Az utolsó szalmaszálig

Bertók László: Együtt forog

E kötettel a kiadó a költő 85. születésnapjára, tavaly decemberre készült, de Bertók László szeptember 14-én elhunyt, az ünnepi kötetből így posztumusz megjelenés lett.

Ugyanakkor a könyv anyagát még Bertók állította össze, ő is véglegesítette, így az minden ízében a szerzői akarat hiteles hordozójának számít. Egy évvel korábban Térey János utolsó verseskötete, a Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba jelent meg hasonló körülmények között, csakhogy míg Térey tragikusan hirtelen halála mintegy a köteten kívüli tényként olvasódott rá a szerző életében lezárt kéziratra, addig Bertóknál a lesben álló halál az egyik legfontosabb köteten belüli téma és motívum. Akár búcsúkötetként is olvashatjuk az Együtt forogot, amelyben az élettől, önmagától és a költészettől távolodó szerző rendezi el lírai végakaratát. Bertók halála után rátekintve a kötet anyagára, már-már az tűnik elképzelhetetlennek, hogy ugyanezeken a szövegeken keresztül köszönteni is lehetett volna őt. Márpedig lehetett volna, ami ezúttal is a vers és a versolvasás kiszámíthatatlanságára hívja fel a figyelmünket.

Az anyag tehát még a szerző megkívánta szigorú struktúrába rendezve jöhetett ki; egy töredékben maradt, fésületlen Bertók-kötet lehetősége az életmű logikájával és belső dinamikájával ellentétesnek is tűnne. Aki ezt a nagy formátumú, mégis majdnem az észrevehetetlenségig önmegtartóztató lírát követte az elmúlt évtizedekben, azt is pontosan látja, hogy mennyire erőteljesen előkészített pozícióba érkezett az Együtt forog 243 kétsorosa. És nemcsak a közvetlen előzménynek számító 2015-ös Firkák a szalmaszálra című gyűjteményre kell gondolnunk (jelen kötet alcíme Firkák a szalmaszálra 2), hanem az azt egy évvel megelőző Ott mi vanra, a 2004-es Háromkákra, az 1995-ös Három az ötödiken. 243 szonett című kötetre, sőt, A kettészakadt villamos című 1987-es kötet Magyar epigrammák ciklusára is. Bertók mondhatni, semmit sem bízott a véletlenre, ami egyfelől talán szerzői alkati kérdés is, másfelől azonban, és most talán ez az érdekesebb, ennek a jelentős lírának a belső logikájából, azaz magából a befelé figyelésből, a költői, emberi én atommagja körüli megállíthatatlan keringésből következik.