The Stone Roses
The Stone Roses
„Olyan volt, mint amikor kisüt a nap” – írta egy brit kritikus a Stone Roses első lemezéről, „hirtelen minden színes lett” – sóhajtja egy doksiban Noel Gallagher, amikor a zenekarral való első találkozásról mesél. A nyolcvanas évek végére elsivárosodott brit gitárzenében revelatív erővel hatott a korai pszichedéliát és az acid house-t elegyítő Stone Roses feltűnése. Ian Brown majomszerű táncát a Top of The Popsban megannyi későbbi brit zenész figyelte tátott szájjal, s többen alighanem már a műsor végeztével utánozni kezdték. Legyen szó rave-eken elkábult fiatalokról vagy a zakós Phil Collinsoktól viszolygó, tanácstalan rockistákról – számosan megszólítva érezték magukat. A manchesteri színtéren felbukkanó Stone Roses kicsattanó önbizalommal, mogorva kiállással és tompán csillogó szemekkel tarolta le az angol popvilágot – s nem csupán a gitáros tánczene, az indie dance (vagy ahogy az NME hívta, a baggy) hamar elvirágzó öszvérműfaját definiálta és vitte a csúcsára (a Happy Mondays mellett), de a britpop héroszainak is utat tört és példát mutatott. Az első, öncímű lemezen nem is annyira a klubszíntérről importált grúvok, mint inkább a hatvanas éveket idéző harmóniák voltak a meghatározók – no meg persze John Squire komplex gitárjátéka, Mani (basszus) és Reni (dob) masszív ritmusai, és Ian Brown lebegő, távoli hangja, amelyek mai füllel hallgatva szinte épp annyira varázslatosan hangoznak össze ezen a kizárólag perfekt számokból egybeolvasztott albumon (producer: John Leckie), mint huszonhárom évvel ezelőtt.
Mindebből a varázslatból azonban vajmi kevés volt érezhető a Roses 96-os szigetes koncertjén. Megtépázott, elrongyolt banda érkezett Budapestre, John Squire és Reni nélkül, komor hangulatban. Régen odavolt már az egykori összhang – és az önbizalom is. Az első lemez viharos sikere után a banda évekig csak lemezkiadós pereskedéssel meg szolid botrányokkal múlatta az időt, Squire és Brown elkezdte utálni egymást, majd összebalhéztak a hiperaktív menedzserükkel, a főleg bankóktól hevülő Gareth Evansszel is (joggal: a nagyszájú exfodrász még a karácsonyi prémiumot is megtartotta magának). Végül öt év szarakodás után kijött a Second Coming című második lemez – de már más volt a közeg, az egykori rajongók (az Oasistől a Primal Screamen át a Blurig) uralták a piacot, és a kísérletezőbb anyag nem szólt akkorát, mint szerették volna. Már csak egy banda volt a Roses a többi közt, s ezt nehéz volt elviselni – Reni és Squire hamar ki is ugrott, nélkülük pedig fogatlan, döglődő oroszlánként vánszorgott fel a zenekar a Sziget nagyszínpadára. Jótékony homály fedi már e koncert részleteit, s inkább az érdemel szót, hogy utána Mani a Színház sátorban őrült buliban dülöngélt hajnalig, Brownt pedig reggel egy másik színpad alól kellett kihalászniuk a biztonsági őröknek – aztán a zenekar néhány hétre rá (végre) feloszlott.
