Magyar Narancs: Egyik nyilatkozata szerint A Buddenbrook ház újraolvasása után került ismét a kezébe a Don Quijote.
Salman Rushdie: Egy promóciós körút során jártam a lübecki Buddenbrookhausban, ennek hatására vettem újra elő Thomas Mann művét. Nagy élvezet volt, kedvet kaptam más klasszikusokhoz is, Cervantes Don Quijotéje is így került ismét a kezembe. A másik ok, amiért elővettem, az az, hogy néhány éve felkértek, írjak valamit a halálának 400. évfordulójára. Örömmel fedeztem fel, hogy ma már sokkal jobb, elevenebb, élvezetesebb angol nyelvű Don Quijote-fordításaink vannak, mint amelyeket korábban ismertem. De ettől függetlenül is már egy jó ideje motoszkált bennem a gondolat, hogy írnom kéne egy Amerikán átívelő, road-movie-szerű regényt. Aztán leesett, hogy minden idők legjobb nagy utazásos regénye nem más, mint a Don Quijote. De míg Cervantes hőse búsképű, melankolikus lovag, az én figurám már-már abszurd módon optimista, derűje a nevetségesség határát súrolja. Így utazik át a mai Amerikán. Gyakran megkapom a barátaimtól én is, hogy túlzó optimizmusban szenvedek, most ezt a jellemvonásomat nagyítottam fel komikus méretűre. A Sanchóm pedig még ennyire sem hasonlít Cervantesére.
MN: A Don Quijotéja indiai származású amerikai. Ön is régóta él az Egyesült Államokban. Melyik címkét érzi közelebb magához: az indiai-britet vagy az indiai-amerikait?
SR: Húsz éve élek Amerikában, amerikai állampolgár vagyok. De mindig is inkább városokkal, mintsem országokkal éreztem közösséget. Bombayben nőttem fel, Londonban éltem sokáig, és most New York-i lakos vagyok, ezekhez a helyekhez fűznek erős kötelékek, de mind Indiának, mind Angliának vagy Amerikának is vannak olyan vonásai, amelyeket egyáltalán nem érzek a magaménak.
| ||
MN: „A város ajtó, amely vagy nyitva van, vagy zárva” – olvasható a Quichotte-ban. Vannak ilyen zárva tartó városai?
SR: Hát, Teheránban például biztosan nem fogok a közeljövőben vakációzni. De ezt leszámítva nem nagyon van ilyen hely. New Yorkban az itt élők kétharmada máshonnan érkezett, ide kívülről megérkezni normális élethelyzet. Megjössz, lerakod a bőröndödet és máris New York-i vagy. Londonról azt gondolom, hogy a britek zárkózottsága miatt nehezebben nyílik. De én fiatalon kerültem oda, miután ’68-ban végeztem Cambridge-ben, és fiatalon még mindent lehetségesnek gondol az ember. Még ma is mélyen kötődöm a városhoz, a szűk családom és a legrégebbi barátaim nagy része ott él. Frusztráló is, hogy épp indultam volna Londonba, de le kellett mondanom az utat e miatt az átkozott koronavírus miatt. Olyan vagyok, mint egy hajótörött New Yorkba zárva, aki el van választva a családjától, a barátaitól.
MN: New York-iként legalább némi védettséget élvezhet Trump Amerikájával szemben.
SR: Ez egy nagyon is Trump-ellenes város, már azelőtt sem szerette Trumpot, hogy politikusnak állt volna. New York és Kalifornia az ellenállás két központja. Novemberben majd meglátjuk, hogy visszatér-e az a másik Amerika vagy sem. Nem vagyok jó esélylatolgató, négy évvel ezelőtt is tévedtem. Úgy gondoltam, Trump veszteni fog, és látja, mi történt. Amúgy Trump szerintem legyőzhető, ami nem jelenti azt, hogy le is tudják győzni. Meggyőződésem, hogy a négy évvel ezelőtti választás azért alakult így, mert a bejegyzett választók 46 százaléka otthon maradt. Ha a szavazók most valamilyen módon mozgósíthatók lesznek, szerintem Trump veszteni fog. De lássuk meg, ez a vírus például hogyan hat majd az esélyekre. Még sosem éltünk át ilyet. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténhet az életemben. Új tapasztalat ez mindenkinek, így az is megjósolhatatlan, hogyan befolyásolja majd a politikát.
MN: Regénytémának sem utolsó.
SR: Igen, lehet. De Camus már megírta ezt a regényt.
MN: A vírus hatására meg is ugrottak A pestis eladásai. Ideális karanténirodalom.
