Snoblesse extra: Sziget, 4. nap

  • 2012. augusztus 10.

Snoblesse

Részletes Sziget-ajánló mindennap! Ha szombat, akkor Noah & The Whale, The Horrors, Fink, Snoop Dogg, Two Door Cinema Club, Leftfield, Azari & III, SebastiAn, Molotov, The Pogues, Kocani Orkestar az ajánlatok közt.

Pop+rock

Noah & The Whale


Noah & The Whale

Első magyarországi koncertjét adja szombaton 15.00-tól a Pop-rock Nagyszínpadon a változatos karriert befutó Noah & The Whale. Charlie Fink és zenekara amolyan folk-rock kommunaként kezdte pályafutását, és 2008-ban még a brit top 5-be is bejutott a 5 Years Time slágerrel, de aztán Laura Marling nemcsak az együttest hagyta ott egy szédületesen sikeres szólókarrierért, hanem a magánéletben a frontembert is. Ezután jött minden idők egyik legszívszaggatóbb bánatalbuma: az elég komoly szimfonikus aláfestést kapó 2009-es The First Days Of Spring szinte összes dalában a szakításon rágódik az énekes. De hogy mennyire túltette magát rajta, jól bizonyítja, hogy a harmadik lemez, a tavalyi Last Night On Earth a korábbi folkosabb és depresszív hangulatot vidám diszkó-rockra váltja olyan energikus slágerek révén, mint a L.I.F.E.G.O.E.S.O.N., a Tonight’s The Kind Of Night vagy az Opust szerencsére csak a címében megidéző Life Is Life.

Ezután ismét egy magyarországi visszatérő, meglehetősen korai időpontban: The Horrors (Pop-rock Nagyszínpad, 16.30). Noha a zenéjük sokat változott a 2007-es Strange House gótikus világa óta, nehéz Farris Badwanékat verőfényes napsütésben elképzelni. Amíg a debütre a Cure, a Siouxsie & The Banshees és a Bauhaus hatott, addig a két évvel későbbi Primary Colours egy disszonánsabb, zajosabb alkotás lett, ami talán azért is volt lehetséges, mert a Portishead vezéragya, Geoff Barrow ült a produceri székben. Azt javasolta a srácoknak, hogy a harmadik albumot már saját maguk csinálják, és mennyire igaza lett: a 2011-es Skying számos év végi lista élmezőnyében felbukkant. Erre az albumra már olyan, poposabb világot képviselő elődök hatottak, mint a Suede, a Chemical Brothers és a Simple Minds – az utóbbi referenciát a mai napig tagadja a zenekar, de mi meg előbb hisszük el, hogy Elvis él.

A Horrors után rengeteg idő van eljutni az A38 Színpadig, ahol 19.50-ig kell várni Fink fellépésére (akinek természetesen semmi köze a fentebb említett Noah & The Whale Charlie Finkjéhez). A név amúgy nemcsak a Fin Greenall néven született negyvenéves úriembert takarja, hanem trió felállású együttesét is (Guy Whittaker basszusgitáros és Tim Thornton dobos kíséri). Fink egy klasszikus énekes-dalszerző akusztikus gitárral és szomorkás számokkal (sok esetben dzsessz-, blues-, folk- és dubelemekkel), éppen ezért meglepő kissé, hogy a szinte kizárólag elektronikus előadókra szakosodott Ninja Tune istállójába tartozik. A korábban Amy Winehouse-zal, John Legenddel és Professor Greennel is kollaboráló dalnok eddig négy (más források szerint öt) lemezt jelentetett meg, melyek közül a legtöbben a 2006-os Biscuits For Breakfastre és a tavalyi Perfect Darknessre esküsznek.


