Pop+rock
Noah & The Whale
Első magyarországi koncertjét adja szombaton 15.00-tól a Pop-rock Nagyszínpadon a változatos karriert befutó Noah & The Whale. Charlie Fink és zenekara amolyan folk-rock kommunaként kezdte pályafutását, és 2008-ban még a brit top 5-be is bejutott a 5 Years Time slágerrel, de aztán Laura Marling nemcsak az együttest hagyta ott egy szédületesen sikeres szólókarrierért, hanem a magánéletben a frontembert is. Ezután jött minden idők egyik legszívszaggatóbb bánatalbuma: az elég komoly szimfonikus aláfestést kapó 2009-es The First Days Of Spring szinte összes dalában a szakításon rágódik az énekes. De hogy mennyire túltette magát rajta, jól bizonyítja, hogy a harmadik lemez, a tavalyi Last Night On Earth a korábbi folkosabb és depresszív hangulatot vidám diszkó-rockra váltja olyan energikus slágerek révén, mint a L.I.F.E.G.O.E.S.O.N., a Tonight’s The Kind Of Night vagy az Opust szerencsére csak a címében megidéző Life Is Life.
Ezután ismét egy magyarországi visszatérő, meglehetősen korai időpontban: The Horrors (Pop-rock Nagyszínpad, 16.30). Noha a zenéjük sokat változott a 2007-es Strange House gótikus világa óta, nehéz Farris Badwanékat verőfényes napsütésben elképzelni. Amíg a debütre a Cure, a Siouxsie & The Banshees és a Bauhaus hatott, addig a két évvel későbbi Primary Colours egy disszonánsabb, zajosabb alkotás lett, ami talán azért is volt lehetséges, mert a Portishead vezéragya, Geoff Barrow ült a produceri székben. Azt javasolta a srácoknak, hogy a harmadik albumot már saját maguk csinálják, és mennyire igaza lett: a 2011-es Skying számos év végi lista élmezőnyében felbukkant. Erre az albumra már olyan, poposabb világot képviselő elődök hatottak, mint a Suede, a Chemical Brothers és a Simple Minds – az utóbbi referenciát a mai napig tagadja a zenekar, de mi meg előbb hisszük el, hogy Elvis él.
A Horrors után rengeteg idő van eljutni az A38 Színpadig, ahol 19.50-ig kell várni Fink fellépésére (akinek természetesen semmi köze a fentebb említett Noah & The Whale Charlie Finkjéhez). A név amúgy nemcsak a Fin Greenall néven született negyvenéves úriembert takarja, hanem trió felállású együttesét is (Guy Whittaker basszusgitáros és Tim Thornton dobos kíséri). Fink egy klasszikus énekes-dalszerző akusztikus gitárral és szomorkás számokkal (sok esetben dzsessz-, blues-, folk- és dubelemekkel), éppen ezért meglepő kissé, hogy a szinte kizárólag elektronikus előadókra szakosodott Ninja Tune istállójába tartozik. A korábban Amy Winehouse-zal, John Legenddel és Professor Greennel is kollaboráló dalnok eddig négy (más források szerint öt) lemezt jelentetett meg, melyek közül a legtöbben a 2006-os Biscuits For Breakfastre és a tavalyi Perfect Darknessre esküsznek.
És akkor a nap végére egy merőben más attitűddel rendelkező előadó, aki nem más, mint Kutya Úr, vagyis a Calvin Cordozar Broadus, Jr. néven anyakönyvezett Doggfather, azaz Snoop Dogg. A folyamatosan balhéba keveredő rapper szintén nem először jár Magyarországon (bár a Szigeten most köszönthetjük első ízben), és szerencsére hozzánk még beengedik, ellentétben, mondjuk, Ausztráliával. Snoop egy igazi pimp, a fícsöringek királya, aki mindenkinél vendég, és akinél mindenki vendég, akivel ugyanolyan szívesen dolgoznak a nyálgépek (Akon, R. Kelly), mint a metálfejek (Korn) vagy a brit pophéroszok (Damon Albarn). A Doggfather nemcsak rappel, hanem színjátszik, rendez, filmes céget üzemeltet, valóságshow-t forgat, meg még amit el nem merünk képzelni. Persze a legtöbben azért a nyugati parti hiphopjáért szeretik őt, a Doggystyle albumért meg az olyan dalaiért, mint a What’s My Name, a Drop It Like It’s Hot, az I Wanna Love You, a Signs, a Sexual Eruption vagy a Sweat. Ő az, aki akkor is best of szettet játszik, ha egy csomó slágert kihagy, mert úgyis van helyettük sok másik, és szintén ő az a figura, akire azt szokás mondani, hogy egy nap alatt több dolog történik vele, mint velünk egész életünkben (Pop-rock Nagyszínpad, 21.30).
Tánczene
A Two Door Cinema Club (Pop-rock Nagyszínpad, 18.00) három vidám sráca Észak-Írországból, egy hagyományosan nem éppen mókával teli környékről érkezett – de zenéje maga a gátlástalan popérzékenység. Amennyi szellemességet, könnyedséget és habkönnyű érzést bele lehet zsúfolni átlag háromperces pop-punk slágerekbe, azt megtaláljuk a dalaikban, amiket elementáris energiákkal tudnak elővezetni. A részben Philip Zdar (Cassius) segítségével felvett 2010-esTourist History maga a dance-punk slágerkatalógus – a szeptemberre várható új album, a Beacon remélhetőleg megismétli az előd sikereit.
