Heckenast Gusztáv azzal vált halhatatlanná, hogy 1848. március 15-én Landerer Lajossal közös belvárosi nyomdájában nyomtatták ki a Nemzeti Dalt és a 12 pontot. Igaz ez annak ellenére is, hogy a történetben, (legalábbis magyar oldalról) Landerer volt a jó fiú, ő fogadta a márciusi ifjakat, ő tanácsolta nekik, hogy foglalják le a nyomdagépet stb. Nem csoda, hogy a szabadságharc bukása után bujdosnia kellett. Az üzletet innentől Heckenast – akinek csak a forradalom napján kellett bujdosnia Petőfiék elől – egyedül vitte tovább. Később az is kiderült róla, hogy 1848 előtt az osztrákok besúgója volt, állítólag Táncsicsot is ő jelentette fel. „Most kiderült, hogy Táncsics Mihály igazi spiclije Heckenast Gusztáv könyvkiadó volt. (…) a bécsi titkos aktákból kitűnik, hogy Heckenast Gusztáv, aki
szívtelenül kiuzsorázta a magyar írókat
Petőfitől és Arany Jánostól kezdve Kossuth Lajosig és Jókaiig, rendszeresen végzett besúgó szolgálatokat Metternich részére” – írta róla 1931. június 4-én a Népszava, de arra nem tér ki a cikk szerzője, hogy a galád besúgó mindezt nem a magyarok iránt érzett megvetésből tette (Heckenast svájci származású volt), hanem praktikus okokból: üzletember és kereskedő volt, aki minden időben alkalmazkodni próbált a fennálló politikai rendszerhez.
Noha Heckenast pályája nyomdászként és besúgóként is sikeres volt, legnagyobb sikereit inkább lap- és könyvkiadóként érte el, s főleg azért, mert nem volt válogatós. Ha üzletet orrolt, magyar forradalmi röpiratot éppúgy kiadott, mint császárhű pamfletet; egyszerű kalendáriumot vagy éppen tudományos munkát. Ráadásul nemcsak alkalmazkodott a piachoz, olykor formálta is. 1854-ben álmoskönyvvel jelentkezett, az egy évvel későbbi kolerajárvány idején pedig szakkönyvet adott ki a gyógyulás titkaival. A könyv címét nem tudtuk kideríteni, de az biztos, hogy
a kedves vásárlóknak nem kellett nagyon törniük magukat az olvasással,
mivel az csupán egy ív (16 oldal) hosszúságú volt. Ennek ellenére Heckenast 30 pengőt kért az ismeretlen szerző művéért, miközben 20-25 pengőért ennél terjedelmesebb és hasznosabb könyveket árult, amelyekhez még meglepetés ajándék is járt. Az efféle akciók természetesen nagy sikert arattak a korabeli sajtó híradásokban, a kolerás könyv annál kevésbé. Néhány lap nem hagyta annyiban a dolgot, a Budapesti Viszhang című divatlap például ezt írta:
„– Álmodunk vagy ébren vagyunk?
– Ébren vagyunk, uram; itt van, tapogassa meg a könyvet, valóságos egy ív, sem több, sem kevesebb; de az ára sem, és a kolerát meggyógyítja.
– Bolond, aki megveszi.
– Meghiszem, csakhogy elég megrémült ember van, ki még az Új magyar múzeumot is megeszi, ha Heckenast ráírja, a kolera ellen használ; csakhogy, uram a mai világban, ez lelkiismeretlenség!”
A felháborodott hangvételű cikk nem tér ki arra, hogy a könyv mekkora sikert aratott, ám az bizonyos, hogy a 19. századi hazai kolerajárványok közül az 1854-55-ös tovább tartott, mint a korábbiak, de kevesebb áldozatot követelt, úgyhogy Heckenastnak itt is bejött a számítása.
Borítókép: Wikimedia / Haske & Pollak
