Kedves Olvasónk!
A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket.
Jó tizenkét éve, Kádár János születésének centenáriumán megjelent egy lényegretörő kroki az akkor még létező Népszabadságban, amely észrevételezte, milyen szakadék tátong az MSZMP-titkár hivatalos és köznépi megítélése között. Addig és azután is születtek már felmérések arról, hogy Kádár János a magyar történelem legnépszerűbb alakjai közé tartozik, bérelt helye van Szent István, Kossuth Lajos és Mátyás király mellett. „Horthyt csak a kormánytáborban és a jobbszélen szeretik, Kádárt mindenhol” – írta Révész Sándor, aki felsorolta, miféle kádáristákat látott ő az országban:
„Az orbánista kádáristák és az antiorbánista kádáristák, a kádárista orbánisták és az antikádárista orbánisták sosem fogják fel-, de legalábbis elismerni, mennyire hasonlítanak egymásra.”
2012-ben talán még nem, most már közhely, hogy vérmes baloldal-ellenessége ellenére Orbán mennyire épít a kádári reflexekre: „A közvéleménykutatók azonban szépen kimutatják, hogy az Orbán-féle »populista antikommunizmus« és a prokádárista beállítottság ugyanazokból az elemekből áll: antikapitalizmus, antiliberalizmus, Nyugat-ellenesség, etatizmus, az emberi jogok, a demokratikus jogrend »pragmatikus« kezelése. Ami azt jelenti, hogy pártoljuk, amikor érdekünkben áll, s letojjuk, mikor utunkba áll.”
A „létező szocializmus” atyuskáját, az 1956 utáni megtorlás első számú felelősét, aki 32 éven át volt az MSZMP első titkára, azóta sem övezi kisebb rajongás. A Burzsoá Nyugdíjasok nevű punkzenekar 2001-ben pontosan énekelte meg a Kádár-nosztalgiát miután az elszabaduló infláció láttán sokan visszasírták az előző rendszert: „10 forint a forró lángos, le van szarva Kádár János! (...) Ötvenes a langyos lángos, mi lesz velünk, Kádár János? 100 forint a hideg lángos, gyere vissza, Kádár János!”
Majtényi György történész, aki korábban Kádár János mindennapjait és a Kádár-kor elitjének luxusát is olvasmányos, a köz számára érthető kötetekben dolgozta fel, 2018-as könyvében arra kereste a választ, mitől volt a Kádár-rendszer sokak szemében „a létező világok legjobbika”, egy majdnem beteljesült magyar álom. A cím persze már önmagában magyarázó jellegű: Egy forint a krumplis lángos – A Kádár-kor társadalma (Libri Kiadó).
A rigmust a legenda szerint egy rakamazi kertész alkotta, akinek sikerült felöntenie a garatra, és a kocsmában azt skandálni – valamivel ’56 után –, hogy „Egy forint a krumplis lángos, le van szarva Kádár János!”. De hamarosan úgy terjedt el, hogy „éljen soká’ Kádár János”, a Fradi pedig olykor azt skandálta, hogy „Bajnok lett a Ferencváros, fasza gyerek Kádár János”, amin végülis ma sincs mit csodálkozni, amikor a drukkereik a korábban felmerülő orosz szponzorációt és elnöküket mentegették, aki egyben a Fidesz pártigazgatója.
Szent Istvánéhoz hasonló történelmi jelentőség?
A Kádár-rendszert azért sem egyszerű megfelelően mérlegre helyezni, mert egybeesett Magyarország leggyorsabb ütemű modernizációjával. Nem véletlenül fogalmazott úgy Kopátsy Sándor történész 2005-ben, hogy „a Kádár-kor történelmi jelentősége csak Szent István korához hasonlítható”, hiszen ekkor jött létre „a széles magyar etnikumú (!) polgárságunk reálértelmiségünk, és a lakosság széles rétege ismerkedett meg a vállalkozással”. S hiába lehet felemlíteni a Kádár-kor hosszú harminckét éve alatt becsapottak, elkallódó, önrendelkezésüktől megfosztott, gyermeki státuszba helyezett emberek millióit, e széles tömegek nosztalgiával emlékeznek vissza az időkre, amikor százezer számra épültek új lakások, elterjedt az autózás, hónapok, évek keserves spórolásával, de össze lehetett gyűjteni frizsiderre, televízióra vagy mosógépre – de legfeljebb csak az egyikre! –, és a magyar társadalom nem volt kitéve a globális piaci változásoknak. Hiába, hogy Kádár ide vagy oda, a modernizáció végbement volna, ahogy végbement az összes európai országban, s az államszocialista rezsim tervutasításos modellje legalább annyiszor bizonyult zsákutcának, mint tágas sztrádának a szép jövő felé.