Hogy mennyire jó döntés volt bedobni a törülközőt, az különösen a mából nézve látszik világosan – hiszen a hamvaiból tavaly októberben feltámadt Stone Roses tizenöt év pihenő után régi fényét idéző érdeklődés közepette, roppant gázsit kiérdemlő sztárbandaként térhet vissza a Sziget nagyszínpadára. Pedig nem jelent meg új anyag, s a tagok néha továbbra is veszekednek – ám az agónia emléke már rég szertefoszlott, a debütalbum deleje pedig még mindig eleven. A mai negyven körüliek generációjának Beatlese mára rocktörténeti klasszikussá nemesült, amit az is jól mutat, hogy az első lemezüket a Q vagy az NME rendszeresen kikiáltja minden idők legjobb albumának. (Pedig az utóbbiban annak idején csak hét csillagot kapott; „Egész jó. De nem több” – írta róla szegény Jack Barron.) A régi, örökbecsű felállás a dalokat kívülről zengő, örömgörcsben vonagló tömegek előtt játszik a reunió óta – s nincs okunk úgy hinni, hogy Budapesten más lesz a helyzet. Mert bár a zenekar repertoárja jószerével szűkös egy kétórás koncerthez, s állítólag Brown hangja sem lett az évekkel acélosabb, azért például az I Wanna Be Adored lassú nyitányának feldübörgő basszustémája alighanem továbbra is lúdbőröztető hatással fog működni a kavargó intró után, miként az I am the Resurrection (s kivált a refrénje) is sűrű és katartikus élménnyel kecsegtet – ráadásképp, ennyi év után. Pop-Rock Nagyszínpad, augusztus 10., 21.30
Maradjunk még a briteknél és a gitárzenéknél: a fesztivál harmadik napján játszik a csupán tavalyelőtt alakult The Vaccines (Pop-rock Nagyszínpad, 16.30),amelynek a zenéjében a Strokes randevúzik az Oasisszel. 2011-es bemutatkozó lemezük, az önironikus című What Did You Expect From The Vaccines? volt szinte az egyetlen olyan indie-album a tavalyi mezőnyben, amit nem húztak le a kritikusok, köszönhetően minden idők egyik legjobb nyitódalának, a Wreckin' Barnak, valamint olyan jópofa slágereknek, mint az If You Wanna, az All In White vagy a szinte nemzedéki himnusznak tekinthető Post Break-Up Sex. És hogy a srácok mennyire belelendültek, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy négy héttel a Sziget-fellépést követően megjelenik második munkájuk, a szintén beszédes című Come Of Age: szóval amolyan lemezelőzetes koncertre lehet számítani tőlük.
The xx
Akárcsak a nem mindennapi nevű The xx zenekartól (Pop-rock Nagyszínpad, 19.45): az ő második albumuk egy héttel a Vaccinesé után érkezik szeptemberben. Ideje már, mert nagyon kedveljük ugyan a „régi” slágereket, de a gyorsan rotálódó popvilágban egy fiatal zenekar jobban teszi, ha nem vár sokat két megjelenés között. Az x betűt és a fekete göncöket ismét kultikussá varázsoló, 2009-es debütje óta trióvá zsugorodott, zeneileg nehezen belőhető The xx (maradunk náluk is az indie-nél) olyan (lassú és sötéten hangulatos) dalokkal vált népszerűvé, mint a Crystalised, a VCR, az Islands és a Basic Space, és akkor legyen még egy párhuzam a Vaccinesszel: nekik is van egy zseniális nyitódaluk, ami szimplán az Intro címre hallgat. A szigetes koncert biztos nem fog hiányt szenvedni új számokban, nyilván felcsendül majd az új maxi, az Angels, és még jó pár szám a várva várt Coexist albumról (meglepődtünk volna, ha nem szerepel a címben x betű!).
Tánczene
Egészen különös hangulatú (eme összeállításban kivételként nem feltétlenül táncolós) muzsikát készít és ad elő a négy, eredetileg Leedsből indult, ám manapság már Londonban élő zenész – a Wild Beasts (A38 Színpad, 16.30) három, önmagában is erős albuma egyaránt ínyenceknek való csemege. A kvartett hangzásának legfőbb formálója természetesen a gitáros-énekes Hayden Thorpe – az ő egészen valószínűtlen regisztereket bejáró, sokszor falzettba hajló hangja különös drámaiságot kölcsönöz a Wild Beasts dalainak. A dalokká formált leplezetlen kitárulkozás és nyers érzékiség rendre megfelelő zenei körítésben jut el a befogadóhoz, aki joggal érezheti úgy: egy sajátos szeánsz, beavatási szertartás részese lehetett, s ennek nyomán bebocsáttatást nyert Thorpe titokzatos és intim világba. Dalaik sokszor afféle túlfűtött kabarékupléknak tűnnek, máskor hamis kovbojidillt sugároznak, újabb keletű számaikban pedig visszafogottan bár, de flörtölnek az elektronikus tánczene lüktetésével, a szintihangzással is. A koncerteken, akárcsak a lemezeken, a főhős a vokálszólamokat néha testvériesen megosztja Tom Fleming basszerrel, de a munka oroszlánrésze (hogy egyik slágerükre – Lion's Share – utaljunk) akkor is rá marad. A koncerten azonban reméljük, nyilvánvaló lesz, milyen remekül működik együtt a négy alaptag a színpadon.
