Az év egyik legjelentősebb hazai regénye Láng Zsolt Bolyai című műve, amelynek címszereplője Bolyai János (1802–1860), akinek a nevéhez a nemeuklideszi matematika megalkotása fűződik, és akinek a zeneelméleti munkái is korszakos jelentőségűek. Nem csoda, hogy a korát jóval megelőző tudós munkássága a maga idején szinte észrevétlen maradt, és Bolyai nagyságát csak jóval később ismerték fel. „Mióta feljegyzéseit, levélvázlatait, leveleit, töredékes írásait olvasom, meg vagyok győződve, hogy Bolyai mindent látott, ami körülötte zajlott, de semmiről nem beszélt. Sokan érzéketlennek látták. Mások bolondnak.
| ||
Nagyjából harminc év alatt született meg az ominózus, egymás mellé felstócolt két papírhalom. 1833-ban tért haza Marosvásárhelyre, és 1860-ban halt meg, olyan mellőzöttségben, amelynek máig érződik a hidege. Persze a mellőzöttséget részben ő akarta” – mondta a Narancs irodalmi sikerlistáján is előkelő helyen szereplő regényéről Láng Zsolt, amit most a tudós munkásságáról szóló összefoglalóval ajánlunk a szíves figyelmükbe.
Bolyai János matematikai munkásságát ismerni véli a hálás utókor, habár a kiterjedt levelezés és a fennmaradt kézirat hagyaték elemzése számos meglepetéssel kecsegteti manapság is a kutatókat. A Bolyai-hagyaték jegyzetei, levelei ugyanis tele vannak a laikusok által nehezen érthető szavakkal és jelölésekkel, ami különösen a képletek megértését nehezíti meg. Ráadásul saját írásmódot dolgozott ki, ezzel is jegyzetelt, rögvest három nyelven: magyarul, latinul és németül, az apjához, Bolyai Farkashoz írott leveleiben pedig a matematika keveredik a többi, sokszor köznapi témával. Bolyai János kéziratainak sorsa is megér egy misét. Halála után a hagyatékot a császári-királyi hadsereg – amelynek szolgálatában állt, majd nyugellátmányt kapott tőle – lefoglalta, és átnézte: nincs-e bennük valami katonai titok, és csak később került a Magyar Tudományos Akadémia birtokába. Nagy részük addigra elveszett, számos levelét pedig gondatlanul eljáró féltestvére, Bolyai Gergely égette el, habár utólag elismerte, hogy ezekben is „roppant sok” matematikai tárgyú feljegyzés szerepelt.
Az életmű számos eleme még nyitott: igazából csak közvetett bizonyítékok szólnak amellett, mennyire ismerte Bolyai korának csúcsmatematikáját (a manapság is a matematika óriásai között emlegetett, egyaránt fiatalon elhunyt norvég Nils Henrik Abel illetve a francia Évariste Galois munkásságát például aligha), honnan származtak matematikai ismeretei, már természetesen édesapján, a maga korában nálánál is ismertebb Bolyai Farkason túl. És persze az is, hogyan volt képes viszonylagos elszigeteltségben, néha kényszerű párhuzamosságok és mások eredményeinek újrafelfedezése mellett, megalkotni korszakalkotó matematikai életművét és mennyire sikerült eredményeit becsatornázni a nemzetközi tudományosság főáramába.
Bolyai igencsak szerteágazó tudományos munkásságán belül azonban külön figyelmet érdemel a természetesen a magyarra alapozott tökéletes nyelv megteremtésére vonatkozó szenvedélyes igyekezete. Erre érdekes módon először német biográfusa, a matematikatörténész Paul Stäckel utal még 1913-ban megjelent életrajzában: e szerint Bolyai tudományos világnyelve egy volt azon számtalan próbálkozás közül, amelyek egy univerzális és egyben tökéletes nyelvet próbáltak megteremteni. Munkásságának ez az oldala rávilágít arra is, mennyire hatottak a 19. század első felének magyar tudományosságára a nemzetközi (nyelv)filozófiai irányzatok. Kísérletének egyediségét az adta, hogy éppen a magyart választotta kiindulópontnak (feljegyzéseiben tagadta, hogy ebben nemzeti elfogultság vezette volna), amelyet igyekezett volna e célhoz rendelten leegyszerűsíteni és minden (pl. nyelvtani) kivételtől megtisztítani. A tökéletes nyelv megteremtéséhez felhasználta a magyar nyelv számos, a maga korában tudományosan felismert, leírt tulajdonságát is. Ráadásul törekvései egybeestek a magyar nyelv megújításának és egyben a magyar tudományos nyelv megteremtésének fénykorával. Ne felejtsük el, édesapja, Bolyai Farkas maga is foglalkozott a tökéletes nyelv kérdésével, ráadásul részt vett a tudományos célú nyelvújításban, így számos ma is használt magyar nyelvű matematikai kifejezés (például az átfogó, a befogó, az átló) az ő nevéhez fűződik – igaz, kreált szakszavainak többségét kortársai, pláne utódai már erőltetettnek találták és ezek feledésbe merültek. (Amúgy a matematika sokszereplős, több generáción át tartó magyarításának története maga is teljes regény. Gondolták volna, hogy a többek között Bolyai Farkas közreműködésével 1834-ben kiadott Mathematikai Műszótár a differenciálás helyett a „külzeléki hánylás”, a szinusz helyett a „kebel”, míg a koszinusz a „pótkebel’”szakkifejezéseket javasolta?)
Bolyai, aki maga zömmel latinul publikálta fontos műveit (mint például a nemeuklidészi, avagy hiberbolikus geometriát kifejtő korszakalkotó Appendixet) hitt abban, hogy a magyar is alkalmas arra, hogy tudományos nyelvvé váljon, sőt, akár egy nemzetközi tudományos lingua franca (közvetítő nyelv) alapjául is szolgálhat. Ennél tovább is ment, elvégre a magyar nyelvet a saját kritériumai szerint „tökéletesnek” tartotta, ami jelentős részben annak ősiségéből származik, szerinte ugyanis a magyarok a világ egyik legrégebbi nyelvén beszélnek. Figyelemreméltó, hogy Bolyai tökéletes nyelvvel kapcsolatos elgondolásai részét képezték volna a végül soha el nem készült, feljegyzéseiben Üdvtanként szereplő, az emberi tudást enciklopédikus módon összefoglaló mesterművének. Ennek nulladik fejezetében foglalkozott volna a nyelvvel – előbb a magyar nyelvvel, majd az általa „géber”-nek nevezett matematikai-algebrai szimbólumokkal, amit a „nyitan”-nak nevezett mennyiségtan követett volna, majd egy-egy „széptan” és „jótan” fejezet, jelezve, hogy Bolyai újszerű elgondolásokkal bírt a művészetek illetve a társadalom tekintetében is. Mivel a munka sohasem készült el, így a nyelvvel kapcsolatos elgondolásai csupán a kéziratok gondos elemzése nyomán rekonstruálhatók.