Kádár, „miközben egyértelműen a korabeli diktatórikus kommunista rendszer szanálására törekedett, aközben olyan folyamatokat indított el hatalmi akarattal, felülről, oktrojált módon – amelyek egyébként evolúciós jellegűen, s amelyek természetes módon általában évtizedek, évszázadok során alakulnak ki” – írta Kalmár Melinda. Akik ma úri passzióként tekintenek a jogállamiság és a demokratikus értékek védelmére, azokat nem zavarja az sem, hogy a Kádár-korszak „elsősorban gondolkodásmódjában – deformálta a magyar társadalmat, amelynek lenyomatát mind a mai napig fel lehet ismerni (...) ide értve az »elvtársi szolidaritást« és »a mi kutyánk kölyke« mentalitást” (Kahler Frigyes). Hiszen ezek elvont problémák ahhoz a kézzel fogható valósághoz, hogy évtizedekig 3,60 volt a kenyér, 1 forint a fagylalt és – igen, a krumplis lángos.
Frizsiderszocializmus vagy kommunista utópia
„A Kádár-rendszer olyan erővel hatolt bele az emberi lélekbe, az emberek lelkébe, az irodalomtól kezdve egészen addig, hogy rágyújtsak-e a következő cigarettára, vagy ne” – írta Kuczka Péter, aki a Rákosi-rendszerben feltörekvő kommunista költőnek számított (vele történt meg a híres datolyás eset, amikor az anekdota szerint Rákosi asztaláról szalvétába csomagolva elemelt néhány datolyát – valójában banánt –, hogy elvigye a gyerekeinek).
De míg Kádár az emberek lelkébe behatolt, az ún. szocialista utópiáról látványosan letett. Nem volt már cél a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása, legfeljebb a mérséklésük, a szociális felzárkózást lehetetlennek ítélte meg, de a kényelmes biztonságot meg akarta adni a tömegeknek.
„A kádárizmus nem akart világforradalmat, már tudta, hogy olyan nincs, nem akart egyenlőséget sem, tudta, hogy megvalósíthatatlan. Hát akkor mit akart? Nem akart az égvilágon semmit”
– írta Korniss Mihály 1996-ban a Magyar Narancsban.
A hatvanas években még fel-fellángoltak az arról szóló viták, hogy a szocialista utópiára kell törekedni, vagy meg lehet elégedni a kényelmes élettel. „S ha emberünk elérte vágyait, vajon nem torzítja-e kis- és nyárspolgárrá az a körülmény, hogy a televízió miatt napról napra bezárkózik lakásába, az autóban elszigetelődik a gyalogosoktól, s a víkendházban a közös, társasági együttlét emberi alkalmaitól? Vajon nem a kispolgári mentalitás termelődik-e újjá ebben a televíziós, autós, víkendházas, motoros életformában?” – aggódott az Új Írás szerzője 1961-ben. A „frizsiderszocializmus” – amit ma, kissé pontatlanul a „gulyáskommunizmus” szinonimájaként emlegetünk – aztán csak addig volt kérdés, míg a tömegek be nem szerezték a frizsidert. 1962-ben a szerkesztőség már nyugvópontra jutott: „Nem félünk tehát a fridzsidertől, autótól, motorbiciklitől, magnetofontól...”
A korszak magánya
A könyv szerzője Hannah Arendt írásaira támaszkodva vezeti le, hogy a Rákosi- és a Kádár-féle diktatúrák csak modern tömegtársadalmakban születhettek meg, ahol az egyének és a csoportok elveszítik az önálló cselekvés lehetőségét, az elmagányosodott ember pedig rászorul a rendszerrel való kiegyezésre: „Mert a tömegtársadalom nem több olyanfajta megszervezett életnél, amely automatikusan telepszik rá az emberekre, akik ugyan valamiképpen még mindig kapcsolódnak egymáshoz, ám azt a világot, ami egykor mindannyiuk számára közös volt, elvesztették.” A Homo Kadaricus épp ez volt: mosógép, televízió, jobb esetben autó, víkendház, kiskert – és a hatalommal kötött egyéni alkuk.
„A totalitarizmus valójában a terror és a közöny összefüggéseinek zárt rendszere”
– írja ugyancsak Arendt. A Kádár-rendszer a kezdeti terror felől egyre a közöny felé mozdult, egészen a 70-es, 80-as évekig, amelyeket a korszak végén végzett közvéleménykutatások szerint is negatívan ítélt meg a lakosság.