És akkor a nap végére egy merőben más attitűddel rendelkező előadó, aki nem más, mint Kutya Úr, vagyis a Calvin Cordozar Broadus, Jr. néven anyakönyvezett Doggfather, azaz Snoop Dogg. A folyamatosan balhéba keveredő rapper szintén nem először jár Magyarországon (bár a Szigeten most köszönthetjük első ízben), és szerencsére hozzánk még beengedik, ellentétben, mondjuk, Ausztráliával. Snoop egy igazi pimp, a fícsöringek királya, aki mindenkinél vendég, és akinél mindenki vendég, akivel ugyanolyan szívesen dolgoznak a nyálgépek (Akon, R. Kelly), mint a metálfejek (Korn) vagy a brit pophéroszok (Damon Albarn). A Doggfather nemcsak rappel, hanem színjátszik, rendez, filmes céget üzemeltet, valóságshow-t forgat, meg még amit el nem merünk képzelni. Persze a legtöbben azért a nyugati parti hiphopjáért szeretik őt, a Doggystyle albumért meg az olyan dalaiért, mint a What’s My Name, a Drop It Like It’s Hot, az I Wanna Love You, a Signs, a Sexual Eruption vagy a Sweat. Ő az, aki akkor is best of szettet játszik, ha egy csomó slágert kihagy, mert úgyis van helyettük sok másik, és szintén ő az a figura, akire azt szokás mondani, hogy egy nap alatt több dolog történik vele, mint velünk egész életünkben (Pop-rock Nagyszínpad, 21.30).

Tánczene

Two Door Cinema Club (Pop-rock Nagyszínpad, 18.00) három vidám sráca Észak-Írországból, egy hagyományosan nem éppen mókával teli környékről érkezett – de zenéje maga a gátlástalan popérzékenység. Amennyi szellemességet, könnyedséget és habkönnyű érzést bele lehet zsúfolni átlag háromperces pop-punk slágerekbe, azt megtaláljuk a dalaikban, amiket elementáris energiákkal tudnak elővezetni. A részben Philip Zdar (Cassius) segítségével felvett 2010-esTourist History maga a dance-punk slágerkatalógus – a szeptemberre várható új album, a Beacon remélhetőleg megismétli az előd sikereit.

 

Leftfield


Leftfield

Neil Barnes és Paul Daley duója, a Leftfield (Aréna, 19.30) alapvető, megkerülhetetlen szereplője volt a kilencvenes évek brit elektronikus zenei forradalmának – nélkülük nem lett volna olyan a szigetországi dub/technó/house szcéna, mint amilyennek megszerette a világ. Igazából sokkal inkább ügyes szintetizálók voltak, mintsem igazi telivér újítók, de két remek albumuk (Leftism, Rhythm and Stealth), néhány kulcsfontosságú maxijuk és remixük, továbbá a jól megtalált vendégvokalisták szinte névjegyükké vált, kreatív szerepeltetése (emlékezzünk csak a John Lydonnal közös Open Upra) halhatatlanná tette nevüket. Jó tíz éve, hogy közös kreatív energiáik megfogyatkozása nyomán a Leftfield megszűnt működni, két éve azonban Neil Barnes újjáalakította. Kísérő zenekara és a vendégvokalisták élén maga viszi tovább a nevet, s újítja fel eme utazó cirkusz élén a klasszikus repertoárt – míg Daley inkább saját szólóalbumára és dj-karrierjére koncentrál.

Amikor a négy kanadai, vagyis az Azari & III (A38 Színpad, 23.30) számos sikeres maxi után tavaly kiadta önmagukról elnevezett debütáló albumát, egyértelműnek tűnt, hogy újjászületett a nyolcvanas évek korai, vokális, italo- és elektropophatásoktól súlyosan fertőzött house-hangzása. Mindez persze alapvetően nagyon is mai, modern köntösben, s olyan slágerek képében, mint az azóta halálra remixelt Reckless With Your Love vagy a két éve éppen a Friendly Firesszel közösen készített Stay Here. Életerős, szexi tánczenét tolnak, és ez – hála két vokalistájuknak – élőben is átjön: reméljük, senki sem lesz rest énekszóval és tánccal köszönteni őket.