Leftfield
Neil Barnes és Paul Daley duója, a Leftfield (Aréna, 19.30) alapvető, megkerülhetetlen szereplője volt a kilencvenes évek brit elektronikus zenei forradalmának – nélkülük nem lett volna olyan a szigetországi dub/technó/house szcéna, mint amilyennek megszerette a világ. Igazából sokkal inkább ügyes szintetizálók voltak, mintsem igazi telivér újítók, de két remek albumuk (Leftism, Rhythm and Stealth), néhány kulcsfontosságú maxijuk és remixük, továbbá a jól megtalált vendégvokalisták szinte névjegyükké vált, kreatív szerepeltetése (emlékezzünk csak a John Lydonnal közös Open Upra) halhatatlanná tette nevüket. Jó tíz éve, hogy közös kreatív energiáik megfogyatkozása nyomán a Leftfield megszűnt működni, két éve azonban Neil Barnes újjáalakította. Kísérő zenekara és a vendégvokalisták élén maga viszi tovább a nevet, s újítja fel eme utazó cirkusz élén a klasszikus repertoárt – míg Daley inkább saját szólóalbumára és dj-karrierjére koncentrál.
Amikor a négy kanadai, vagyis az Azari & III (A38 Színpad, 23.30) számos sikeres maxi után tavaly kiadta önmagukról elnevezett debütáló albumát, egyértelműnek tűnt, hogy újjászületett a nyolcvanas évek korai, vokális, italo- és elektropophatásoktól súlyosan fertőzött house-hangzása. Mindez persze alapvetően nagyon is mai, modern köntösben, s olyan slágerek képében, mint az azóta halálra remixelt Reckless With Your Love vagy a két éve éppen a Friendly Firesszel közösen készített Stay Here. Életerős, szexi tánczenét tolnak, és ez – hála két vokalistájuknak – élőben is átjön: reméljük, senki sem lesz rest énekszóval és tánccal köszönteni őket.
SebastiAn (A38 Színpad, 01.00), a még mindig fiatal francia előadó a néhány éve még hipermenőnek számító, mostanában inkább már megérdemelt helyére került (de továbbra is meglehetős respektussal kezelt) french electro hangzás egyik legmarkánsabb képviselője és szorgalmas megújítója: ügyes kezű producer és profi provokátor egy személyben. Remek EP-k és figyelemre méltó remixek után tavaly jelent meg Total című debütáló albuma – a meghökkentő gesztusai és életerős zenéi miatt amúgy is sztárstátuszt élvező szerb-francia zenész kiszámítottan véres és durván erotikus videoklippel promotálta első nagylemezét. A legkevesebb, hogy lendületes produkciót várhatunk tőle, valahol a dj-szett és a live act határmezsgyéjén: sok-sok szofisztikált döngöléssel.
Világzene
A szokott helyen, a szokott időben most egy görög zenekar van soron: az Imam Baildi (VN, 16.00). A névvel jelölt ételt komoly ember nem töltött padlizsánnak fogja föl, hanem a lassan sülő padlizsán húsába folyamatosan pépesíti bele a paradicsomot, fokhagymát, hagymát, miként az együttes is ravaszul, adagonként keveri hozzá a régebbi, népszerű görög dallamokhoz azokat az adalékokat, amelyek a mediterrán világot teljes széltében-hosszában megidézik. Ne csodálkozzunk hát, ha az egyik pillanatban spanyolul rappelnek, a másikban meg valami gonosz loop zaklat egy szívhez szóló dallamot, hogy aztán elvetemült délszláv csocsek zúzzon elő a semmiből. Nem kizárt, hogy egy nagy ívű folytatásos történet kezdetének leszünk a tanúi, akárcsak a következő új név, a mexikói Molotov (VN, 19.45) együttes esetében. Vagyis hát az utóbbi esetben az ívnek már bőven a felső szakaszáról kell beszélni, igaz, hogy ezt inkább a hiphop-rock, semmint a világzene kedvelői tartják számon.
Shane MacGowan
Most pedig hagyjuk is ezt az ívezést, hiszen a VN szombat esti záróeseményét, a The Pogues (21.30) koncertjét méltatlan, sőt ízetlenség volna ide-oda helyezgetni. A 80-as évek londoni ír punkcsapata jó ideje a korai feloszlását követő másodvirágzását éli. Hogy milyen intenzitással, erről eddig még nem volt alkalmunk személyesen meggyőződni. Csak Shane MacGowan járt már a Szigeten, mégpedig új/régi zenekarával, a The Popesszal. Egy élő legendát üdvözölhetünk tehát – igen, idén ők a VN „nagy öregjei”, ami igencsak megtisztelő pozíció, ha az elmúlt évek hasonló státuszú fellépőire gondolunk Ibrahim Ferrertől Robert Planten át mondjuk a Skatalitesig. Kötelező program, és még csak az ír zenét sem kell különösebben szeretni hozzá! Viszont búcsúzóul kár volna nem belehallgatni némi finom macedón rezzentésbe is: a Kocani Orkestar (RS, 23.45) az aktuális balkáni trombitakirályt, King Naat Veliovot kíséri, ami ha nem is teljesen más, mégis valahogy érdesebb, nyersebb, mint a nagy, népszerű bandák produkciói.
