Mindig szeretett olvasni, de maga sem gondolta, hogy egyszer saját könyve jelenik meg. A nyolcvanas évek óta Bécsben él, ahol eleinte kereskedelmi képviselőként, majd saját vállalkozása vezetőjeként dolgozott. A céget végül egy külföldi kockázati tőkebefektető alap vásárolta fel. Első könyvét ezt követően írta, több mint 50 évesen.
Magyar Narancs Összefügg ez a tulajdonosváltással?
Lengyel Gábor: Igen. Az új tulajdonos által kinevezett vezetőkkel pár év után megromlott a viszonyom, el kellett jönnöm. Mivel a cégünk mikrovállalkozásból vált nemzetközi téren is jelentős piaci szereplővé, és egyfajta életművemnek is tekintettem, így nehezen dolgoztam fel a tulajdonosváltással együttjáró konfliktusokat, a végül kikényszerített távozásomat. Ezt a történetet írtam ki magamból. Nem volt vele irodalmi szándékom, a könyv inkább csak terápiás céllal készült – belső használatra. A szöveget 100 példányban kinyomtattam, és afféle emlékkönyvként átadtam az ismerőseimnek. A kötet eljutott Fazakas Istvánhoz, a Fekete Sas Kiadó vezetőjéhez is, aki látott benne fantáziát. Alapos átdolgozás után 2015-ben jelent meg a könyv Homokember címmel.
MN: Milyen fogadtatása volt a regénynek?
LG: Sok biztatást, pozitív visszajelzést kaptam, de azt azért nem állítom, hogy a könyvem széles körben ismertté vált. Ebben nincs semmi meglepő. Nem is az volt a célom, hogy egy csapásra hivatásos író legyek, inkább azt mondanám, hogy közel a 60-hoz az írásban, a kiadói munkában találtam meg az elhivatottságot és egyben a megfelelő időtöltést. Igaz, hogy fiatalabb koromban is szerettem írogatni, de soha nem voltak komoly ambícióim e tekintetben. A Homokember megjelenése reveláció volt, átkapcsolt egyik hivatásból a másikba. De hangsúlyozom, nem azért, hogy ebből éljek meg. Inkább arról volt szó, hogy azt csináljam, amihez mindig is vonzódtam, csak éppen másképp alakult az életem.
MN: Új könyve, az Álomidő már ebből a megfontolásból született?
LG: Igen. Az első könyv megjelenése után azonnal elkezdtem írni, és eljutottam nagyjából a történet feléig, amikor egy irodalmi fordítás kedvéért félbehagytam. Nem hittem volna, hogy ennyire alkotó tevékenység a műfordítás, idegen nyelvű alkotások életre keltése magyar nyelven. Megterhelő és rendkívül időigényes munka, nagy kihívás, de igazi elégtételt is jelent, amikor a kötet megjelenik a könyvesboltok polcain. Az elmúlt öt évben hat könyvfordításom jelent meg, három regény és három non-fiction mű. Az utóbbiak közül jelentős visszhangja lett a hiánypótló Bandholtz-naplónak, amelyet a Trianont közvetlenül megelőző eseményekre, a román megszállás 100. évfordulójára emlékezve jelentetett meg a Fekete Sas Kiadó. A regényfordítások közül kiemelném Sten Nadolny A lassúság felfedezése című nagy sikerű művét – sőt azt gondolom,
ha nincs a pandémia és a kijárási tilalom, talán nem is vettem volna elő a félbehagyott saját regényemet.
Igyekeztem a megváltozott körülményeket, a több hónapos bezártságot hasznosan eltölteni, és így végül sikerült befejeznem a könyvet.
MN: Első regénye egyértelműen önéletrajzi ihletésű, ugyanezt az Álomidőről nem feltételezném. Két nő különös kapcsolatát, barátságát meséli el már-már női szemszögből, ráadásul hősei fiatalabb generációhoz tartoznak.
LG: A könyvnek valóban nincsenek olyan nyilvánvaló önéletrajzi vonatkozásai, mint a Homokembernek. Évekkel ezelőtt úgy láttam hozzá a munkának, hogy írok egy laza, utazós, ugyanakkor a fantáziát megmozgató, gondolatokat ébresztő történetet, egyfajta modern Utas és holdvilágot. Csakhogy miután a szereplők megelevenedtek a fantáziámban és élni kezdték a saját, önálló életüket és kibontakozott személyes sorsuk, egyre inkább felszínre kerültek szorongásaik, elfojtott titkaik.
