Valahol a fáskamrában - Bujdosó János zenész

  • rés a présen
  • 2015. február 13.

Snoblesse

Február 27-én a Müsziben játszik bizánci szörf dzsesszt a triójával.

rés a présen: Hol a helyed a hazai zenei életben?

Bujdosó János: Nem igazán szoktam azon gondolkodni, hol a helyem a zenei életben, de ha muszáj valamit mondanom, akkor ez a hely valahol a fáskamrában van. Inkább – ahogy mondani szokás – előre tekintek, saját projekteken, ötleteken agyalok egyfajta önfoglalkoztatásként, de azért mindezek mellett szerencsére másoknak is kell zenéket szállítanom, alkalmazott zenélésben is vagyok tehát sokszor. Ami a leggyakrabban visszatérő motívum volt az egész eddigi pályámon, az a definíciós kényszer, hogy én tulajdonképpen milyen zenét is csinálok. Négy szónál rövidebb stílmeghatározást még soha nem találtam, egészen eddig a pontig. A Bujdosó Trióról mondjuk azt, hogy bizánci szörf dzsesszt játszik. Ez három szó.

false

rap: Szerinted milyen ma a magyar könnyűzene, például ahhoz képest, amikor kezdted?

BJ: Amikor mi kezdtük, a kutyaütés volt a zenei élet szereplőinek a legjellegzetesebb tevékenysége, amiből én is kivettem a részem a 90-es években jócskán. Ma már nagyon sok ügyes kezű fiatal zenész van, de mintha nem lenne elég tartalom, ötlet, mindenki a tutira megy. Elvileg lázadó korukban lévő fiatal emberek játszanak teljesen konformista, sima zenét, technikailag amúgy magas színvonalon. Persze, azért van egy-két jó punkzenekar. A 90-es években az önmegvalósítás volt az elsődleges, ma a megjelenés a Petőfi rádióban, ha sarkíthatok kicsit.

rap: Fontosnak tartod, hogy technikailag tökéletesedjen a tudásod?

BJ: A technika azért fontos, hogy a kellő pillanatban a lehető legnagyobb szabadság érzetével tudjunk játszani.

rap: Milyen projektjeid futnak jelenleg?

BJ: Nemrég jelent meg az Egy Kiss Erzsi Zene és a Kistehén új albuma is. A trióval 2012 végén jelent meg a debütáló lemezünk, az már majdnem 2013, tehát, ha idén csinálunk lemezt, akkor mondhatjuk, hogy csak két év telt el a kettő között. De az idei megjelenésre kicsi az esély, mert a triós zeneszerzést kicsit hanyagolnom kellett egyéb, színházi munkáim miatt, ez most fog beindulni. Ezzel párhuzamosan pedig finomítgatom a Betlehem Boys névre hallgató projektemet, melyre az NKA-tól kaptam támogatást. Betlehemes dalok lesznek pszichedelikusan kicsavarva. Félelmetes lesz, olyan, mint egy rém­álom.

rap: Hol láthatunk élőben legközelebb?

BJ: Február 27-én a Müsziben játszik a trió, ez lesz a zenekar 4. születésnapja. Tehát együtt örülés céljából várunk mindenkit szeretettel azon az estén.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.