Az évek óta csúcson trónoló, kreatív popzenekar ismét Magyarországon.
Ajánlom
A nevét később MGMT-re rövidítő New York-i duó 2002-ben még The Management néven, egyetemi zenekarként alakult meg: első kislemezüket 2005-ben jelentették meg, de csak két év múlva futottak be igazán. Akadnak zenekarok, akiknek sorsát döntően befolyásolja a mindent elsöprően ígéretes kezdet: az MGMT pont ilyen! A Mercury Rev-tagként, de a Flaming Lips és Tame Impala producereként is jól ismert Dave Friedmann által polírozott Oracular Spectacular albumot máig is referenciaként emlegeti mind a kritikai közvélemény, mind a zenerajongó publikum: aki nem hallotta még a Time to Pretend vagy a Kids dallamait, az úgyszólván átaludta legalábbis az elmúlt hét évet. A Ben Goldwasser–Andrew VanWyngarden-duónak akkor is, és zömmel azóta is remek a sajtója – bár a tavalyi MGMT-album (mely itt meghallgatható) alaposan megosztotta az ítészeket is, bár ahogy az öntörvényű művészeket ismerjük, ettől is csak a kezüket dörzsölték. Az MGMT zenéje önmagában is izgalmas, végül sajátos egységgé összeálló kavalkád: kavarog itt kortárs szintipop (ez főleg a bemutatkozó lemez képét szabta meg), Bowie-féle artpop, némi Beatles az érett korszakból, csipetnyi pszichedélia, folkrock, Queent idéző glamrock, a hetvenes évek bombasztikus progrockja és így tovább – mindez éteri hangkörnyezetbe ágyazva.
Az MGMT eddig pontosan háromévente jelentette meg albumait: 2010-ben az első, „slágeres” lemezénél, az Oracular Spectacularnál sokkal pszichedelikusabb Congratulations albumot, tavaly pedig a számos tekintetben a korai Pink Floydot idéző MGMT című nagylemezt: e két utóbbi albummal, e szinte meglepő fordulat révén váltak érett rockzenekarrá és évtizedünk megkerülhetetlen együttesévé. Éppen ideje volt, hogy hozzánk is eljöjjenek ismét (elvégre tavaly csak a bécsi Gasometereig jutottak…): koncertjeiken (ahol, akárcsak a stúdióban, már legalább öten vannak) egymás után csendülnek fel a nagy nemzedéki himnuszokká avanzsált slágerek és az újabb keletű, progresszív-pszichedelikus őrületek.
A Fidesz épp megpróbál egy felszabadító erejű felvonulásból esztétikai kérdést csinálni, maga mögé állítva a maga képzelte többségét. A baj az, hogy a szolidaritás érzése eleve nem a többségről szól, hanem például azokról, akik egy évben egyszer mernek ennyire láthatóak lenni.
François Ozon új filmjében Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t. Kritika.
A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.
Kínjában újfent azzal bevett fordulattal próbálja magyarázni a szombati Pride mellbevágóan hatalmas létszámát a fideszes univerzum, hogy tulajdonképpen ez nekik jó, mert Orbán Viktor eleve így is tervezte.
Megy most némi szemérmeskedés, de mindenki látta, mindenki hallotta. Szombaton tartották Magyarország legnagyobb tüntetését. Ez a Pride a jövő garanciája volt.
Pancsován él, újságíró, „sztripet” rajzol – vagyis ahogy az egykori ortodox szerzetesek, hivatásának érzi, hogy szabadidejében hitelesen lejegyezze a történelem eseményeit.
A francia közszolgálati tévé három dokumentumfilmben mutatta be a náci kollaboráns Vichy-rezsim kiszolgálóinak pereit. A YouTube-on is hozzáférhető harmadik a legérdekesebb.
Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulajdonosok perben állnak a beruházóval.
Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.