SR: Ilyenkor jól jönnek a klasszikusok. A Száz év magány, A bádogdob… De önök sem szenvednek hiányt nagy írókból. Nádas, Esterházy, Kertész! Szerencsések, hogy az első osztályú irodalomnak ilyen régre visszanyúló hagyományai vannak Magyarországon.
MN: A vírushelyzet előtt összejárt a New York-i írókollégákkal?
SR: A New York-i írók közül Paul Austerhez és Don DeLillóhoz fűz a legközelebbi kapcsolat. Olykor összejárunk, olykor vacsorázunk, de gyakrabban esik szó köztünk baseballról és filmekről, mint irodalomról. Van egy kis indiai-amerikai írói bandám is, Kiran Desai, Suketu Mehta tartoznak például bele. De valaki mindig ír valamit, így csak elvétve találkozunk.
MN: Egy interjúban elmesélte, hogy a halála előtt nem sokkal még beszélt Philiph Rothtal. Szóba került az amerikai politika?
SR: Hátborzongató, ahogy Philip az Összeesküvés Amerika ellen című regényében tulajdonképpen leírta mindazt, ami mára bekövetkezett. Ő az amerikai fasizmus felemelkedéséről írt, de nemcsak az antiszemitizmus rímel a mai viszonyokra, ennél jóval többről van szó. A regényben leírtak előrevetítették mindazt, ami ma Amerikában történik. A próféta szólt belőle. Noha nem voltunk közeli barátok, volt szerencsém ismerni egy kicsit Philipet, és annyit mondhatok, rendkívül vicces alak volt, szórakoztató társaság, pengeéles humorral, a politikai kérdésekben is. Amikor utoljára beszéltünk, megkért, vegyek részt a Newark Public Library róla elnevezett előadás-sorozatában. De meghalt, mielőtt megtarthattam volna az előadást. Ezek afféle évértékelő, state of the nation beszédek, ám Philip halála után azt kértem, a hagyományoktól eltérően én hadd beszéljek inkább róla. Vagyis Amerikáról, ahogy azt Philip Roth látta és láttatta.
MN: Ön sem most kezdett behatóan foglalkozni Amerikával, már előző regényében, A Golden házban is így tett.
SR: A Quichotte zsinórban a harmadik regényem, melyben Amerikát járom körül, de mindhárom alkalommal más-más irodalmi hagyományt követve. A Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka az én Amerikáról szóló ezeregy éjszaka mesém dzsinnekkel és repülő szőnyegekkel, A Golden ház naturalista regény majdhogynem teljes egészében, míg a Quichotte igazi mixtúra: pikareszk, szürreális és abszurd egyszerre.
MN: A regényben kapunk egy gyorstalpalót az indiaiakkal szemben gyakorolt amerikai bevándorlási politika alakulásáról. Az 1920-as években az amerikai legfelsőbb bíróság még azon az állásponton volt, hogy az indiaiak és a fehérek közt akkora a faji különbség, hogy az asszimiláció lehetetlen.
SR: Hát, igen, ez a legteljesebb mértékben rasszista okfejtés volt, de mindez már a régmúlt, az amerikai indiaiak, ha nem is óriási, de viszonylag jól integrálódott közösséget alkotnak. Persze a rasszizmus minden nem fehér közösség életére hatással van az Egyesült Államokban. Bevándorlókról akartam írni, akik Amerika számos olyan vidékén utaznak át, ahol nem szeretik a barna bőrűeket. Én egyébként szerencsésnek mondhatom magam, mert engem nem értek túlságosan kellemetlen élmények, de sokakat ismerek, akiket igen. Mielőtt elkezdtem volna a regényt, felmerült bennem, hogy kocsit bérelek és magam is megteszem a főszereplőm útját, de végül arra jutottam, nincs szükségem rá. Az elmúlt húsz évben keresztül-kasul utaztam Amerikát, azt hiszem, elég jól ismerem azt a világot, amiről írok. Amit meg nem ismerek, arra ott a fantáziám.
MN: A könyvében szereplő író álnevet használ, leplezi az etnikai hovatartozását, „ahogy a Freddie Mercury is leplezte a párszi indiai énekest, Farrokh Bulsarát” – jegyzi meg a regényben. A Farrokh Bulsara névvel lehetetlenség lett volna Angliában befutni?