Jól mutatják, hogy a kádári berendezkedés nem mindenkinek jelentett előnyös dealt, az első lottónyertesnek írott levelek. Földi János gyöngyösi pincér 1971-ben majdnem kétmillió forintot nyert a lottóötössel – akkor, amikor egy konyhai hűtő ötezer forintba került, és sok százezren éltek havi 3-400 forintból. A pincér több ezer levelet kapott a következő hetekben; volt, aki kölcsönt kért tőle, volt, aki alamizsnát, volt, aki tízezreket, volt, aki csak 50-100 forintot. Az emberek panaszkodtak, fogadkoztak, rokkantságukra, szerencsétlenségükre, Istenre, hazára, erkölcsi jóságra hivatkoztak. „13 éve beteges vagyok, magas vérnyomás, izületes, idegbeteg vagyok, ha egy kicsit is együtt érez velem, segítsen rajtam” – írta egy özvegyasszony. Választ egyikük sem kapott.
De nem csak a lottónyertes, hanem Kádár János is állandóan kapott hasonló leveleket, és volt, aki meghallgatásra talált. 1957-ben egy főhadnagy azt kérte az első titkártól, hogy lisztérzékeny kislánya heti egy kiló banánt kaphasson. Egészen az egészségügyi miniszterig jutott az ügy, aki tájékoztatta Kádárt a kérés teljesítéséről: „H. László főhadnagy gyermeke részére 15 kg banánnak heti 1 kg-os részszállításokkal való beszerzése iránt a Külügyminisztérium útján intézkedtem. Erről a kérelmezőt egyidejűleg értesítettem.”
Ez a fajta kádári paternalizmus végig jelen volt a rendszer működésében: könyörgés, dorgálás, méltatlankodás, „tiborci panaszkodás” útján el lehetett intézni dolgokat. Az emberek érzékelték azt a különbséget, ami Rákosi és Kádár között fennállt, de azt a hasonlóságot is, ami mondjuk Mátyás királyt és Kádárt összefűzte. Egy levélíró nem is túlságosan enigmatikusan így írt a párt vezetőjének:
„Tudom, hogy Kádár Elvtárs nem király. Tudom, hogy nem a XV. században élünk, hanem a XX.-ban. Tudom, hogy ma a nép és a vezetők között megtévesztőleg sincs akkora távolság, mint Mátyás király idejében volt. De tudnék én beszélni olyan Mátyás királyról is, aki nem is olyan nagyon régen – szintén elég közel állt a néphez, mégis elszakadt attól.”
A rendszer anomáliái pedig olyan eseteken keresztül látható igazán, mint a romák integrációjának elmaradása, a szegénység és az osztálykülönbségek eltagadása, a munkásság problémáira való süketség: „De elmehet a Kádár Jani a picsába. Ki kíváncsi a szövegére?! Mesélje ezt odakinn Moszkvába, ne nekem! Hogy húzzuk össze a gatyaszíjat – hát húzgálja csak ő a magáét!” – nyilatkozta lefegyverző őszinteséggel egy munkás, aki börtönviselt apa gyerekeként küzdött alsóosztálybeliként, de nem sok segítségre számíthatott az államtól. A szegénység problémája akkor vált láthatóvá, amikor bemutatták Schiffer Pál 1978-as dokumentum-játékfilmjét Cséplő Gyuriról, a cigány munkásfiúról, aki Budapestre megy szerencsét próbálni. A hozzá hasonló, magára hagyott sorsok alapján azt a következtetést is le lehet vonni, hogy „a szocializmus (és vele a Kádár-rendszer) egyszerűen nem létezett, nem volt.”
Akkor mi az, ami létezett? A Kádár-rendszer lassan visszatért a Horthy-rendszer konzervativizmusához („konzervatív szocializmus”), de mozdult nyugati világ felé is, táplált egyfajta eltitkolt nacionalizmust, biztonságos paternalizmus kínált és felelőtlen gazdálkodást folytatott, szemet hunyt a fusizás, az alkoholizmus és a társadalmi atomizálódás felett. Ahogy Orbán Ottó költő 2002-es Ostromgyűrűben című kötetében megénekelte:
„A létező szocializmus két legfőbb hibája, / Hogy sem szocializmus nem volt, sem nem létezett. / Az, ami létezett, a sajtszagú, trampli diktatúra, / Mindent a maga méretére kicsinyített: / Házat, utcát, életet, halált.”
Majtényi György: Egy forint a krumplis lángos – A Kádár-kor társadalma. Libri Kiadó, 2018. 340 oldal
