Az évek óta csúcson trónoló, kreatív popzenekar ismét Magyarországon.
Ajánlom
A nevét később MGMT-re rövidítő New York-i duó 2002-ben még The Management néven, egyetemi zenekarként alakult meg: első kislemezüket 2005-ben jelentették meg, de csak két év múlva futottak be igazán. Akadnak zenekarok, akiknek sorsát döntően befolyásolja a mindent elsöprően ígéretes kezdet: az MGMT pont ilyen! A Mercury Rev-tagként, de a Flaming Lips és Tame Impala producereként is jól ismert Dave Friedmann által polírozott Oracular Spectacular albumot máig is referenciaként emlegeti mind a kritikai közvélemény, mind a zenerajongó publikum: aki nem hallotta még a Time to Pretend vagy a Kids dallamait, az úgyszólván átaludta legalábbis az elmúlt hét évet. A Ben Goldwasser–Andrew VanWyngarden-duónak akkor is, és zömmel azóta is remek a sajtója – bár a tavalyi MGMT-album (mely itt meghallgatható) alaposan megosztotta az ítészeket is, bár ahogy az öntörvényű művészeket ismerjük, ettől is csak a kezüket dörzsölték. Az MGMT zenéje önmagában is izgalmas, végül sajátos egységgé összeálló kavalkád: kavarog itt kortárs szintipop (ez főleg a bemutatkozó lemez képét szabta meg), Bowie-féle artpop, némi Beatles az érett korszakból, csipetnyi pszichedélia, folkrock, Queent idéző glamrock, a hetvenes évek bombasztikus progrockja és így tovább – mindez éteri hangkörnyezetbe ágyazva.
Az MGMT eddig pontosan háromévente jelentette meg albumait: 2010-ben az első, „slágeres” lemezénél, az Oracular Spectacularnál sokkal pszichedelikusabb Congratulations albumot, tavaly pedig a számos tekintetben a korai Pink Floydot idéző MGMT című nagylemezt: e két utóbbi albummal, e szinte meglepő fordulat révén váltak érett rockzenekarrá és évtizedünk megkerülhetetlen együttesévé. Éppen ideje volt, hogy hozzánk is eljöjjenek ismét (elvégre tavaly csak a bécsi Gasometereig jutottak…): koncertjeiken (ahol, akárcsak a stúdióban, már legalább öten vannak) egymás után csendülnek fel a nagy nemzedéki himnuszokká avanzsált slágerek és az újabb keletű, progresszív-pszichedelikus őrületek.
A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, lázálomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.
A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.
A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.
Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.
A velük foglalkozó intézményrendszer összeomlasztása szükségképpen vezetett Szőlő utcához, a kiszolgáltatott gyerekek, fiatalok szexuális kizsákmányolásához, az értük az intézetek kapujáig hajtó autókhoz.
Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?
Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyományőrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.
Egy Magyarországon alig létező mozgalommal harcol újabban Orbán Viktor, miközben a rasszista erőszak nem éri el az ingerküszöbét. A nemzeti terrorlista csak első ránézésre vicces: igen könnyű rákerülni.
Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.
