„Benyelve, hogy csak második az állandó barátnő mellett"

Sorköz

Karafiáth Orsolya írása Simone de Beauvoir: Mások vére című regényéről

Beauvoir első regénye, A vendég nő (1943) Sartre, Olga Kosakiewicz és a saját szerelmi hármasáról szól, a Mások vére (amelyből Claude Chabrol 1984-ben dagályos filmdrámát rendezett, Hélène szerepében Jodie Fosterrel) háborús története sem nélkülözi a többszereplős érzelmi drámát, felmutatva, hogy nem függetleníthetjük magunkat a történelemtől. A könyv 1945-ben jelent meg (magyarul most először olvasható), de Beauvoir az események kellős közepén, 1941 októbere és 1943 májusa között írta.

false

Míg a világhírt 1949-ben A második nem hozta meg számára – azóta is ez a feminizmus egyik megkerülhetetlen alapműve –, már az első két regénye is ismert íróvá tette Franciaországban. Ő 21, Sartre 23 éves volt, mikor megismerkedtek. A jellemzése szerint „kicsi, szemüveges és nagyon csúnya” íróval annak haláláig együtt maradtak, de nem a hűség volt a legfőbb kötőerő ebben a kapcsolatban. „Közöttünk – mondta többször – szükséges szerelem van; úgy való, hogy esetleges szerelmeket is megismerjünk.”

A sartre-i alapgondolat, miszerint „szabadnak lenni, egzisztenciának lenni annyit jelent, mint önmagunknak lenni”, ezért az ember „szabadságra ítéltetett” filozófiája, miként az egész életüket, kapcsolatukat, úgy ezt a regényt is áthatja. A tézis, hogy mindig az egyes emberen áll, hogy az adott szituációban mit választ, gondolkodásuk alapköve. De vannak-e tiszta szituációk?

„Ifjabb Blomart nem létezik többé” – szuggerálja önmagának Jean Blomart, a gazdag nyomdatulajdonos egyetlen fia, aki hátat fordítva korábbi nagypolgári életének, a nyomdászmesterséget kitanulva előbb kétkezi munkásnak áll, majd az ellenállás élére kerül. Vezetésre született, karizmatikus egyénisége nagy hatással van környezetére. Amikor először szembesül személyiségének elsöprő erejével, fellelkesül, ám aztán ez a felelősség hol ideges borzadással, hol félelemmel tölti el, máskor a bűntudat taglózza le elemi erővel. Megőrjíti, ha nem látja mások cselekedeteinek mozgatórugóit, retteg attól, hogy csupán a személyes varázsa miatt sodródnak vele, nem saját akaratukból. Vizsgálja hát, ki mennyire elkötelezett, kinek a lelkesedését támasztják ki a belőle nyert energián túl az érvek is. Sokszor látunk a gondolataiba, a szöveg ilyenkor egyes szám első személyű vallomásra vált. Ezek a belső monológok önostorozó kérdések sorozatai, annak firtatása, vajon mik is a valódi mozgatórugóink. „Honnan vettem a bátorságot, hogy ebbe a harcba magamon kívül bárki mást is belerángassak?” Közben mégis érzi, hogy ebben a történelmi helyzetben mást nem tehet, így buzdít, toboroz, fiatalokat agitál, mondván, hogy „az ifjúságban van a legnagyobb erőnk”. „Nézhetjük-e továbbra is ölbe tett kézzel a vérbe borult Spanyolországot, a Németországon végigsöprő pogromok szennyes hullámát, az Ausztriára rázúdulni készülő barna áradatot? (…)" – kérdi, és miközben a földalatti megmozdulást szervezi, belül szinte őrjöng a súly alatt: „maga az Isten is kudarcot vallott volna egy ilyen dölyfös terv megvalósításával, az emberek nem tologatni való bábuk…”

Beauvoir és Sartre Pekingben (1955)

Beauvoir és Sartre Pekingben (1955)

Fotó: Wikipédia

A szerelem és a történelem összeölelkeznek a lángokban, ugyanúgy, ahogy az egyes emberi sorsok is egymástól szétszálazhatatlanul determinálják egymást. Jean életébe belép Hélène, közben jönnek a hírek Spanyolország helyzetéről, a német pogromokról, majd az Anschlussról. Hélène kirántaná szerelmét a sodrásból: „Megvan a magad élete (…) Az nem elég? – De hát az életem a többi emberhez való kapcsolatomról szól. Ausztria az életem része, az egész világ az életem része.” Kinek van joga a másikat feláldozni? Amikor Jean szemébe vágják, hogy könnyű a mások vérével fizetni, akkor azt feleli: „Mit számít, hogy a mások vére vagy a mi vérünk? A kettő egy és ugyanaz.” De maga is majdnem beleőrül, hogy vajon igaza van-e. Vagy azok teszik jól, akik kimaradnak? A röplapozás, zsidómentés, csempészés közben Hélène, az összefüggéseket nem látva, eleinte a körmét lakkozgatva, távolról nézi az eseményeket, s hogy az élete könnyebb legyen, beáll dolgozni a németekhez. Akkor fordul valami át benne, amikor a barátnőjét, Yvonne-t akarják elhurcolni. Súlyos döntést kell megint hoznia, de képes a nehéz és veszélyes, a saját önzését felülíró utat választani. De onnan már számára sincs visszaút.

A könyvben ugyanolyan erővel pusztít a szerelem, mint a háború. De fontos-e a szerelem? Miért kapaszkodunk egymásba? Egyáltalán: mi az a szerelem? Hélène kezdeti kiskutyaszerű, lerázhatatlan csimpaszkodása? Az érzés, hogy valami végzetes történik velünk? Kicsikarható-e, hogy szeressünk valakit? Blomart rájön, hogy a nőt megnyugtatják és boldoggá teszik a hazugságok, mert el akarja hinni azokat, hát szerelmet – amit képtelen érezni – hazudik neki. Hélène vállalja, hogy ő a „kispolgári önzés” vértjében néz szembe a világgal, és önmagán kívül semmi nem érdekli, még a szerelmét is csak ebben a keretben látja: neki szüksége van a férfira, és kész. Blomart-t sem hagyja ugyan hidegen a nő szépsége és üdítő energiája, de egyféle atyai vagy nagytestvéri szeretettel néz csak rá, és kedvesen bár, de többször kioktatja elvekről és a helyzetükről, ezzel is megpróbálva távol tartani önmagától. Nem is csak azért, mert Hélène korábban a jó barátjának és eszmetársának, Paulnak a barátnője volt, és mert ő maga sincs egyedül, elköteleződött a rá mindenben számító Madeleine-nek. Ám Hélène addig talpal Jean nyomában, míg megtöri az ellenállását, eleinte még azt is benyelve, hogy csak második az állandó barátnő mellett, látszólag elfogadva Jean érveit, miszerint ő nem tud csak egy nőt kívánni, bármennyire szeretné. Ám ez a hármas csupa szenvedést hoz, mindannyiuknak. És mindhárman máshogy tűrik a csapásokat. A regény csupa elmélkedés és sodró szenvedély.

Fordította: Bíró Péter. Jaffa Kiadó, 2020, 254 oldal, 3499 Ft

Neked ajánljuk