SebastiAn (A38 Színpad, 01.00), a még mindig fiatal francia előadó a néhány éve még hipermenőnek számító, mostanában inkább már megérdemelt helyére került (de továbbra is meglehetős respektussal kezelt) french electro hangzás egyik legmarkánsabb képviselője és szorgalmas megújítója: ügyes kezű producer és profi provokátor egy személyben. Remek EP-k és figyelemre méltó remixek után tavaly jelent meg Total című debütáló albuma – a meghökkentő gesztusai és életerős zenéi miatt amúgy is sztárstátuszt élvező szerb-francia zenész kiszámítottan véres és durván erotikus videoklippel promotálta első nagylemezét. A legkevesebb, hogy lendületes produkciót várhatunk tőle, valahol a dj-szett és a live act határmezsgyéjén: sok-sok szofisztikált döngöléssel.

Világzene

A szokott helyen, a szokott időben most egy görög zenekar van soron: az Imam Baildi (VN, 16.00). A névvel jelölt ételt komoly ember nem töltött padlizsánnak fogja föl, hanem a lassan sülő padlizsán húsába folyamatosan pépesíti bele a paradicsomot, fokhagymát, hagymát, miként az együttes is ravaszul, adagonként keveri hozzá a régebbi, népszerű görög dallamokhoz azokat az adalékokat, amelyek a mediterrán világot teljes széltében-hosszában megidézik. Ne csodálkozzunk hát, ha az egyik pillanatban spanyolul rappelnek, a másikban meg valami gonosz loop zaklat egy szívhez szóló dallamot, hogy aztán elvetemült délszláv csocsek zúzzon elő a semmiből. Nem kizárt, hogy egy nagy ívű folytatásos történet kezdetének leszünk a tanúi, akárcsak a következő új név, a mexikói Molotov (VN, 19.45) együttes esetében. Vagyis hát az utóbbi esetben az ívnek már bőven a felső szakaszáról kell beszélni, igaz, hogy ezt inkább a hiphop-rock, semmint a világzene kedvelői tartják számon.

Shane MacGowan


Shane MacGowan

Most pedig hagyjuk is ezt az ívezést, hiszen a VN szombat esti záróeseményét, a The Pogues (21.30) koncertjét méltatlan, sőt ízetlenség volna ide-oda helyezgetni. A 80-as évek londoni ír punkcsapata jó ideje a korai feloszlását követő másodvirágzását éli. Hogy milyen intenzitással, erről eddig még nem volt alkalmunk személyesen meggyőződni. Csak Shane MacGowan járt már a Szigeten, mégpedig új/régi zenekarával, a The Popesszal. Egy élő legendát üdvözölhetünk tehát – igen, idén ők a VN „nagy öregjei”, ami igencsak megtisztelő pozíció, ha az elmúlt évek hasonló státuszú fellépőire gondolunk Ibrahim Ferrertől Robert Planten át mondjuk a Skatalitesig. Kötelező program, és még csak az ír zenét sem kell különösebben szeretni hozzá! Viszont búcsúzóul kár volna nem belehallgatni némi finom macedón rezzentésbe is: a Kocani Orkestar (RS, 23.45) az aktuális balkáni trombitakirályt, King Naat Veliovot kíséri, ami ha nem is teljesen más, mégis valahogy érdesebb, nyersebb, mint a nagy, népszerű bandák produkciói.

Figyelmébe ajánljuk

Balatonföldvári „idill”: íme az ország egyetlen strandkikötője

  • narancs.hu

Dagonya, vagy a legtisztább balatoni homok? Ökokatasztrófa, vagy gyönyörűség? Elkészült a vitorláskikötő Balatonföldvár Nyugati strandján; július, vagy ha úgy tetszik, a balatoni főszezon első hétvégéjén néztük meg, valóban ellentétes-e a „józan ésszel”, hogy strand és kikötő ugyanazon a területen létezzen.

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)