A börtön elmegyógyintézetében külön lakrésze és könyvtára volt

Sorköz

Karafiáth Orsolya írása A professzor és az őrült című könyvről.

 

Nehéz elképzelni, milyen lenne szótárak nélkül az élet. Gondoljunk bele: ma már az internet nélküli munka is körülményesnek, távolinak tűnik. Előtte minden időnket a könyvtárban töltöttük, és a legszükségesebb szótárakra össze kellett gyűjteni a pénzt, hogy tájékozódni, diplomázni, dolgozni tudjunk, nem volt mese. De abba még meredekebb belegondolni, hogy akkor sem volt még szótár, amikor William Shakespeare írta a darabjait. Micsoda költői élet lehetett ez! Hallunk valamit, és nem értjük – valami jelentést hozzá tapasztunk mégis. Olyan lehetett ez, mint Dürer metszetein a fenevadak: úgy ábrázoltatnak, amilyennek ő képzelte őket. Számára így léteztek csupán. Simon Winchester A professzor és az őrült című regény érzékeletes példát hoz arra, a szótárak előtt milyen volt a nyelv: olyan mint a levegő. Használták, de nem tudták meghatározni, nem bontogatták elemeire. Ám érdekes módon épp Shakespeare földjén későn kezdtek a rendszerezéshez és a szavak fixálásához (az olaszok és a spanyolok, a németek is megelőzték őket), noha a birodalom egyre csak terebélyesebbé vált, a gyarmatok révén pedig az angol egyre közelebb került ahhoz, hogy világnyelvvé váljon.

Ekkor lépett színre Samuel Johnson az első angol szótárával, amely rögtön heves vitákat váltott ki. Gyönyörűséggel olvastam a könyv vonatkozó fejezetében a 18. század legnevezetesebb literátorainak a vitáját arról, hogy mennyire fontos a nyelv szabályainak a kőbe vésése.

A szigorú szabályozás leghangosabb szószólója Jonathan Swift volt, aki egyenesen meg akarta tiltani bizonyos szavak megjelenését a nyomtatásban!

Ma már elképesztő a tény, hogy Johnson 1755-ben végre napvilágot látott szótára bombasiker lett – egészen a kétszáz évvel később megjelenő Oxford English Dictionaryig nem is akadt méltó kihívója.

Még évekkel később is ment a vita, mit kell tudnia egy szótárnak és mit nem. És akkor jött Richard Chenevix Trench forradalmi gondolata arról, hogy a szótár ne ítélkezzen, hanem leltározzon, adja meg a szavak anyakönyvi kivonatát (erről bővebben a könyvben), és ne egy ember legyen a szerző, hanem keressenek önkénteseket. Így indult a nagy vállalkozás, amihez hetven évig gyűjtötte az önkéntesek hada az idézeteket, megszállottan és célra tartva. 450 ezer szó, 20 kötet, James Murray harminc éves szerkesztői munkája. Az egyik szorgalmas és fáradhatatlan szerzője volt a címben említett „őrült”, William Chester Minor.

 
 
Dr. William Chester Minor

A regény nagyszerű ötleten alapul: egy-egy szó vezet minket bele a történetekbe és hozza közel ennek a heroikus vállalkozásnak minden részletét. De azért a szerzőnek is néha óvatosabban kellene bánnia a szavakkal! Ha azt mondjuk őrült, akkor mondjuk Mrs. Rochester villan be, aki rágyújtotta férjére a kastélyt. Vagy a tébolydák szerencsétlenjei, akik kényszerzubbonyban üvöltenek. De Chester Minor – ha már ragaszkodunk az őrült szóhoz – maximum csendes őrült. Szegény veterán, aki szörnyűségeket élt át az amerikai polgárháborúban, ami után lelke sosem tudott igazán megnyugodni.

Börtönpszichiátriára sem azért került, mert kontrollálhatatlanul dühöngött volna, hanem mert egyszer megölt egy embert.

Az intézményben külön lakrésze volt, könyvtára, és soha nem volt különösebb baj vele. Megismerjük az életét, és a szívem szakad érte: ma már valószínűleg korszerűbb kezelésekkel tudtak volna segíteni ezen a bámulatos intellektussal és szorgalommal megáldott emberen.

Hatalmas kutatómunka van a könyv megírása mögött, de a tények nem nehezítik el mégsem a végeredményt. Pedig furcsa műfaj az ismeretterjesztő regényé, rengeteg ponton kínálná az unalomba fulladás lehetőségét. De nem itt: a történetek, az elméletek és az adatok szépen simulnak egybe, és valóban azt éreztük, regényt olvastunk. De persze meglehet, hogy a regény címszó alatt nem ezzel a meghatározással találkozhatunk…

Fordította: Sóvágó Katalin

Park kiadó, 2021, 239 oldal, 3490 forint

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.