Méltatlanul kevés szó esett arról, hogy tavaly magyarul is megjelent a brit történész, Orlando Figes A suttogók című könyve, amelyet jó másfél évtizede, 2007-ben adtak ki angol nyelven, és nem túlzás azt mondani, az Európa Könyvkiadó adósságot törlesztett vele.
Könyvtárnyi szakirodalma van annak, milyen gátlástalan módszerekkel tartotta meg Sztálin a hatalmát, és még többet tudunk a deportálásokról és a gulágról, de arról kevesebbet, hogy miként hatottak a diktatúra Lenin által lefektetett, majd Sztálin által részben felrúgott, részben újrarendezett játékszabályai az oroszok hétköznapjaira. Márpedig Figes pont erről ír: csak ekként lehet megérteni, milyen volt egy ilyen embertelen diktatúrában élni. Hiába vannak sokkoló adataink arról, hány falu néptelenedett el a kolhozok erőltetett megszületése miatt, vagy eközben mennyivel nőtt Moszkva lakossága, mégis többet jelentenek azok a személyes visszaemlékezések, amelyekből kiderül, ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy emberek milliói kényszerültek összezsúfolódni függönnyel elválasztott szobákba.
Ezekben a közös helységekben még beszélgetni sem mertek a vadidegen családokkal, hiszen nem tudhatták, a másik vajon besúgó-e.
Oroszországban generációk nőttek fel úgy, hogy nem mertek nyíltan beszélni, legfeljebb suttogni – természetesen a könyv címe is erre utal. Ijesztő – és részben ismerős – képet kapunk arról, mi történik, ha szétverik a társadalom szöveteit: voltak emberek, akik azért nem mertek megnyílni a múltjukról, mert esetleg kiderül, hogy letartóztatták a férjüket vagy apjukat. Nem mertek beszélni a régi időkről, mert bajt hozhat a fejükre, ha túlzottan nosztalgiáznak. A gyereküknek nem meséltek a családjukról, mert megzavarná őket a szovjet életforma átérzésében.
Végtelenségig lehetne folytatni a hasonló példák sorát, de a könyv mindössze 800 oldal. Több család történetét végigköveti a szerző. Ezek a családtörténetek nagyrészt híján vannak bármiféle hősiességnek: elszakított emberek, meghasonlott rokonok és lehetetlen döntésbe keveredett távoli családtagok kerülnek elő bennük.
Még a homo soveieticusnak hívott emberfajta iránt is empátiát ébreszt az olvasóban.
Első hallásra hiába tűnik undorítónak és erkölcstelennek, ha valaki képes elzavarni a testvére árván maradt gyerekét az otthonából, egy teljes kontrollt gyakorló, egymás feljelentésére épülő államban nem meglepő, hogy egy családfő elsősorban a saját gyerekeit akarja védeni és nevelni. Nem véletlen, hogy ilyen környezetben rendszeresnek mondható, hogy az emberek feljelentik a saját szomszédaikat.
Számos elviselhetetlen és borzalmas történet szerepel a lapokon. Ilyen például egy nőé, aki a gulágon szülte meg gyerekét, de amint megtanult járni, elvették tőle, hogy aztán a gulág bölcsődéjében végül éhen haljon. Egy másik nő évtizedekig kutatott a férje után különböző börtönök nyilvántartásaiban, míg végül megtudta, hogy már régen, nyolc évvel a bezárása után meghalt betegségben. S ha ez nem lenne elég, a teljes igazságot csak a nő halála után, a Szovjetunió felbomlását követően tárták fel a lánya előtt, a keresett férfit ugyanis 1937-es bebörtönzésének estéjén agyonlőtték. A sztálini nagy terror idején a pártban vezető szerepet betöltő kommunisták maguk is összerezzentek minden egyes éjjel, ha autó állt meg a lakásuk előtt.
A társadalom erőszakos átalakításának pusztító hatásáról szóló tömény leírások között is kirívó az a rész, amit Figes annak szentel, hogy Sztálin halála után miként szabadult ki több millió orosz a börtönökből és kényszermunkatáborokból. Voltak nők, akik azzal szembesültek, hogy évtizedek óta eltűnt férjük új feleséggel tér vissza, gyerekek, akik azt tapasztalták, hogy régóta nem látott anyjuk nem olyan, mint álmukban elképzelték, a lelkét pedig megnyomorították a rabság évei. Ezek az emberek többnyire senkinek sem beszéltek arról, mit éltek át.
A suttogók megemlékezik Konsztantyin Mihajlovics Szimonov, a szovjet idők egyik sztárköltő-írójának sorsáról is. Szimonov lojális sztálinistaként nézte végig, ahogy a hozzá közel állókat is elviszik, maga is beszállt abba a „kozmopolitaellenes” antiszemita kampányba, és csak öregkorában nézett szembe megalkuvó viselkedésével. Történetéből kiderül, hogy a félelem és a nagyobb jóba vetett hit egy sokra hivatott ember lelkivilágát is eltorzítja.
Mivel a könyv Oroszországról szól, kénytelenek vagyunk a putyinizmust figyelembe véve értelmezni. Orlando Figes ugyanis – akár szándékosan, akár akaratán kívül – arra is választ ad, mik azok a társadalmi és személyes traumák, amelyek Oroszországot máig meghatározzák, és a külső szemlélő számára szürreálisan megmagyarázhatatlan, fojtogató hellyé teszik. Mindezt mély empátiával figyeli, hiszen
egy ilyen típusú diktatúrában szinte mindenki áldozat.
Bár az orosz lélek sebeit csak a múlt feltárásával, széles diskurzussal lehetne begyógyítani, Putyin rendszerében nem ebbe az irányba haladnak a dolgok. Nemrégiben felszámolták a Memorial Társaságot, amely a szovjet vezetés bűneinek feltárására jött létre, és A suttogók elkészültét szemtanúk felkutatásával segítette. Az orosz államvezetés és a politikai elit a traumák feldolgozása helyett a hazugságot választotta. (Ha valakit a Szovjetunió felbomlása utáni orosz társadalom élete érdekel, annak Masha Gessen szintén az Európánál megjelent Jövőnk a múlt című könyvét ajánlom.) Orlando Figes könyvét akkor is érdemes elolvasni, ha rémálmokat okoz.
Orlando Figes: A suttogók. Magánélet Sztálin Oroszországában. Fordította: Bihari Péter. Európa Könyvkiadó, 2023, 859 oldal. 8999 Ft
