|
A nevét később MGMT-re rövidítő New York-i duó 2002-ben még The Management néven, egyetemi zenekarként alakult meg: első kislemezüket 2005-ben jelentették meg, de csak két év múlva futottak be igazán. Akadnak zenekarok, akiknek sorsát döntően befolyásolja a mindent elsöprően ígéretes kezdet: az MGMT pont ilyen! A Mercury Rev-tagként, de a Flaming Lips és Tame Impala producereként is jól ismert Dave Friedmann által polírozott Oracular Spectacular albumot máig is referenciaként emlegeti mind a kritikai közvélemény, mind a zenerajongó publikum: aki nem hallotta még a Time to Pretend vagy a Kids dallamait, az úgyszólván átaludta legalábbis az elmúlt hét évet. A Ben Goldwasser–Andrew VanWyngarden-duónak akkor is, és zömmel azóta is remek a sajtója – bár a tavalyi MGMT-album (mely itt meghallgatható) alaposan megosztotta az ítészeket is, bár ahogy az öntörvényű művészeket ismerjük, ettől is csak a kezüket dörzsölték. Az MGMT zenéje önmagában is izgalmas, végül sajátos egységgé összeálló kavalkád: kavarog itt kortárs szintipop (ez főleg a bemutatkozó lemez képét szabta meg), Bowie-féle artpop, némi Beatles az érett korszakból, csipetnyi pszichedélia, folkrock, Queent idéző glamrock, a hetvenes évek bombasztikus progrockja és így tovább – mindez éteri hangkörnyezetbe ágyazva.
|
Az MGMT eddig pontosan háromévente jelentette meg albumait: 2010-ben az első, „slágeres” lemezénél, az Oracular Spectacularnál sokkal pszichedelikusabb Congratulations albumot, tavaly pedig a számos tekintetben a korai Pink Floydot idéző MGMT című nagylemezt: e két utóbbi albummal, e szinte meglepő fordulat révén váltak érett rockzenekarrá és évtizedünk megkerülhetetlen együttesévé. Éppen ideje volt, hogy hozzánk is eljöjjenek ismét (elvégre tavaly csak a bécsi Gasometereig jutottak…): koncertjeiken (ahol, akárcsak a stúdióban, már legalább öten vannak) egymás után csendülnek fel a nagy nemzedéki himnuszokká avanzsált slágerek és az újabb keletű, progresszív-pszichedelikus őrületek.