| ||
Így kezdte kritikusunk: „Gyerekdarab, zenés darab, s hozzá ráadásul egy örökzöld filmklasszikusból adaptálva: az Ózra mindig lesz közönség, igazán megéri hát időről időre elővenni. A Vígszínház épp ezt teszi, hiszen az 1991-től futó hosszú és oly sikeres széria nyomában most újra bemutatta a sárgaköves út, a Smaragdváros meg a rubinpiros cipő meséjét, ezúttal Marton László rendezésében.”
És imigyen zárta sorait: „Tahi Tóth László megható esettsége, Lukács Sándor öreglegényes bája és Hegyi Barbara tündérmosolyú unalma mellett okvetlenül feltűnt még Kentaur impozáns és lejtős forgójával a Kansasra lecsapó tornádót is megidéző színpadképe. S persze feltűntek a bábok és a bábosok is (bábrendező: Ellinger Edina, bábtervező: Hoffer Károly), akik már most tökéletesen kitöltik a maguk helyét és szerepét az előadásban, a gyermek- és felnőttközönség közös örömére. Ahogyan tökéletesen ura már a maga szerepének az az eleven kiskutya is, amelyik Totóként bújik meg a kosárban, és fut keresztül a színpadon egy őstehetség természetességével.”
A teljes kritika itt olvasható, Dorothy és barátai pedig a Vígszínházban kelnek életre.