Tiga (A38 Színpad, 01.00 – eredetileg Tiga James Sontag; természetesen részben magyar származású) nem csupán a kanadai elektronikus tánczene apostola, de a világ klubkultúrájának élő klasszikusa, aki dalszerző-előadóként is képes volt olyan sikereket aratni, mint dj-ként, a Turbo Records kiadó gazdájaként és trendformáló személyiségként. A korai szubkulturális (nagyjából electroclash) slágerek (mint a Sunglasses At Night című Corey Hart-feldolgozás) és a kritikailag is respektált, nagy sikerű elektro-pop-house albumok (mint a 2006-os Sexor vagy a 2009-es Ciao!) a tömérdek remix, EP, maxi, a más álnevek alatt készített gátlástalan, célratörő tánczenék (az utóbbi néhány évben főleg ZZT néven ad ki elektroid partimuzsikákat Florian Senfter, alias John Starlight oldalán) – mind-mind egy nyughatatlan, kreatív elme munkájának gyümölcsei. A hatás szempontjából szinte mindegy, hogy csak zenéket passzít egymáshoz, vagy használatba veszi a mikrofonját is – Tiga igazi karizmatikus figura, akinek gondosan kifundált kézmozdulataira lábak ezrei lendülhetnek mozgásba.
Világzene
La Selva Sur
A kimerítő csütörtököt kövesse puhább péntek, de négyre megint ki kell érnünk a helyszínre. Most a sevillai La Selva Sur (VN, 16.00) indít, egy korát tekintve éretlen, tánczenészi képességei szerint súlyosan profi együttes. Mindent tudnak, latin skát, hiphoposított rumbát és szvinget, elvetemültebb adatközlők pedig egyenesen punk-rockról beszélnek, a lényeg az, hogy nagyon vidám, nagyon szerethető, jókedvű együttest hallunk majd, úgyhogy amikor (persze ők is a kelleténél hamarabb) levonulnak a színpadról, máris az lesz az érzésünk, hogy az előző nap kezdődik elölről.
Persze komoly érvek szólnak amellett, hogy megvárjuk Roy Paci és az Aretuska (VN, 18.30) fellépését, hiába nem ez az első magyarországi fellépésük. A nagy szicíliai világzenei macher, túl azon, hogy bőséges zenei tapasztalatokat szerzett Dél-Amerikában, továbbá Afrikában, majd pedig Manu Chao koncertzenekarával járta a világot, a kortárs dzsessz egynémely kiválóságával is dolgozott együtt, sőt emberi jogi kampányok rendelkezésére is bocsátotta a képességeit, amelyeket egy ideje saját zenekara – illetve lemezkiadója – élén kamatoztat. Amúgy meg profi frontemberként számíthatunk a kiváló trombitásra – a móka, a kacagás már megint.
Bebel Gilberto
Ha útba ejtjük a Caci Vorba (RS, 20.15) koncertjét, kaphatunk egy kis ízelítőt a harsány fúvósok árnyékában pajkos derűvel meghúzódó kárpáti cigány népzenéből, annak is a lengyel olvasatából – az elérhető koncertfelvételek tanúsága szerint igencsak szenvedélyes felfogásban. Ám ideje újból helyszínt váltanunk – már amennyiben hallani akarjuk Bebel Gilbertót (A38 Színpad, 21.40), aki családi alapon eleve képviseli a klasszikus brazil bossa novát, hiszen a szülei maguk is a műfaj kiemelkedő egyéniségei voltak. Tény, hogy dalainak egy része egyfajta elit chillout irányba mozdul el, de a bossa nova finoman, letisztultan elegáns, borzongatóan elfojtott lüktetését a legnemesebb formában élvezhetjük az előadásában. Tökéletes záró program, ám ha mégis egy kis frissítőre vágyunk, éppen színpadra lép a londoni Gypsy Hill (RS, 23.45), mi pedig újból elvadulhatunk, vagy legalábbis megvizsgálhatjuk, mit tud a cigány fúvószene, ha ráengednek egy jelentősebb adag elektronikát.
