A barát Sigrid Nunez amerikai írónő hetedik regénye az olvasók és a kritikusok kedvence lett. Elnyerte a National Book Award for Fictiont, New York Times bestseller lett, bezsebelte a Financial Times, a The Sunday Times, és a Vogue díjait is.
A történet nagyon egyszerű: egy egyetemi oktató nő, aki maga is író (bár már évek óta alkotói válságban van) befogadja egykori barátjának, aki íróként és oktatóként a legfőbb szellemi társa volt, és aki öngyilkosságot követett el a nagytestű kutyáját, egy dán dogot. Emiatt sok nehézséggel kell szembenéznie, a lelkiek mellett azzal is, hogy hogyan férnek el alig negyven négyzetméteren De sorra veszik az akadályokat, a kilakoltatást is megússzák, de az állat hamarosan beteg lesz, így szembe kell néznie a hősnek az ő halálával is; hanyagolja a munkáját, leépülnek az emberi kapcsolatai, már csak a kutyára fókuszál. És amíg a környezete úgy látja, hogy a nő a mániájának áldozatává válva szépen lassan becsavarodik, ő belül egy utazáson vesz részt, amelyen egyetlen társa a néma állat. De ez a kutya valójában az elvesztett barát gyors és kegyetlen halálának elviselését könnyíti meg. És azzal, hogy a nő belátja, egy szeretett lényt el kell altatnia azért, hogy az ne szenvedjen tovább, rádöbben arra is, hogy ugyanígy kell elfogadnia az öngyilkos barát döntését is.
„Egy gyönyörű, gyönyörű könyv – a legeredetibb kutyás szerelmi vallomás a Kutyám, Tulipán óta” – reklámozza a regényt Cathleen Schine bestsellerszerző, a National Book Review pedig odáig megy, hogy ragyogó, fantasztikus műnek nevezi a könyvet. A gyász megrendítő krónikáját ígérik a recenzensek. De nekem mindez beváltatlan ígéret maradt.
| ||
A gyászról, a gyász mélységeiről nem tudunk meg túl sokat, a szöveg a felszínen marad, amit Nunez idézetkavalkáddal és más szerzőktől vett sorokkal próbál „mélyíteni”. A hosszas elmélkedések mellett konkrét filmleírásokkal – köztük van Mundruczó Kornél Fehér isten című filmje is –, más szerzők gyásszal és elmúlással, írással és íróléttel kapcsolatos monológjaival. A megszólított az eltávozott szellemi társ, és a főhős még mindig előtte mutatja, milyen okos, milyen rétegzett a gondolkodása, mennyi mindent szedett össze az évek alatt. Több helyütt jegyzi meg mindkét szereplő – az idéző és az idézett –, hogy az új generáció egyetemistái milyen sekélyesek, mennyire nem jelent nekik semmit példul a klasszikus értelemben vett műveltség sem. Hogy már nem tekintenek ájult tisztelettel az elődökre, és mások a szempontjaik nemcsak az alkotás, hanem a befogadás tekintetében is. A regény egyes recenzensei számára épp ezek a dicső múlt feletti sóhajok szolgáltak megbízható bizonyossággal arra, hogy van még remény, a kultúra nem haldoklik, hiszen a fáklyavivők közöttünk járnak. Ám engem sokszor feldühített, hogy mindenre idézet a válasz, mintha a szerzőnek (vagy a szerző hősének?) nem lennének önálló gondolatai, hiszen minden egyes megszólalás citátum vagy reflexió, egyetértése vagy cáfolata egy-egy nagy író/költő/filozófus eszmefuttatásainak.
De a valódi érzésekről, az igazi szenvedélyekből nem sokat mutat ez a könyv, az érzelmek is megmaradnak a bölcsésztudélékoskodások terén. A főhős fülében ott egy régi dallam: „Egyáltalán nem tenne boldoggá, ha már nem hiányozna. Nem siettetheted a szerelmet, mondja a dal. És a gyászt sem lehet siettetni”. Igen ám, de sajnos nem tudunk meg többet az elvesztett férfiről, azon kívül, hogy mennyit beszélt könyvekről, szerzőkről, tendenciákról… Nem rajzolódik ki egyikük személyisége sem, sőt, ami engem a legjobban zavart, az az a fajta intellektuális okoskodások halmaza, amivel az író az emelkedett kapcsolatukat próbálta jellemezni. Kiderül, hogy ennek a nőnek semmi egyebe nem volt, mint a remény, hogy egyszer jó író lesz, illetve ez a merőben reménytelen szerelem (el eltagadott érzés), amit a mentora iránt érzett.
Amikor anyám meghalt, elhoztuk a macskáját. Minket is megérintett az érzés, hogy vele együtt egy kicsit sikerült megmentenünk valamit anyánkból. És a macska későbbi pusztulása vitte magával ténylegesen az őt is. Mennyire hagyja rajta az állaton a nyomát a gazda? Ahogy a könyv hősnője, úgy mi sem tudhattuk meg ezt. Gondolt a macska anyánkra? Vagy csak mi akartuk hinni, hogy őrzi őt? „Nem lehet neki megmagyarázni a halált” – gondolja a könyv hőse is a kutya kapcsán. Igaz, hogy nem lehet vitatkozni vele, és nem nyűgözik le az elmefutamok sem, mintha mégis megnyugtatná a regény főszereplőjét. Olyannyira, hogy ő maga is elnémul tőle, de persze annyira nem, hogy ne találna végül erre is egy frappánsan rímelő idézetet valamelyik fontos szerzőtől.
A barát a Libri kiadásában jelent meg, fordította: Hoppán Eszter.
Borítókép: Wikipedia