SR: Ő mindenképp így gondolta. Attól félt, hogy ha zoroasztriánus, párszi indiaiként azonosítják, az korlátozná a lehetőségeit az akkori idők zeneiparában. És könnyen lehet, hogy még most is ugyanez lenne a helyzet. Érdekesnek találtam, hogy egészen a haláláig a rajongói közül milyen sokaknak fogalmuk sem volt az etnikai hovatartozásáról. A mozifilm óta persze mindenki tudja, hogy indiai családból származott.
MN: Ön sosem gondolkodott a névváltoztatáson?
SR: Ismerek álnéven alkotó írókat, de nem, engem meg sem kísértett a gondolat.
MN: „Amikor író születik egy családba, annak a családnak vége” – idézi a könyvben Czesław Miłoszt. A Rushdie család is megszenvedte, hogy író született bele?
SR: Az éjfél gyermekeire az anyám nagyon kifinomultan reagált: képes volt elvonatkoztatni a regényben leírtakat a családunktól. De az apám dühös lett rám. Nem tetszett neki, ahogy az apát ábrázoltam, azt gondolta, ezzel szándékos gorombaságot követtem el ellene. Aztán megbocsátott, ami talán még rosszabb volt.
MN: Miért?
SR: Nem örültem neki, hogy valaki azért bocsát meg, mert megírtam Az éjfél gyermekeit.
MN: A Quichotte-ban szereplő író megannyi sikertelen kémregény szerzője. Nem akart soha kémregényt írni?
SR: Volt egy pontja az életemnek, amikor azt gondoltam, lehet, hogy megpróbálok írni egyet. Mert épp sok valódi kémmel találkoztam. Ha már ennyit tudok a témáról, gondoltam, miért ne írnék róla.
MN: Az említett kémekkel azokban az években találkozott, amelyeket rendőri védelem alatt töltött, mert Khomeini ajatollah a Sátáni versek miatt fatvát mondott ki önre, vagyis halálra ítélte?
SR: Igen. Ráadásul igen sokféle kémmel találkoztam. Angol kémekkel, amerikai kémekkel, mindenféle kémekkel, de végül az egészből csupán egy történetszál lett a Quichotte-ban. Mint mindenki más, én is szeretem a James Bond-filmeket, de még náluk is jobban szeretem Le Carré regényeit. A kém, aki bejött a hidegrőlt, a Suszter, szabó, baka, kémet – ezek csodálatos könyvek.
MN: Nemrég az egyik nagy amerikai könyvkiadó úgy döntött, mégsem adja ki Woody Allen memoárját. A hírre Stephen King azt írta, aggasztja a döntés, mert Woody Allen ugyan cseppet sem érdekli, de az igen, kire tesznek legközelebb szájkosarat.
SR: Egyetértek Stephen Kinggel. Ez a helyzet nem arról szólt, hogy mit gondolsz Woody Allenről, a pártját fogod-e vagy sem. Veszélyes precedenst teremt, ha visszatáncolnak egy könyv megjelentetésétől, csak azért, mert az nem tetszik valakinek. Ráadásul még csak nem is a könyvről, hanem a szerző személyéről volt szó. Nem hiszem, hogy akik a könyv ellen szót emeltek, egyáltalán elolvasták. Ha elkezdik betiltani a könyveket, mert valakinek nincs ínyére ennek vagy annak a szerzőnek a személye, onnantól nincs megállás.
MN: Ha már a szerzők személyénél tartunk: „Ember voltam, vagy egy seggfej?” – tette fel a kérdést a halálos ágyán Saul Bellow, ahogy azt a regényében idézi is. A Nobel-díjas nagy íróról az utókor meghozta a döntést?
SR: Mindkettő volt. Ember és seggfej egyszerre. Meglehetősen problematikus volt a magánélete, de ez engem egyáltalán nem érdekel. Csak és kizárólag a könyvei. Ezra Pound a nácizmus híve volt, T. S. Eliot antiszemita és még sorolhatnám. Az irodalom tele van nagy írókkal, akik rossz emberek voltak.
MN: Visszatérve a klasszikusokhoz: egyszer bevallotta nagy bűnét, hogy sosem volt képes befejezni George Eliot Middlemarch-át. Tervezi, hogy újra nekiveselkedik?
SR: Azért elég sokáig eljutottam benne. George Eliot minden más könyvét szeretem, a Daniel Deronda és A vízimalom különösen közel állnak hozzám. A Middlemarch-csal a következő a problémám: ha a regény egyik fontos szereplőjéről a szerző maga állítja, hogy a világ legunalmasabb alakja, ott bizony nehéz lesz elkerülni az unalmas bekezdéseket. És a Middlemarch pont erről szól: egy unalmas alakról.
(Interjúnk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2020. június 11-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)
