Nehéz elképzelni, milyen lenne szótárak nélkül az élet. Gondoljunk bele: ma már az internet nélküli munka is körülményesnek, távolinak tűnik. Előtte minden időnket a könyvtárban töltöttük, és a legszükségesebb szótárakra össze kellett gyűjteni a pénzt, hogy tájékozódni, diplomázni, dolgozni tudjunk, nem volt mese. De abba még meredekebb belegondolni, hogy akkor sem volt még szótár, amikor William Shakespeare írta a darabjait. Micsoda költői élet lehetett ez! Hallunk valamit, és nem értjük – valami jelentést hozzá tapasztunk mégis. Olyan lehetett ez, mint Dürer metszetein a fenevadak: úgy ábrázoltatnak, amilyennek ő képzelte őket. Számára így léteztek csupán. Simon Winchester A professzor és az őrült című regény érzékeletes példát hoz arra, a szótárak előtt milyen volt a nyelv: olyan mint a levegő. Használták, de nem tudták meghatározni, nem bontogatták elemeire. Ám érdekes módon épp Shakespeare földjén későn kezdtek a rendszerezéshez és a szavak fixálásához (az olaszok és a spanyolok, a németek is megelőzték őket), noha a birodalom egyre csak terebélyesebbé vált, a gyarmatok révén pedig az angol egyre közelebb került ahhoz, hogy világnyelvvé váljon.
Ekkor lépett színre Samuel Johnson az első angol szótárával, amely rögtön heves vitákat váltott ki. Gyönyörűséggel olvastam a könyv vonatkozó fejezetében a 18. század legnevezetesebb literátorainak a vitáját arról, hogy mennyire fontos a nyelv szabályainak a kőbe vésése.
A szigorú szabályozás leghangosabb szószólója Jonathan Swift volt, aki egyenesen meg akarta tiltani bizonyos szavak megjelenését a nyomtatásban!
Ma már elképesztő a tény, hogy Johnson 1755-ben végre napvilágot látott szótára bombasiker lett – egészen a kétszáz évvel később megjelenő Oxford English Dictionaryig nem is akadt méltó kihívója.
Még évekkel később is ment a vita, mit kell tudnia egy szótárnak és mit nem. És akkor jött Richard Chenevix Trench forradalmi gondolata arról, hogy a szótár ne ítélkezzen, hanem leltározzon, adja meg a szavak anyakönyvi kivonatát (erről bővebben a könyvben), és ne egy ember legyen a szerző, hanem keressenek önkénteseket. Így indult a nagy vállalkozás, amihez hetven évig gyűjtötte az önkéntesek hada az idézeteket, megszállottan és célra tartva. 450 ezer szó, 20 kötet, James Murray harminc éves szerkesztői munkája. Az egyik szorgalmas és fáradhatatlan szerzője volt a címben említett „őrült”, William Chester Minor.
A regény nagyszerű ötleten alapul: egy-egy szó vezet minket bele a történetekbe és hozza közel ennek a heroikus vállalkozásnak minden részletét. De azért a szerzőnek is néha óvatosabban kellene bánnia a szavakkal! Ha azt mondjuk őrült, akkor mondjuk Mrs. Rochester villan be, aki rágyújtotta férjére a kastélyt. Vagy a tébolydák szerencsétlenjei, akik kényszerzubbonyban üvöltenek. De Chester Minor – ha már ragaszkodunk az őrült szóhoz – maximum csendes őrült. Szegény veterán, aki szörnyűségeket élt át az amerikai polgárháborúban, ami után lelke sosem tudott igazán megnyugodni.
Börtönpszichiátriára sem azért került, mert kontrollálhatatlanul dühöngött volna, hanem mert egyszer megölt egy embert.
Az intézményben külön lakrésze volt, könyvtára, és soha nem volt különösebb baj vele. Megismerjük az életét, és a szívem szakad érte: ma már valószínűleg korszerűbb kezelésekkel tudtak volna segíteni ezen a bámulatos intellektussal és szorgalommal megáldott emberen.
Hatalmas kutatómunka van a könyv megírása mögött, de a tények nem nehezítik el mégsem a végeredményt. Pedig furcsa műfaj az ismeretterjesztő regényé, rengeteg ponton kínálná az unalomba fulladás lehetőségét. De nem itt: a történetek, az elméletek és az adatok szépen simulnak egybe, és valóban azt éreztük, regényt olvastunk. De persze meglehet, hogy a regény címszó alatt nem ezzel a meghatározással találkozhatunk…
Fordította: Sóvágó Katalin
Park kiadó, 2021, 239 oldal, 3490 forint
