politikai rendszerrel lehetne ezt párhuzamba állítani: szükség van a kormány, az irányítás, a rendezettség bizonyos formáira, de a társadalmon belül létrejöhetnek a bomlás, a rendezetlenség szép mozzanatai, s ez nem más, mint keretek között szabadon improvizálni. Ez egy ideiglenesen szabad pillanat, és nem okoz kárt a magasabb szintű struktúrában sem.
