„Száz év múlva is lesznek tribute zenekaraik” - Damian Darlington gitáros-énekes

  • rés a présen
  • 2015. október 22.

Snoblesse

November 8-án hatalmas show-t ad a Brit Floyd a Sportarénában.

rés a présen: Kinek az ötlete volt a Brit Floyd formáció, illetve hogy a Space and Time show keretében megidézzétek a Pink Floydot?

Damian Darlington: Valójában az én ötletem volt 2010-ben, és onnan jött, hogy már sok éve benne voltam egy másik tribute zenekarban, az Australian Pink Floyd Show-ban, illetve játszottam a Pink Floyd zenéjét más felállásokban is, de valahogy másképp szerettem volna csinálni ennyi idő után. Nem a külsőségekre, hanem a zene lehető legtökéletesebb átadására akartam figyelni.

rap: Kiket hívtál meg ebbe a műsorba?

DD: Sok zenésszel játszottam az előző produkciókban, és igen képességes zenészeknek tartom őket. A produkció tagjai: Rob Stringer és Thomas Ashbrook billentyűsök, Ian Cattel basszusgitáros, Edo Scordo gitáros és Arran Ahmun dobos. Van öt háttérénekesnőnk és egy nagyszerű hangmérnökünk.  A háttérben dolgozó emberek is eléggé értenek a dolgukhoz, iszonyú fontos szerepük van abban, hogy jól szóljon minden, és közben látványos is legyen a műsor.

false

rap: Hány helyen jártatok az elmúlt öt évben? Vagy könnyebb volna úgy válaszolni, hogy hány helyen nem?

DD: Hát, jóformán bejártuk a világot. Európa minden országában voltunk, Amerika és Kanada nagyvárosaiban és Dél-Amerikában. A Közel-Keletet is igyekeztünk szórakoztatni, nemrég voltunk Libanonban.

rap: Volt olyan koncert, ami kirívóan emlékezetes?

DD: A Red Rocks Amphitheatre Coloradóban. Elképesztő tér azokkal a hatalmas sziklákkal. Minden fontos zenekar játszott itt, a Beatles is, történelmi hely.

rap: Állandó a program, vagy vannak változtatások?

DD: A számok listája változik, de a népszerűbb albumokról játszunk, Dark Side of the Moon, Wish You Were Here, The Wall és így tovább. De minden fontos, ami reprezentálja a zenekart, az első albumtól az utolsóig, mert a lehető leghitelesebben szeretnénk bemutatni a Pink Floyd életművét.

rap: Te magad a zenekar melyik korszakát kedvelted a legjobban?

DD: A The Wall lemezt hallgatva ismertem meg a Pink Floydot, így ez a kedvencem, de az 1978-as The Final Cut is nagyon fontos nekem, mert azzal zárul a Roger Waters-korszak, és előtérbe kerül David Gilmour.

rap: Aki a kedvenced, hiszen az ő szerepét viszed a show-ban. Milyen érzés ez? Törekszel a tökéletességre?

DD: A gitárt és a hozzá tartozó kiegészítőket tekintve adott a hagyomány, azt nem nehéz követni, de nem másolhatom David Gilmourt, mert akkor nem vinnék semmi egyénit a műsorba, amit pedig muszáj, hiszen amúgy is nagyon kötött a koncepció, nem enged túl nagy teret a zenészeknek. Gilmour egyébként sosem volt annyira elfoglalva a technikával, inkább az előadásmódja a lenyűgöző.

rap: Mitől ilyen fontos zenekar a Pink Floyd?

DD: Olyan minőségi zenét csinálnak, olyan találmányaik voltak, olyan dolgokat fedeztek fel, ami addig nem volt. Egy csomó zenekar és album sem volna, ha ők nem lennének. Nem biztos, hogy a klasszikus művekhez kell a zenéiket hasonlítani, de lehet, hogy még száz év múlva is lesznek tribute zenekaraik.

rap: Mikor vagy elégedett egy-egy koncerttel a turné során?

DD: Ha a közönség elégedett, akkor én is. Remélem, ez így lesz a Budapest Sportarénában is november 8-án.

rap: Mire készüljön a budapesti közönség?

DD: Egy Pink Floyd zene- és látványtörténeti áttekintésre az 1967-es első albumuktól a tavaly megjelent The Endless Riverig.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.