MN: Teljesen a fantáziájára hagyatkozott?
LG: Az alaphelyzetet egy újságcikk ihlette: abban olvastam két nő barátságáról, amely hirtelen úgy ért véget, hogy az egyik egyszerűen felszívódott, utolérhetetlenné vált, és ez a másikat annak ellenére padlóra küldte, hogy családja volt, rendezett körülmények között élt. Mégis úgy érezte, hogy ebbe a veszteségbe belepusztul. Tulajdonképpen ez a szituáció ragadta meg a fantáziámat, s részben ebből kerekedett ki a történet. Hőseim fiatal nők, akik teljesen eltérő háttérrel, gyökeresen más élethelyzetekből érkeznek. Véletlen megismerkedésüket követően bejárják Olaszországot, és a szokásosnál sokkal mélyebb, egyikük részéről a szerelemig fokozódó érzelmi kapcsolat alakul ki köztük. Az addig csak az eseményekkel sodródó főszereplő, aki – saját szavaival – leginkább csak a függöny mögül lesi önmaga életét, úgy dönt, itt az ideje, hogy változtasson, lázadjon nárcisztikus férje és általában a nőellenes kultúra ellen. Persze a részletekbe számtalan személyes élményt beledolgoztam az olaszországi kirándulásoktól kezdve az ismerőseim történetein át a mellékszereplők jelleméig. Ha összeadnánk, talán ebben a regényben is több a megélt, valós elem, mint a kitalált, bár az kétségtelen, hogy a sztorit alapvetően a fantáziám szülte.
MN: A könyvben igen jelentős helyismeretről tesz tanúbizonyságot, legyen szó az olasz riviéráról, a ferencvárosi Dzsumbujról vagy épp a Klauzál tér környékéről.
LG: Az itáliai helyszínek leírása kizárólag személyes benyomásokon alapszik; jártam ezeken a helyeken, nagyrészt átéltem a leírt élményeket. A „klasszikus” Dzsumbujt úgy ismertem meg, hogy pályakezdőként dolgoztam azon a környéken; akkor szembesültem vele, hogy milyen elképesztő körülmények között élnek emberek, akiknek esélyük sincs kitörni abból a miliőből. Mivel mindig érdekelt a társadalom peremén élő emberek sorsa, sikerült valamelyest megismerkednem ezzel a lepusztult nyomornegyeddel és lakóival – innen az élményanyag. A belső-erzsébetvárosi leírások is személyesnek mondhatók – igaz, nem maga a konkrét, egyébként is fiktív helyszín. Éppen olyan gangos házban nőttem fel, amelyhez hasonló nagyon sok van arrafelé, és ahol a történet második fele, mintegy az itáliai verőfény és életöröm ellenpólusa játszódik. A pesti bérház lakóközösségének alakjai nyilván kitalált személyek, de kétségtelen, hogy ezek a figurák sem a semmiből születtek.
MN: Talán nem árulunk el titkot azzal, ha elmondjuk: az Álomidő olvasmányos, könnyen emészthető könyv, ám a történet vége meglehetősen talányos, még sokáig foglalkoztatja az olvasót. Nem volt olyan elvárás a kiadó részéről, hogy happy end legyen?
LG: Nemcsak az olvasó, de az író számára is csábító alternatíva a meseszerű befejezés, amikor minden szálat elvarrunk, és a szereplők boldogan élnek, míg meg nem halnak. Csakhogy az élet nem ilyen, azé a két lányé sem, akiknek a kilenc hónapos kapcsolatáról, furcsa, ambivalens viszonyáról szól a könyv cselekménye. Az Álomidő kemény történet, nem volna ízléses, ha a vége szirupos lenne. Voltak ugyan viták a kiadón belül is a befejezésről, de azt gondolom, hogy illik a regényhez.
Lengyel Gábor: Álomidő . Fekete Sas Könykiadó, 2020; 324 oldal; 3200 Ft
