Aki a 20. században az ukrajnai Lvivben élt, annak bőséggel kijutott a történelem viharából. Különösen, ha hosszú élete volt, mivel akár öt (de akár ennél is több) különféle állampolgárságot is magáénak tudhatott még úgy is, ha soha nem hagyta el szülővárosát. A század elején Lvivet még Lembergnek hívták és az Osztrák-Magyar Monarchia keleti „bástyájának” számított, az első világháború után Lengyelország kapta meg, a lengyelek Lwównak nevezték. 1939-ben a Molotov-Ribbentrop paktum nyomán a Szovjetunióhoz került Lvovként (Львов), majd 1941-ben, ismét Lembergként a náci Németországhoz. A 2. világháború után megint szovjet lett, majd 1991-tól – immár Lvivként – a független Ukrajna legnagyobb nyugati városa.
Philippe Sands nemzetközi jogász könyvének, a Kelet-nyugati utcának – amit nehéz lenne kategorizálni, leginkább az illene rá, hogy „tényirodalom” –, Lviv városa a "főszereplője", valóságos hősei a város szülöttei, akik
ha nem ott születnek, műveik sem készültek volna el.
Raphael Lemkin és Hersch Lauterpacht nem valamiféle találmánnyal vagy műalkotással vált közismertté, hanem olyan jogi formulák megalkotásával, amelyek szinte ismeretlenek voltak 1945-ig, ám ezt követően megkerülhetetlenné váltak a nemzetközi jog tárgykörében. Lemkin a népirtás, Lauterpacht az emberiesség elleni bűntett fogalmának megalkotója, mindketten a Lvivi Egyetemen folytattak jogi tanulmányokat, és ha nevük nem is vált széles körben ismertté, e fogalmak borzalmas jelentésével leghamarabb a nürnbergi per után az egész világ szembesülhetett.
| ||
Sands eredetileg csak e két jogászról akart írni. Különösen azután, hogy lvivi útja során azzal szembesült, hogy még a városi egyetemen sem tudják, hogy kik voltak ők. De a szerzőt a városhoz más, személyesebb okok is kötötték. Itt született anyai nagyapja, Leon Buchholz, aki ugyan teljesen más pályán működött, mint a neves jogászok, sorsa a nácik rémes ideológiája nyomán mégis melléjük rendeltetett. Mindhárman zsidó származásuk miatt váltak menekültekké, mindhármuk családja odalett a világháború alatt. Mindez Lemkin és Lauterpacht munkásságában vissztükröződik, viszont Leon Buchholz a háború után teljes hallgatásba burkolózott. Sands e három életút állomásait járja be és már-már krimibe illő fordulatokat fedez fel.
Már csak azért is, mert van egy negyedik főszereplője is a Kelet-nyugati városnak, Hitler egykori jogásza, 1939-től a megszállt Lengyelország teljhatalmú főkormányzója, Hans Frank,
aki közvetve milliók haláláért volt felelős.
Lemkin és Lauterpacht hozzátartozóinak a haláláért is. Sands azonban Frank hatalmának abszurditását, kisstílű személyiségjegyeit is megmutatja, és azt is, hogy a főkormányzó szinte királynak képzelte magát. Legalábbis ezt támasztja alá, hogy a krakkói Wawelban rendezte be rezidenciáját, hatalmas műtárgy-gyűjteményt felhalmozva. Irodája falára Leonardo da Vinci Hölgy hermelinnel című festményét akasztotta, sőt amikor a háború végén menekülnie kell, a képet magával vitte Németországba. De magával vitte 43 kötetes naplóját is, amit minden bizonnyal az „örökkévalóságnak” szánt. Mindennél beszédesebb, hogy a háború végén épp e feljegyzésekkel próbálta igazolni,, hogy nem terheli felelősség, azonban a nürnbergi perben épp e naplók szolgáltak az ellene felhozott vádak – köztük az emberiesség elleni bűntettek – bizonyítékául.
Philippe Sands könyvének négy főszereplője sosem találkozott, de remekül megírt élettörténetük nyomán mégsemszabadulhatunk attól az érzéstől, hogy nem létezik, hogy ne ismerték volna egymást. A Kelet-nyugati utcát magyarul a Park kiadó jelentette meg, Farkas Krisztina fordításában.
(Borítókép: Wikipédia)
